Magyar Péternek a múltkoriban éppenséggel igaza volt. A kormány vendégmunkásstopjával kapcsolatban munkaerőhiányt emlegető Master Good húsgyár ügyében ugyanis gyakorlatilag azt fejtette ki , nem az a probléma, hogy a cég számára nem állna rendelkezésre megfelelő számú magyarországi munkás, hanem hogy a cég az elmúlt évek sokmilliárdos állami támogatásai és milliárdos adózott eredményei mellett sem hajlandó olyan munkabéreket fizetni, amelyek mellett a dolgozók elvállalnák az adott munkákat.

Magyar Péter és a Tisza egyik legfontosabb kampányígérete volt – legalábbis foglalkoztatáspolitikai területen – az úgynevezett „vendégmunkásstop”, amelynek keretében megszüntették az unión kívüli dolgozók magyarországi foglalkoztatásának egy elterjedt formáját, amelynek keretében, főképp munkaerő-kölcsönzőkön keresztül, viszonylag könnyen lehetett behozni külföldi munkásokat, a magyarországi ipar legnagyobb örömére.

Magyar Péter szerint a vendégmunkások elsősorban azért fontosak a munkáltatóknak, mert letörik a béreket, ezáltal a magyar dolgozók is kevesebbet keresnek – így a vendégmunkásstoppal könnyű népszerűségre számíthatott. A valóság azonban ennél jóval bonyolultabb, és a magyarországi dolgozóknak – legyenek akár magyarok, akár külföldiek – nem attól fog javulni a helyzete, ha a miniszterelnök egy, a dolgozóinak valóban igen kevés bért fizető húsgyárral szájkaratézik.

Emlékezetes, hogy a magyarországi feldolgozóipar szereplői közül a Master Good élelmiszeripari vállalat ellenezte az elmúlt hetekben a leghangosabban a „vendégmunkásstop” néven elhíresült kormányzati ígéret betartását, mondván így korábban meghirdetett beruházásaik is veszélybe kerülhetnek, hisz Magyarországon jelenleg a cég szerint munkaerőhiány van.

Ez azonban csalóka. A munkaerőhiány ugyanis szinte soha nem azt jelenti, hogy ne állna rendelkezésre megfelelő számú munkaerő. Hanem azt, hogy a cég nem kíván annyit fizetni az elvégzendő munkáért, amennyiért a potenciális – magyarországi – munkásai el is vállalnák az adott feladatot.

Ez különös kontrasztban áll a munkahelyteremtő beruházások állami támogatásával, hisz ha nincs aki dolgozzon, akkor minek munkahelyeket teremteni? Erre a kormány és a cégek adekvát válasza volt az elmúlt években, hogy épp erre való a vendégmunkás-program, amelynek keretében a betöltetlen állásokra az Európai Unión kívülről toboroznak dolgozókat. Ez egyébként elsősorban nem(csak) azért áll a munkáltatók érdekében, hogy alacsonyabb béreken dolgoztassák őket, hanem mert könnyebb őket fegyelmezni, hiszen – alapesetben kettő, meghosszabbítva legfeljebb három évre érvényes – dolgozói vízumuk gyakorlatilag a cégnél betöltött állásuktól függ. A másik oldalról nézve: nehezebb őket megszervezni, hovatovább a rendelkezésükre álló rövid idő alatt igyekeznek minél több pénzt félretenni családjaik támogatására. Tehát még ha érdekükben is állna a jobb bérekért és munkakörülményekét folytatott küzdelem, még ha nem is legálisan, de a cégek fenyegethetik őket elbocsátással, és elhitetni is könnyebb velük, hogy felesleges részt venniük a bérharcban arra a kis időre.

A másik fontos érv a vendégmunkások foglalkoztatása mellett, hogy amennyiben Magyarországon valóban extrém alacsony szintre csökkenne a munkanélküliség, az azt jelentené, hogy kisebb lenne a munkásság tartalékserege. Magyarán azon emberek tömege, akiket adott esetben fel lehet venni a renitens dolgozók helyére – főképp alacsonyan képzett munkakörökbe, ahol a munkások könnyen helyettesíthetők – ezáltal a munkáltató hivatkozhat arra, hogy ha az adott dolgozónak nem tetszik a helyzet, jön más a helyére. Jobb kussban maradni. Ez a munkáltatói oldal alkupozíciója szempontjából nem elhanyagolható előnyt jelent, voltaképpen egy újabb lehetőség, amellyel sakkban tudja tartani a dolgozókat.

Az, hogy a Master Good – több más vállalattal, sőt, a munkáltatói érdekképviseletekkel párhuzamosan – aggályait fejezte ki a munkavízumok kiadásának korlátozásával kapcsolatban, épp a fentiekből fakad.

A globális recesszióban ugyanis a cégek számára a legegyszerűbb módszer a korábban megszokott és a befektetők által elvárt profitráták fenntartására, ha a munkásokon spórolnak.

Ez történhet egyszeri, a termelési költségeket csökkentő beruházások, például a gyárak automatizálása, modernizálása, vagy a dolgozók profitból való részesedésének csökkentése útján is. Magyarországon mindkét módszer jelen van, ugyanakkor látványos az utóbbi tendencia az elmúlt években. Ez pedig óhatatlanul a dolgozók reálbéreinek csökkenésével jár – ezt láthattuk a közelmúltban az IKEA és a Hanon dolgozóinak esetében is, hogy csak két olyan példát emeljünk ki, amelyekkel az elmúlt hetekben részletesebben foglalkoztunk.

Az a tézis, miszerint a megtermelt értékből nagyobb arányban kellene részesülniük a munkásoknak – végső soron ők termelik az értéket – alapvetően helyes.

Van itt azonban egy (több) bökkenő.

A magyarországi munkások alapvetően nem azért kapnak alacsony fizetéseket, mert a vendégmunkások lenyomják a béreket. Sőt. Egy cégnek nem egyszer közvetlen költségek tekintetében drágább is lehet vendégmunkásokat foglalkoztatnia, mint magyar kollégáikat. Munkásszállókat kell építeniük vagy bérelniük, ki kell fizetniük a munkaerő-közvetítő sápját, adminisztratív költségeket, miegymást. Hogy miért éri meg mégis nekik?

A vendégmunkásokat jobban tudják kontrollálni, sőt, akár azt is könnyebb elhitetni velük, hogy küzdelmük nem azonos a magyarországi munkásokéval – ami rövid távon még igaz is lehet. Ezért leegyszerűsítő – sőt, voltaképp igencsak hiányos – Magyar Péterék analízise a vendégmunkások magyar munkások béreire gyakorolt hatásáról, és ezért nevezhető inkább hangulatjavító – és külföldiekkel szemben hergelő – intézkedésnek. Mellékes, hogy mint korábban írtuk, valójában azért nehéz általános vendégmunkásstopnak nevezni az intézkedést. Hovatovább: akár még rosszul is járhatnak a magyar munkások a vendégmunkásstoppal – azt is megírtuk, miért.

De akkor mégis: ha nem a vendégmunkások foglalkoztatásában kell keresni a magyarországi dolgozók fizetésének elértéktelenedését, akkor hol?

A kutya ott van elásva, hogy a munka részesedése a megtermelt értékből nem attól válik magasabbá, ha egy politikus azt mondja, hogy legyen magasabb. Azt csak a munkásság tudja kiharcolni önmagának, a dolgozói mozgalmak ilyetén megerősítése pedig aligha célja a Tisza-kormánynak.

Ezt jól láthatjuk a tekintetben, hogy a mai napig kínosan kerülték a találkozást a munkavállalói érdekképviseletekkel, és noha a választási programjukban homályosan szerepel, hogy legyenek jobbak a bérek és a munkakörülmények, olyan konkrétumokról mint a sztrájkjog vagy az egyesülési jog megváltoztatása, esetleg a rabszolgatörvény eltörlése vagy más konkrét, a dolgozók helyzetét általánosságban javító intézkedések mindezidáig nem kerültek terítékre. Az már csak hab a tortán, hogy a kormány összetételét elnézve aligha a munkásság érdekeit képviselő kormányzat képe rajzolódik ki.

Nem marad hát más logikus magyarázat, minthogy a kormány legalábbis nagy vonalakban folytatni kívánja elődei foglalkoztatáspolitikai irányzatait, amelyeknek – egyik – lényege a tőke kiszolgálása volt – értelemszerűen a dolgozók kárára. Hogy fent lehessen tartani a profitrátákat, amelyek ezen cégeket a magyarországi termelés fenntartására és akár bővítésére ösztönözhetik.

Ahhoz, hogy ennek a tendenciának ellen lehessen tartani, dolgozói érdekképviseletre van szükség.

Tehát Magyar Péter multikat elítélő kijelentései segíthetik a politikust népszerűsége növelésében, a nép gyermeke imázs erősítésében – ami egyébként az ő hátterével rendelkező ember esetében különösen abszurd. A kijelentések ugyanis alapjaiban nem változtatnak a tőke-munka viszony dinamikáin – ezt persze nem is vártuk a Tiszától.

És nem várhatják a dolgozók sem.

Az érdekképviselet – a hatékony érdekképviselet – megszervezéséhez azonban nem elegendő, hogy egy-egy cégnél vagy akár Magyarországon egységesen lépjenek fel a munkások, bőrszíntől és útlevéltől függetlenül a tőke túlerejével szemben. Fontos, de nem elégséges.

Ahhoz ugyanis, hogy valódi kényszerítő erővel rendelkezzenek, nemcsak az ágazatokon kell átívelnie a mozgalomnak, de a határokon is. Abban ugyanis igaza van sok elemzőnek, hogy még ha rövid távon nem is, de hosszabb távon igenis megérheti a nem helyhez kötött gazdasági szereplőknek – például a feldolgozóiparnak – más, a dolgozók elnyomásában versengő országokba vinni a termelést.

Napjainkban ez persze távoli célnak tűnhet. Bizonyára az is. De ha végigvisszük a gondolatmenetet, nem juthatunk más következtetésre. Nem a vendégmunkás az ellenség – és tágabb értelemben nézve, még ha közvetlenül ők a kizsákmányolás aktorai, még csak nem is a multik. Hanem a rendszer, ami ezt lehetővé teszik nekik, sőt, működése magán a kizsákmányoláson alapul.

Ezzel a roppant gépezettel pedig aligha a vendégmunkások kiebrudalásával és a vezetők álságos megszólalásaival, de a dolgozók egységével lehet felvenni a harcot.