Minden embernek kell egy hobbi. Van, aki kastélyokat tart fenn, van, aki vadászni jár, van, aki főzéssel üti el az időt, van, aki a focit szereti. Ezek közül akad, amit én is kedvelek, de van egy szokatlanabb hobbim is: lassan 5 éve egyoldalúan levelezek hazám kormányával azért, hogy a Mérce újságíróiként kérdéseket tehessünk fel, heti egyszer, nagyjából 3-4 percben. Talán több is ez, mint hobbi, mára inkább szenvedéllyé vált, inkább a szerencsejátékhoz hasonló – az ember reméli, hogy századik alkalommal más lesz az eredmény, mint az azt megelőző 99 próbálkozásnál.

Persze szomorú, hogy egy olvasók által fenntartott, cikkeit arccal és névvel vállaló szerzőkkel dolgozó lapnak úgy kell tekintenie a politikai hatalom birtokosaira, mint önkényes ajtónállókra, akik ismeretlen logikák alapján döntenek a bebocsátásról. 

Az elmúlt 5 évben összesen közel 100 alkalommal kerestem meg a kormány különböző képviselőit azzal, hogy regisztrálni szeretnénk az eseményre, feliratkozni a Kormányinfókkal kapcsolatos információkat tartalmazó levelekre.

Mindhiába.

Mivel nincs nyilvánosan fellelhető információ azzal kapcsolatban, hogy pontosan milyen elérhetőségen is kell regisztrálni a tájékoztató eseményre, így eleinte Szentkirályi Alexandra kormányszóvivő és Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter számára küldtük a megkereséseket – eredménytelenül. Amikor azonban Szentkirályit, annak (visszalépéssel végződő) főpolgármester jelöltsége után, Dr. Vitályos Eszter váltotta a kormányszóvivői poszton, végre – többéves levelezés után – megkaptuk az első választ:

„Levelét köszönettel megkaptam.

Szeretném jelezni, hogy közösségi oldalamon (Facebook) a legutóbbi Kormányinfó kezdő időpontját is közzétettem.

A Kormányinfó sajtónyilvános esemény, regisztrációhoz kötött, a regisztrációval kapcsolatban a Kormányzati Tájékoztatási Központ tud felvilágosítást nyújtani.”

Mivel azonban az Kormányzati Tájékoztatási Központnak (KTK) nincsen online elérhetősége, honlapja, telefonszáma – egy tájékoztatással foglalkozó szervnek miért is lenne, hiszen csak a kommunikációért felel – így ismét a kormányszóvivő asszonyhoz fordultunk, hogy mégis hol keressük az említett hivatalt. Meglepetésemre másodszor is választ kaptunk, ebben Vitályos Eszter megadta számunkra a KTK e-mail-címét.

Nagy reményekkel írtam meg hát első levelemet a Központnak. Majd a másodikat. És a harmadikat is. Válasz nem érkezett, ahogy az azóta megküldött tucatnyi megkeresésemre sem.

Nehéz ezt máshogy értelmezni, mint hogy a kormány nem szeretné, hogy a Mérce kérdéseket tegyen fel.

Ezt azon ritka alkalmak is megerősítik, amikor egyes szereplői mégis legalább meghallgatni kényszerülnek, hogy mire vagyunk kíváncsiak – ilyen például Rétvári Bence a kitörés napja kapcsán tartott sajtótájékoztatója, ahol a „korábbra vártuk a kérdését” megjegyzést kaptuk válasz helyett.

De miért is lenne fontos, hogy beengedjenek minket a Kormányinfókra?

Egyfelől (amint azt a fenti történet is mutatja) a magyar kormány gond nélkül hagyja figyelmen kívül a sajtó megkereséseit, még olyan helyzetekben is, amikor egyszerű kérdésekre kellene válaszolni – egyébként a rendőrség is hasonlóan cselekszik, a neki kellemetlen kérdésekről egyszerűen nem vesz tudomást. Nem terel, nem visszautasít, hanem simán ghostol. A Kormányinfón ezekkel a kérdésekkel szembesülniük kell, mégpedig a nyilvánosság előtt.

Emellett a Kormányinfó az egyetlen olyan fórum, ahol nem a döntéshozók után loholva, nem más ünnepségek előtt/után az utcán, folyosókon lehet a kormányzati döntésekkel kapcsolatban kérdéseket feltenni. Bár a válaszok itt is sokszor a propaganda és az „ebben nem én vagyok az illetékes”, illetve az „ennek utána kell néznem” színvonalán maradnak, mégis legalább meghatározott keretek között időt kell szánniuk rá – és a levélben feltett kérdésekkel szemben itt a visszakérdezésekre is van tér.

Harmadrészt a Mérce a magyar sajtóban egyedülállóan foglalkozik egyes kérdésekkel, harcokkal, küzdelmekkel, amikkel kapcsolatban nincs más, aki szót emelne.

Persze meg kell említenünk, hogy nem a Mérce az egyetlen, akit nem engednek kérdezni, a Magyar Hangot 2021. június 10-e, vagyis a covid-járványt követő első, újságírók előtti tájékoztató óta nem engedik be a Kormányinfókra. Ekkor mi már egy éve kértük, hogy részt vehessünk a sajtótájékoztatókon.

2020-ban az Orbán Viktor részvételével tartott tájékoztatóra a Mérce mellett az Átlátszó, a Direkt36 és a 24.hu munkatársai sem engedték be – utóbbi három különböző indoklást is kapott a kizárásra. A TASZ korábban pert is indított a Miniszterelnöki Kabinetiroda ellen, amit megnyert, így kiderült, hogy a Miniszterelnökségen nincs felelőse a regisztrációs kérelmek kezelésének, és az sincs meghatározva, hogy mit és milyen szempontok alapján válaszolnak a megkeresésekre.

Bár a hobbiprojektem indulása idején még érvelhettek azzal, hogy a hetente megtartott Kormányinfókon a koronavírus válság miatt korlátozzák a meghívott újságírók létszámát – de lássuk be, hogy a járvány már nem terjed úgy, mint 2020-ban.

Az elmúlt 5 évben rengeteg olyan esemény, döntés történt, amivel kapcsolatban szerettünk volna kérdéseket feltenni.

Amikor elkezdtem az egyoldalú levelezést a kormánnyal, még javában tartott, sőt első hónapjaiban járt a koronavírus-válság. Az életünket napról-napra változó szabályozások, lezárások, maszkviselési és tesztelési szabályok, majd az oltások, utazási megkötések jellemezték. Miközben tömegek vesztették el állásukat, addig a kormány nem volt hajlandó megemelni az Európa-szerte sereghajtó három hónapos álláskeresési járadék idejét a lakosság megsegítésének érdekében.

Egészségügyi veszélyhelyzet ide vagy oda, a kormánynak éppen ezt az időszakot sikerült kiválasztania arra, hogy a legszegényebbeket, a leginkább rászorulókat az alapvető egészségügyi ellátásból kizárja.

Az elmúlt öt évet meghatározta az orosz-ukrán háború is, amelynek nyomán háborús veszélyhelyzetet vezettek be, a Magyarországra érkező ukrajnai menekülteket azóta már ki is lakoltatták egyes településeken, az elhelyezésük, sorsuk a mai napig rengeteg kérdést felvet. Ahogy a kormányzati hozzáállása is az izraeli-gázai konfliktushoz, valamint a Magyarországon élő palesztinok demonstrálási jogának korlátozása – vagy az, hogy ország a robbanó csipogókkal közvetlenül is érintetté vált közel keleti terrorcselekményekben.

A fenti krízisek hatására egy megélhetési válság is kibontakozott, amely a mai napig meghatározza az életünket. Elszálló élelmiszerárak, árstopok, rezsicsökkentés-csökkentés, a legszegényebbek életének egyre nagyobb bizonytalansága.

Az utóbbi csoporttal, a leginkább kiszolgáltatottakkal, kiemelten foglalkozunk a Mércén. Az elmúlt években is sajnos számtalan kilakoltatáson voltunk jelen – még akkor is, ha a rendőrség korlátozta azt, hogy mit mutathatunk meg azokból. De az egyre dráguló ingatlanárak mellett a kormány elődei által kiutalt szolgálati lakásban lakókkal való bánásmódjáról, a Rákosrendező, az OPNI területén élők valamint a Közszolgálati Egyetem bővítése érdekében az önkormányzattól elvett Diószegi utcai lakosok sorsáról is érdeklődtünk volna. De ilyenek a Hős utcai hírhedt házak is, amelyeknek előbb a tőszomszédságába emeltek egy TEK-központot, majd mindenkit kilakoltattak – némileg arrébb tolva az onnan ismert problémákat.

Persze nem lehet ezekről beszélni anélkül, hogy ne lenne szó a Fidesz-kormányok egyik legnagyobb botrányáról, a Völner-Schadl ügyről, amely megmutatta, hogy hogyan gazdagodnak meg a hatalmat ajándékzacskókkal, „jóféle piákkal” lekenyerezők a legszegényebbek meghurcolásán.

Az államnak kiszolgáltatott más csoportokat érintő ügyekben sem volt hiány az elmúlt években. Tavaly Novák Katalin lemondásra kényszerült, miután kiderült, hogy kegyelmet adott egy pedofil bűnözőt segítő iskolaigazgató-helyettesnek, de szexuális visszaélésekről adtunk hírt a kormányhoz közel álló Böjte Csaba atya környezetéből is. 

Rendszeresen beszámolunk a nők elleni erőszakról, és a tavalyi évtől ismét gyűjtjük a nőgyilkosságokat is.

Ezekben az ügyekben és a kormány tétlenségével kapcsolatban is kérdeznénk. Ahogy a hungarikumnak számító védőnői rendszer lerohasztásával, az egészségügy állapotával kapcsolatban is. De a szivárványcsaládok, a szexuális kisebbségek elleni támadások, a homoszexuálisok pedofilokkal való összemosása és a könyvfóliázások – legújabban pedig a Pride betiltása – is olyan döntések, amik polgártársaink tízezreit szorongatták.

A gyermekvédelembe a botrányok után beleálló kormánypárti politikusok korábban még különféle vádakkal illették az igazukért és a jövőjükért kiálló diákokat – akiket könnygázzal és tomfákkal fogadtak a kameráink előtt a rendőrök. Ha már rendőrök: szívesen kérdeztük volna Gulyás Gergelyt arról is, hogy miért kezelik kettős mércével a szélsőjobboldaliak által elkövetett támadásokat, 

miért sároznak be ártatlanokat a Kormányinfókon és a parlamentben egyaránt.

Olyan, a Mérce számára kiemelten fontos dolgozói harcokkal kapcsolatban is szerettünk volna többet megtudni, mint a postások, a kukások, az egészségügyi dolgozók, a tanárok, a katások, a volánbuszvezetők, a kormány által támogatott gyárak küzdelmei. Vagy az egyetemek polgárságának függetlenségért és az intézményeik magánkézbe játszása elleni harcai. De ilyen a romák küzdelmei a szisztematikus szegregáció és az indokolatlan SNI-s minősítések ellen.

Ahogy az is érdekelt volna minket, hogy mi az álláspontja a kormánynak az akkumulátorgyárakat övező lakossági, szülői aggályokkal kapcsolatban. Mi a terv a különleges gazdasági övezetekkel és milyen körülmények között élnek a gyárakba érkező vendégmunkások Iváncsán, Debrecenben, Gödön, Győrben, Komáromban.

Hogy mit terveznek, és mit nem tesznek meg a természeti örökségünk védelméért, a Velencei-tó, a Balaton, a Fertő tó, a talajvizek tönkretétele ellen az aszályok, az áradások, a halpusztulások és a privatizálások árnyékában.

Miért volt szükség egyes vasútvonalak bezáratására, miközben milliárdokért tervezték behívni a Fudan egyetemet a Diákváros ígért helyére, vagy felhőkarcolós luxusvárosra adták volna oda a legértékesebb területetét Budapestnek – annak demokratikusan megválasztott vezetésével szembemenve. A fővárosi önkormányzat kivéreztetéséről, a választásokról és a választási törvények állandó módosításáról, a népszavazások ellehetetlenítéséről, hogy a manipulatív konzultációkról ne is beszéljünk. 

Miközben a kormány százmilliárdokért úgy államosít telekommunikációs cégeket, hogy a hozzá közeli cégek járnak jól vele, addig a szemétszállítást úgy szervezi ki, hogy a lakosság szenved kárt. 

Az olyan teljes médiatéren átvonuló ügyekkel kapcsolatban is lettek volna és lennének mércés kérdéseink, mint a politikusok drogpolitikája, az újságírók lehallgatása a kormány által vásárolt Pegasus-programmal, a stadionok építése és persze 

Magyar Péter megjelenése.