E két irányzat ugyanis a jelenlegi társadalmi és politikai helyzetben egyazon célt igyekszik megvalósítani: a régi rend, a hierarchia, a kizsákmányolás, a kiszolgáltatottság átmentését az elkerülhetetlen globális válságok utáni világba.
A szélsőjobboldali áttörés elmaradt, de az európai polgárok közösségének képzeletét még mindig fogva tartja a radikális középutasság ideológiája.
Az EU projektje nem egyéb, mint a hanyatló Nyugat-Európa gazdasági dominanciájának megőrzésére tett kísérlet; az Unió 2004-es bővítése pusztán az olcsó keleti munkaerő hatékony becsatornázására szolgált e nagyszabású projektbe.
A fosszilis energiahordozóktól való függés, és ennek nyomán az üvegházhatású gázok mennyiségének növelése a bolygó atmoszférájában nem afféle baleset, amelyet, ha előrelátóbbak és kicsit óvatosabbak vagyunk, elkerülhetünk.
A keresztény Európáért való félelem faji politika, ha a keresztény európait úgy fogja fel, mint a puszta biológiai létéért az ellenséges és vad természeti világgal szemben küzdő szubjektumot.
Hogyan fér össze a piacgazdaság a baloldal programjával? Milyen szerepet szánnak a mérsékeltebb és radikálisabb baloldali irányzatok a piacnak a társadalmi igazságtalanság felszámolásában és az emancipált társadalom létrehozásában?
A piacgazdaság demokratikus felügyelete híján a gazdasági szereplők valójában egyáltalán nem szabadok, hanem ki vannak szolgáltatva a piac személytelen uralmának.
Önmagában az, hogy a piac hatékonyan osztja el a javakat, nem érv mellette; ez csak akkor releváns, ha a piaci elosztás egyúttal igazságos is.
Le kell folytatnunk egy társadalmi vitát arról, hogy az élet mely területeit szeretnénk alávetni a piac logikájának, és arról közösen, demokratikus úton kell döntenünk.
Amint az elnyomás láncai egyre súlyosabbá válnak, amint az erőszak globális rezsimje uralomra tör, ki merészel még hinni abban, hogy a kiegyezés, a megalkuvás nem járható út? Hogy a célunk csakis az egyetemes emancipáció lehet és semmi egyéb? Ki őrzi még a reményt úgy, ahogy azt Rosa Luxemburg tette?