Másodszor zárta el a sajtó munkatársait egy kilakoltatásról való beszámolástól a rendőrség két héttel ezelőtt Csepelen. Amint arról beszámoltunk, július 16-án, az év addigi legmelegebb napján tette utcára a 68 éves Károlyt a XXI. kerületi önkormányzat. A helyszínen a rendőrség emberei már jóval a kilakoltatás megkezdése előtt megjelentek, és sem a kilakoltatás ellen tiltakozó aktivistákat, sem pedig az arról beszámolni érkező újságírókat nem engedték az érintett lakás közelébe.
Az eljárás kapcsán a 444.hu helyszínen is jelenlévő munkatársa kérdéseket tett fel a rendőrségnek, amire válaszul úgy nyilatkoztak, „a rendőrök a jogszerű eljárás akadályozását előzték meg” azzal, hogy a nagylétszámú egységgel nem engedtek senkit az események közelébe. Elmondták azt is, hogy mivel Károly „az intézkedést követően az utcán nyilatkozott a Mércének”, ezért ők nem is korlátozták a sajtószabadságot.
Ez nem az első alkalom, hogy nem engedik beszámolni a sajtó munkatársait egy közérdeklődésre kiemelten számot tartó kilakoltatásról, egy évvel ezelőtt szintén Csepelen, hasonló kifogásokkal tagadták meg tőlünk a közvetítést.
Ez az eljárás több szempontból is kérdéseket vet fel. Egyrészt milyen alapon állítja a rendőrség, hogy nem akadályozták a sajtószabadságot, arra hivatkozva, hogy lapunknak volt lehetősége interjút készíteni a kilakoltatott Károllyal? Ez az érvelés nagyjából olyan, mintha sajtószabadságnak neveznék azt, ha egy tüntetésről tiltanák ki az újságírókat, de utána beszélhetnek annak szervezőivel, vagy ha a harctéri riporterek kameráit elkoboznák, de megengednék nekik, hogy a hadikórházakban kérdezzék a sebesülteket.
Mit szólna a közvélemény, ha az olimpián csak a dobogókat láthatná, a játékokat nem?
Az, hogy a közérdeklődésre számot tartó eseményről nem, csak annak résztvevőivel (ez esetben elszenvedőivel) készült beszélgetésekről adhatnak közre felvételeket a média képviselői, a legalapvetőbb funkciójától fosztja meg a sajtót. Vagyis attól, hogy megmutassa és számonkérje a hatalom működését.
Persze ez a fajta kiüresítési szándék nem ismeretlen a hatalom képviselőtől – de eddig inkább az ellenkező irányú korlátozást láthattuk, vagyis azt, hogy egy adott eseményről még beszámolhatnak, de a résztvevőket nem kérdezhetik az újságírók. És ezen korlátozás érdekében Magyarország Kormánya nem volt rest bevetni a karhatalom különböző ágainak teljes eszköztárát. Ez a fajta kizárást látjuk Orbán Viktor minden egyes nyilvános megjelenése alkalmával, amikor a titkosszolgálat emberei testükkel taszajtják arrébb a független sajtónak évek óta nem nyilatkozó miniszterelnököt kérdezőket – de ennek a szélsőséges megnyilvánulása volt, amikor a Szijjártó Pétert kérdező telex.hu kameráinak sorszámát ellenőriztették a TEK munkatársaival.
Persze olyat is láttunk már, hogy sajtónyilvános események előtt magánbiztonsági szolgálatok emberei állják útját a váratlanul megjelenő független médiumoknak.
Saját tapasztalatom szerint előfordult olyan eset is, amikor a rendőrség emberei a nekik kellemetlen, de a közérdeklődés számára fontos eseményeken megengedhetetlen hangnemben kommunikálnak a tájékoztatást végző kollégákkal – most ilyesmire ugyan nem került sor, de az egy évvel ezelőtti csepeli esetben például ez történt. Ebbe a kategóriába tartoznak azok az eljárások is, amikor a sajtómunkatársak kérdéseire cinikusan, önkényesen válogatva a feltett kérdések között vagy egyáltalán nem válaszolnak a hatalom különböző egységeinek sajtóosztályai.
Másrészt azt állítani, hogy az eseményekről beszámoló orgánumok akadályoznának egy rendes eljárást, azért sem áll meg, mivel a hatóságoknak a sajtótörvény vonatkozó bekezdései szerint is segíteniük kell a sajtó munkáját.[1]
Több kilakoltatásról tudósítottam, és a két csepeli esetet kivéve sehol máshol nem találkoztam hasonló eljárással. Olyan persze előfordult, hogy a rendőrség egy-egy munkatársa jelezte az újságírók számára, hogy éppen rossz helyen állnak, hogy most nem haladhatnak át például egy gang adott szakaszán – de teljes kizárásra sehol nem volt példa. Olyanra pedig végképp nem, hogy a sajtómunkatársak akadályoztak volna bárkit is – még ha nem is értenek egyet az eljárással, ők tisztában vannak vele, hogy mi a feladatuk.
Ezzel egybecsengően Hegyi Szabolcs a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogásza a 444.hu-nak nyilatkozva úgy fogalmazott:
„Egy jogállamban nem csinálunk ilyet, hogy feltételezésekre alapozva jogkorlátozó intézkedéseket rendelünk el.”
A szakértő szerint nem az történt, hogy elkezdődik egy intézkedés, azt valaki akadályozza, ezért őt jogszerűen eltávolítják a helyszínről, hanem előre, abból kiindulva, hogy valószínűleg valaki akadályozni akarja, és hogy ez ne is kezdődhessen el, inkább lezárják az egész területet.
„Egy kilakoltatásban való közreműködés során a rendőrség nem lehetetlenítheti el a sajtó munkáját, a fotósokat nem szoríthatja ki teljesen, legfeljebb utasíthatja őket, hogy ne zavarják az intézkedés végrehajtását” – mondta el a TASZ jogásza a 444-nek. Hegyi szerint ebből kifolyólag nem volt jogszerű a sajtó kiszorítása a lépcsőházból, mert a sajtószabadságot korlátozta vele, hozzátette,
„a sajtószabadságot csak kivételes esetben, más alapjog védelme érdekében lehet korlátozni.”
Ilyen lehet a Hegyi által említett példa, ha valaki sérülten fekszik az utcán, és folyik a vére, akkor az ő emberi méltóságának védelme érdekében lehet jogszerű a fotózás megakadályozása.
Akkor mégis miért dönthetettek az alapjog korlátozása mellett, mitől félt Csepelen a rendőrség? Hogy ismét olyan képsorok kerülnek a nyilvánosság elé, amelyek a hatalom, és annak kiterjesztett karja szegényellenességét, embertelenségét mutatják be? Hogy a válságos időkben egyre többeket érintő problémákra adott kegyetlen válaszok ismételten dokumentálása kerülnek?
És meddig mennek el, hol húzzák meg a határt a sajtó alkotmányos szabadsága és a „rendes eljárás biztosítása” közti mérlegelésnél?
Az esettel kapcsolatos kérdéseinkkel megkerestük a rendőrség sajtóosztályát is, reméljük, hogy ez esetben a nyilvánosság kizárása helyett válaszokat is kapunk – amelyekkel cikkünket természetesen frissítjük.
Nem csodálkoznánk, ha ezek a kérdések lennének azok, amelyek mentén a sajtó kizárása mellett döntöttek Károly kilakoltatásánál, hiszen a fentiekre már láttunk példákat. Testközelből néztem és közvetítettem végig, amikor a XV. kerületben egy kiskorú lányát egyedül nevelő nő kilakoltatása során sokkolót vetettek be a békésen tiltakozó aktivistákkal szemben, és amikor az V. kerületben az azóta elhunyt akadémikus, Zsuzsa néni kilakoltatása során a rendőrök eltörték Tordai Bence képviselő ujját.
Ez csak néhány példa az elmúlt évek szegényellenes intézkedései ellen tiltakozókkal szembeni brutális fellépésekből – de már ez is éppen elegendő ahhoz, hogy megértsük, miért nem elég a ház előtt interjút készíteni, és mi az, amit a sajtónak feladata bemutatni.
[1] – 2010. évi CIV. törvény a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól, 9. §: Az állami és önkormányzati szervek, intézmények, tisztségviselők, a hivatalos és közfeladatot ellátó személyek, valamint az állami vagy önkormányzati többségi tulajdonban lévő gazdasági társaságok vezetői – a szükséges felvilágosításoknak és adatoknak a médiatartalom-szolgáltatók számára, megfelelő határidőben történő rendelkezésére bocsátásával – a közérdekű adatok nyilvánosságáról, illetve az információszabadságról szóló jogszabályok keretei között kötelesek elősegíteni a médiatartalom-szolgáltató tájékoztatási feladatának elvégzését.
