Az elmúlt hónapokban egyre többet olvasni arról, hogy Oroszország nem képes fenntartani a háborús erőfeszítéseket, a front rövidesen összeomolhat. A nyár eleje óta tartó ukrán dróntámadások valóban megváltoztatták az erőviszonyokat, az orosz társadalom valamivel többet érzékel a háborúból, nagy része pedig támogatná is a fegyvernyugvást. De a valóság az, hogy akik Putyin gyors bukásában bíznak, hamis alapokból indulnak ki.

Volodimir Zelenszkij júniusban jelentette be, hogy az ukrán hadsereg nagyszabású, a háború befejezését célzó dróntámadásokat kezdeményez. Az ukrán elnök elképzelése szerint az eredetileg 40 naposra tervezett – azóta meghosszabbított – akció célja a béke kikényszerítése, az orosz gazdaságra mért csapásokon keresztül. Azóta Oroszországban számos olajfinomítóban, raktárban és transzformátorállomásban okoztak komoly károkat a nagy hatótávolságú ukrán drónok.

Az utóbbi hónapokban a magyar sajtóban is több olyan cikket olvashattunk, melyek a mintegy négy és fél éve zajló háború menetében beállt jelentős, ukrán szempontból pozitív változásokról számolnak be. Egyesek szerint Putyin bajban van, míg mások abban látnak változást, hogy a hatalom már (!) saját állampolgáraival szemben is cinikus lett. Ebben a cikkben azt járjuk körül, hogyan reagált eddig az orosz társadalom a háború legújabb szakaszára, mit gondol a közvélemény a „különleges katonai műveletről” és az ország helyzetéről, valamint mi várható a közeli jövőben. Avagy, valóban bajban van Putyin?

Problémák országa

A 2026-os év nyilvánvalóan nem a Kreml tervei szerint alakult eddig. A nyugati mainstream médiát  aktuálisan uraló kép szerint Vlagyimir Putyin gondjai egyre csak sokasodnak: az ukrán dróntámadások okozta benzinhiány, a népszerű online boltok – Wildberries és Ozon – ellehetetlenítése raktáraik lebombázása következtében, valamint az ilyenkor elkerülhetetlen polgári halálos áldozatok miatt már az orosz társadalom is érzi a Putyin által indított háború következményeit. Végigszáguldott a nyugati médián az a hír is, hogy az orosz elnök egyre népszerűtlenebb. Ráadásul, a független társadalomkutató intézet, a Levada Központ felmérése szerint a lakosság egyre növekvő többsége szeretné, ha Oroszország megkezdené a béketárgyalásokat Ukrajnával. Ezek az adatok és események együttesen azt az értelmezést táplálják, mely szerint Putyin immár saját társadalmában is védekező pozícióba szorult.

Az ukrán hadsereg részben biztosan elérte a célját, mert – ahogy ők fogalmaznak – sikerült „hazahozni a háborút” az oroszok számára. Talán meglepő lehet, de az elmúlt több mint négy évben az Oroszországban élők többsége nem sokat érzékelt közvetlenül a háborúból.

Az egyes csatorna esti híradója jellemzően röviden számolt be az Ukrajna területén folyó harcokról, a korábbi ukrán bombázások csak a megszállt területeken, illetve az Ukrajnával közvetlenül határos régiókban voltak érezhetők.

Ennek köszönhetően az oroszországiak jelentős része egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevés figyelmet szentelt a háborúnak.

Júniusban ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A támadásokat követő benzinhiányt, illetve benzinár-emelkedést már jóval többen érzékelték, a nagyobb városokban rendszeresen elérhetetlenné válik az internet. A benzinár-emelkedés természetesen az inflációt is tovább növelte, mely amúgy is 5% körül alakult az év első felében. A növekvő költségvetési hiánnyal küzdő állam és az áremelkedés kombinációja pedig azoknak fáj a legjobban, akik már eddig is alig-alig tudtak megélni. A hivatalos adatok szerint a lakosság csak mintegy 7%-a számít szegénynek (73 ezer forintnál alacsonyabb jövedelemmel rendelkezik), az emberek saját bevallása alapján azonban a lakosság 40%-a gondolja magát annak. Habár a bérek nőttek az elmúlt években – köszönhetően a háború miatti munkaerőhiánynak – e növekedés nagyon egyenlőtlenül oszlott meg az egyes régiók, valamint a gazdaság egyes szektorai között.

A Kreml gondjait gazdasági problémák is fokozzák. 2026-ra kifulladt a gazdaságot korábban az állami hadikiadásokon keresztül fűtő, úgynevezett háborús keynesianizmus. Ennek keretében az állam a korábban felhalmozott jelentős tartalékait – 2021-ben több mint 180 milliárd dollárt (akkor a GDP kb 8%-a) – a háborúra, pontosabban fegyverekre, hadianyagokra, a katonák igen jelentős fizetésére költötte, aminek hatása aztán tovább gyűrűzött a gazdaság civil szektoraira is. Ennek minden jel szerint vége: míg a gazdaság 2024-ben még 4.3%-kal növekedett, az idei évre mindössze 0.5%-os GDP-növekedést vár a Központi Bank. A korábban jelentős tartalékok ugyanis igencsak elapadtak, mostanra a Nemzeti Jóléti Alap likvid részében mindössze 46 milliárd maradt. Ennek megfelelően a költségvetési hiány folyamatosan nő, idén augusztusig már majdnem kétszerese az egész évre előirányzott 1,6%-nak.

Az így megnövekedett hiányt a kormány adóemelésekkel próbálja orvosolni. Sokak szemében ezek a számok szolgálnak bizonyítékul arra, hogy az orosz gazdaság – és vele együtt Putyin pozíciója – egyre ingatagabb alapokon áll.

A háború kezdete óta az állami megrendelések, valamint a lakosság hirtelen megugró kereslete lehetővé tette, hogy a vállalatok minimális beruházással is többet termelhessenek. Ehhez természetesen új munkaerőre is szükség volt, és a   többletjövedelem tovább erősítette a keresletet. Mostanra azonban sem szabad termelői kapacitás, sem kihasználható munkaerő-tartalék nem maradt – a munkanélküliség történelmi mélyponton van.

Nem segíti a helyzetet az sem, hogy szemben a korábbi állapottal, a háború ezen szakaszában nincs nagy szükség vasra, acélra, tankokra – az orosz nehézipar termékeire. A hadsereg egyre növekvő kereslete ma a főként kínai alkatrészekből összerakott drónokra irányul.

Innentől kezdve érdemi növekedést csak úgy lehetne elérni, ha a gazdaságot uraló nagytőke jelentős összegeket fektetne új technológiák fejlesztésébe – erre azonban az orosz tőkésosztály fennállása óta közismerten nem hajlandó. Ennek hiányában viszont a meglévő állami erőforrásokat lassan elszipkázza a hadiipar, súlyos egyensúlytalanságokat teremtve. A polgári iparágakra így a jövőben minden várakozás szerint pangás vár. Ez a szerkezeti zsákutca a „Putyin bajban van” elbeszélés egyik legfontosabb gazdasági érve: eszerint az orosz vezetésnek immár nincs olyan eszköze, amivel tartósan ellensúlyozhatná a háború okozta kimerülést.

Világos az is, hogy az oroszországi propagandistáknak egyre nehezebb dolguk van. A lakosság közérzete egyre rosszabb, ha nem is drámaian, de Putyin népszerűsége valóban csökkenő tendenciát mutat. A háború eredeti célját – Ukrajna orosz érdekkörbe húzását – biztosan nem fogja elérni, ráadásul a nagyorosz nacionalizmus számára megalázó lehet a „kis” Ukrajna sikeres ellenállása. A Public Sociology Laboratory (PSLab) még nem publikált kutatása szerint ráadásul az orosz lakosság meglepően ellenálló a direkt propagandával szemben. A PSLab munkatársai azt tapasztalták, hogy a kurszki területek lakossága – amelyeket az ukrán csapatok 2024 augusztusa és 2025 márciusa között tartottak megszállva – nem igazán fogadta el a hadsereg fiaskójára adott hivatalos válaszokat, és önállóan próbáltak magyarázatot találni szerencsétlenségükre. Ezt a fajta társadalmi bizalmatlanságot szokás elemzői körökben a Kreml legitimációs válsága egyik jeleként elkönyvelni.

A nyugat, valamint a liberális orosz ellenzék reményeit növelték a múlt hétvégén tartott  parlamenti választások is, mondván, Putyinnak különösen rosszkor jönnek az amúgy is stagnáló orosz gazdaságra mért ukrán csapások. Így, a »Putyin bajban van« narratíva szerint a Kreml egyszerre kénytelen szembenézni a gazdaság lassulásával, a társadalmi elégedetlenség növekedésével és egy politikailag kényes választási időszakkal – mindez pedig hosszú távon megnehezítheti a háború fenntartását – legalábbis a jelenlegi ütemben. Kérdés azonban, hogy ez a kép mennyire állja meg a helyét a valóságban.

Putyin szempontjai

De vajon hogyan látja mindezt Putyin, aki számára a politikai stabilitás nem cél, hanem puszta eszköz ahhoz, hogy folytatni tudja a háborút? Az asztalára kerülő jelentések – merthogy Putyin elnök köztudottan nem a digitalizáció híve – arról tájékoztatják, hogy habár a költségvetés mérlege romló tendenciát mutat, a helyzet minden tekintetben stabilnak mondható. Noha a deficit majdnem kétszerese a tervezettnek, az valószínűleg még mindig az Európában irigylésre méltó 3% alatti tartományban fog maradni az idei évben. További kölcsönök felvétele eddig akadályba nem ütközött, így nemhogy a hadikiadásokat, de még a szintén hatalmas összegeket, a hadseregre költött pénz mintegy negyedét-ötödét felemésztő, a magyarországi CSOK-hoz hasonló családi jelzáloghitel-támogatásokat sem kellett csökkenteni. Az államadósság ugyan gyorsan növekszik, az azonban az év végére se fogja elérni a GDP 20%-át. (Ez  Magyarországon 78%, vagy Franciaországban 118%.). Rossz hír Putyin számára, hogy az orosz gazdaság nem nagyon fog növekedni se idén, se jövőre, és a további kilátások se éppen derűsek. Ez minden bizonnyal nem fog tetszeni Vlagyimir Vlagyimirovics gyermekkori barátainak, ma Oroszország leggazdagabb embereinek. Az orosz gazdaság ugyanakkor a 2014 és 2022 közötti időszakban se növekedett sokat, ez mégsem okozott politikai kataklizmát. A németül beszélő, az országot jól ismerő elnök valószínűleg arról is tud, hogy a német gazdaság se fejlődött sokat az elmúlt tíz évben – mégse tört ki a forradalom.

A háború elhúzódása nemcsak a gazdaságot, de minden bizonnyal az orosz birodalmi, illetve nacionalista érzelmeket is sérti. Az ebből fakadó, az elnök számára potenciálisan veszélyes elégedetlenséget egyrészről az enyhíti, hogy a hivatalos narratíva szerint Oroszország ezt a háborút nem pusztán Ukrajnával, hanem a nagybetűs, romlott, régi értékeit vesztett Nyugattal vívja. Másrészről, a repressziók azokat sem kímélik, akik a háborús célokkal egyetértve, annak kiterjesztését, Ukrajna mihamarabbi elfoglalását követelik. Az ilyen szélsőjobboldali kritikusok már évek óta a börtönből kísérhetik csak figyelemmel a háború alakulását.

A népszerűségi adatokat tekintve az elnök elé – a titkosszolgálati jelentéseken kívül – talán a kormányközeli FOM kutatóintézet jelentései kerülnek. E jelentések szerint az elnök népszerűsége ugyan megfogyatkozott, de még mindig bőven a 60% feletti tartományban van. Ha esetleg az állami FOM jelentésén kívül más, független, akár külföldi ügynöknek minősített kutatóintézetek jelentései is az asztalára kerülnének, azok se mutatnának nagyon más képet. A romló adatok okairól lamentálva a korábban sokat utazó elnök talán maga is belátja, hogy az utóbbi években egy kissé elkényelmesedett, esetleg az okozott gondot, hogy túlságosan is a hadsereg napi szintű menedzselésével volt elfoglalva. Talán épp emiatt, Putyin az utóbbi években szokatlan módon, aktívan bekapcsolódott a választási kampányba, számos, orosz mércével mérve is igencsak távoli várost is meglátogatott. A rossz hírek mellett azért akad – az elnök számára – jó hír is. Ilyen például, hogy Putyin hatalomra kerülése óta most először fordul elő, hogy legfőbb politikáját, jelen esetben a „különleges katonai műveletet”, Moszkvában többen támogatják (51%), mint a kisebb településeken (30%) és falvakban (29%). Összességében a háború támogatottságával is elégedett lehet Oroszország örökös elnöke. A legfrissebb adatok szerint a háborút a lakosság 67%-a támogatja. Habár a túlnyomó többség úgy látja, itt az ideje a béketárgyalások megkezdésének, a lakosság többsége nem lenne hajlandó kompromisszumokra, és amennyiben nem lehetséges a béke, növelné az Ukrajnára mért csapásokat.

Az elnököt minden bizonnyal arról is tájékoztatják, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek az elmúlt években óriásira nőttek. Habár Magyarország és Oroszország egy főre jutó GDP-je szinte teljesen megegyezik, az oroszországi medián jövedelem alig több, mint fele a magyarországiénak, az orosz nyugdíjak átlaga pedig alig éri el a havi 100 ezer forintot.

Vlagyimir Vlagyimirovics ugyanakkor talán megelégedéssel emlékszik vissza arra, hogy több, mint negyed évszázaddal ezelőtt, egyik legelső intézkedése bölcs módon  a sztrájkjogok felszámolása, valamint a független szakszervezetek ellehetetlenítése volt.

Az utóbbi években így – legalábbis hivatalosan regisztrált – sztrájkok szinte egyáltalán nincsenek. Az alacsony jövedelmek és a kilátástalanság, megtámogatva olyan reklámokkal, melyek üzenete szerint „nem vagy igazi férfi, ha nem tudsz új telefont vásárolni lányodnak” a magas veszteségek mellett is biztosítják az utánpótlást a hadsereg számára. A másik oldalról nézve, Vlagyimir Vlagyimirovics biztos lehet abban, hogy a tőkések aztán igazán nem panaszkodhatnak a háború miatt. Az oroszországi dollármilliárdosok száma 155-re nőtt a háború előtti 117-ről, és alig négy év alatt összvagyonukat is sikerült megduplázniuk.

Egy elképzelt ellenzék helyzetét az is nehezítené, hogy az orosz társadalom az elmúlt negyed évszázadban végtelenül apolitikussá vált. Ebben persze aktív szerepet játszott az állam is: a direkt propagandánál ugyanis sokkal hatékonyabb fegyvernek bizonyult a lakosság mint politikai szubjektum szinte teljes felszámolása. Az emberek túlnyomó többsége úgy éli meg a politikát, mint ami rajta kívül, tőle függetlenül zajlik – nem érzi, hogy véleményének bármilyen súlya volna, vagy hogy a legcsekélyebb ráhatása lenne az ország sorsát meghatározó döntésekre.

A korábban említett PSLab kutatói arra jutottak, hogy a kurszkiak az ukrán megszállást, illetve bombázást leginkább úgy élik meg, ahogy emberek általában természeti katasztrófákhoz viszonyulnak. A megkérdezettek egyik legalapvetőbb érzése, hogy az ukrán hadsereg tevékenységére pont annyi ráhatásuk van, mint a moszkvai vezetés politikájára: semennyi. A kurszkiakat nem érdekelte, ki a felelős szerencsétlenségükért, a sorozatos kérdésekre arról, hogy miért kerültek ilyen helyzetbe, miért tudtak az ukrán csapatok betörni régiójukba, csak lakonikusan annyit válaszoltak, azért „mert átlépték a határt”, és ez minden bizonnyal azért történt így, „mert a hatalomnak ez kellett”. Az orosz lakosság háborúhoz való viszonyát talán az a mém írja le a legjobban, amely a szerencsétlen sorsú ukrán falu, Malaja Tokmacska esete köré épült: a falut ugyanis mindkét hadsereg már vagy egy tucatszor „felszabadította”. Az egyik ilyen alkotás csak ennyit üzent:

„Nekünk nem kell Malaja Tokmacska”.

A kurszki kutatás következtetései rendkívül érdekesek, és fényt vethetnek arra, miképp reagálhat a szélesebb orosz társadalom a masszív ukrán dróntámadásokra. Úgy tűnik ugyanis, hogy a lakosság nagyon gyorsan elfogadta a helyzetet és a felelősök keresése, vagy a helyzet értékelése helyett mindennapi életének elrendezésével volt elfoglalva. Megjegyzendő, hogy ehhez némileg hasonló attitűdöket látunk Ukrajnában.

A valódi különleges hadművelet

Augusztusban egy rövid időre megélénkült az érdeklődés a szeptember 18-a és 20-a között tartott parlamenti választások iránt. Ennek oka az volt, hogy a liberális, egyébként minden tekintetben a rendszer részét képező Jabloko párt – ha óvatosan is – de a háború lezárása mellett kezdett el kampányolni. Egyes felmérések szerint az egyébként rendszeresen 1-2%-ot elérő párt népszerűsége hirtelen 9-10%-ra nőtt – annak ellenére, hogy a szervezet több tagja ellen eljárás folyik, és az ismertebb politikusaik közül egyet sem engedtek jelöltként regisztrálni a választásokon. Az intrikát csak erősítette, hogy köszönhetően a szerencsés sorsolásnak, a második helyen a Jabloko közvetlenül az első helyre „sorsolt” Egységes Oroszország után szerepelt volna a szavazólapon. Az intrikáknak azonban hamar vége lett, amikor a bíróság meglehetősen nevetséges ürüggyel kizárta a Jablokot a választásokról. Az indoklásban szerepelt egyebek mellett az, hogy a párt a kampányához felhasznált egy Hirosima városáról az atombomba ledobása után készült fotót, megsértve ezzel az amerikai hadsereg – a fotó készítője – szellemi tulajdonhoz való jogát.

A kampány ennek ellenére a neki kijelölt mederben folyt tovább, az – orosz kifejezéssel – rendszerbeli ellenzék megmaradt pártjaival. Putyin rendszerének ugyanis valódi különleges hadművelete nem a háború, hanem az, amit a sajtóban választásoknak szokás nevezni. Magyarországi példával élve, a választás olyan volt, mintha a FIDESZ és a KDNP között kellene döntenünk, az állam kötelezné az tanárokat, orvosokat és egyéb közalkalmazottakat, hogy szavazzanak, a tévében pedig a KDNPs XY és a fideszes XY vitázna Bayer Zsolt műsorvezető irányításával. A választási bizottság vezetőjének várakozásai szerint a választók mintegy kétharmada tervez részt venni a választásokon, és ha ő mondja, akkor ez biztosan így is lesz. És így is lett. Az Egységes Oroszország párt a szavazatok 58%-át „szerezte meg”, tőlük messze lemaradva érkeznek  a rendszerbeli ellenzék pártjai.

A választásoknak érdemi jelentősége ugyanakkor nincs, a népakaratot semmilyen formában nem tükrözik. A hétvégi voksolás után az Egységes Oroszország Párt és Putyin a korábbi feltételek mellett folytathatja, amint az előre borítékolható – és borítékolva – volt.

Az „ellenzék” ezekben a napokban eljátssza majd, hogy fel van háborodva a választási csalásokon. A választókban pedig majd még inkább megerősödik a tehetetlenség érzése, és az érzés, hogy a dolgok önmagukban történnek, mint a természeti katasztrófák.

A háború következményeinek társadalmi lecsapódása tehát elodázható, de nem a végtelenségig. Az, hogy a rendszer ennyire nem hajlandó semmilyen politikai teret adni a háborút még nem is feltétlenül ellenző, de azt lezárni kívánó többségnek, hosszabb távon viszont biztosan nem fogja erősíteni az egyébként még mindig részben plurális rendszert.

Úgy tűnik, egyelőre a tágabb orosz társadalom a kurszkiakhoz hasonlóan gyorsan képes normalizálni a nyári ukrán támadások okozta új helyzetet. Akadtak azonban páran, akik nem tudták ilyen könnyen normalizálni az új, háborús valóságot: azok, akiknek férjét már 2022-ben mozgósították, akik munkájukat, hozzátartozójukat vagy vagyonukat vesztették el a háború következtében – vagyis épp azok, akiket a rendszer a legsúlyosabban megvágott, miközben a döntéshozók és a hozzájuk közel állók érdemben nem érezték meg a háború terheit. A kutatás szerint dühük szolidaritásra sarkallja őket a hasonló sorsúak iránt, ugyanakkor ez a felgyülemlő elégedetlenség nem közvetlenül a politikai vezetés, hanem annál absztraktabb módon, magának a rendszernek szól. A háború elhúzódásával egyre többen kerülnek majd ebbe a helyzetbe.

Addig is a rendszer folytatja lassú, de feltartóztathatatlan leépülését – gazdasági, szociális és politikai értelemben egyaránt. Ez az elégedetlenség egyszer még súlyos tényezővé érhet az orosz belpolitikában. A háborút azonban nem az elégedetlenség, nem a gazdaság összeomlása, és nem is az ukrán dróntámadások fogják megállítani, hanem az, ha a nagyhatalmak úgy döntenek: itt az ideje megegyezni.