Egy olyan kormányzat, amely a vészhelyzetet saját hatalmának önkényes kiterjesztésére és zsarnoki hatalom megszerzésére használja fel, aláássa a politikai intézményekkel való együttműködés szándékát is, amely létfontosságú egy vészhelyzet esetén.
Az antifasizmus központjában nem valamiféle artikulálatlan gyűlölet- és erőszakpolitika áll, mely tárgyát véletlenszerűen az általa „fasisztának” titulált ellenségben találja meg, hanem az adott történelmi szituáció egy specifikus értelmezése.
A közelmúlt filmsikerei több-kevesebb érzékenységgel reflektálnak az egyenlőtlenség egyéni emberi következményeire, politikai álláspontjuk azonban igencsak problematikus.
Ezekre az eseményekre igenis úgy kell tekintenünk, mint a saját ügyünkre, saját történelmünk egy fejezetére.
Mi volna a klímaváltozással kapcsolatos helyénvaló érzelmi reakció, és mi ezeknek az érzelmeknek a politikai jelentősége?
Ha nem asszisztáltok a háborús bűneimhez, én nem asszisztálok többé az emberjogi bűneitekhez” – ez Erdoğan fenyegetése.
A francia forradalmárok 1789-ben úgy vélték, nincs köztük feszültség, de még ha van is, akkor sem annyira számottevő, hogy a két fogalom ne férjen bele ugyanabba a híres, háromszavas mottóba. Ebben persze sokan kételkedtek, és sokan kételkednek ma is.
A nép- és nemzeti szuverenitás elve a jobb és a baloldalon egyaránt népszerűségnek örvend. Jó-e ez így?
A szükséges klímavédelmi intézkedések szemben állnak elképesztően befolyásos csoportok érdekeivel, a szükséges politikai elköteleződést pedig épp ezektől várni nem egyéb, mint önáltatás.
Az egyéni érdek alárendelése a közösségi érdeknek nem gyógyír az atomizált társadalomban jelentkező elidegenedésre, hanem csupán alkalom az egyéni függőség és kiszolgáltatottság növelésére, a kizsákmányolást lehetővé tévő hatalmi és státusbeli hierarchiák bebetonozására.