Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Lehet-e még demokrácia Magyarországon?

Ez a cikk több mint 1 éves.

Ahogy lassan felocsúdunk a 2022-es választások megrázkódtatásából és utórengéseiből, elkerülhetetlenné válik a kérdés: mit jelent mindez a magyar demokrácia számára, hogyan folytatódhat tovább egy demokratikus és igazságos Magyarországért való küzdelem, ha egyáltalán folytatódhat? Egyáltalán micsoda az a demokrácia, amelyért ma a 21. századi Magyarországon küzdeni lehet és érdemes?

Mi a demokrácia?

A demokrácia különös fogalom. Egyrészről a huszadik század végét jellemző progresszív retorika központi eleme, a szabadpiaci kapitalizmussal, meg az esélyegyenlőséggel, meg más hasonlókkal együtt ez volt hivatott megkülönböztetni a haladó Nyugatot az elmaradott Kelettől. Ezek voltak a zsarnokság megtörésének, a „felzárkózásnak” a feltételei, a szabadság és jólét ígéretét hordozták magukban. Ám a 21. század egyre élénkülő viharai – az iraki háború, a 2008-as pénzügyi válság, a jobboldali populizmus megerősödése – közepette ez a progresszív ígéretcsomag – és vele a demokrácia eszméje is – mindinkább hitelét vesztette.

A demokrácia egyre többek szemében bizonyult üres szólamnak, amelynek nevében pusztító neoimperialista olajháborúkat lehet vívni, és amelyre hivatkozva tovább lehet erősíteni a Nyugat és a centrum befolyását a kiszolgáltatott és leszakadó (fél)perifériák felett mondván: ezeknek az elmaradott, barbár népeknek, amelyek még nem járták ki a demokrácia iskoláját, amelyek nem bírnak kellőképp fejlett politikai kultúrával, szükségük van a fejlett és demokratikus nyugat jótékony gyámolítására – ezt a retorikát persze az öngyarmatosításra kész „nyugatos”, haladó elitek mindig készek voltak a magukévá tenni.

Másrészt azonban a politikai gondolkodás történetének legnagyobb részében a demokráciát radikális, sőt veszélyes gondolatként tartották számon, éspedig nem csak az önkényurak, a királyok, diktátorok és zsarnokok, de a felvilágosodás leghaladóbb gondolkodói is. James Madison – az Egyesült Államok későbbi 4. elnöke – a Föderalista híres tizedik cikkében leszögezi, hogy a demokrácia képtelen elejét venni a politikai közösség megosztottságnak, a pártosság pusztító hatásainak, és annak, amit Tocqueville nyomán később a többség zsarnokságának neveztünk. Montesquieu A törvények szelleméről lapjain amellett érvel, hogy a demokrácia legfeljebb kisméretű városállamokban lehet működőképes, de modern tömegtársadalmakban semmiképp. Kant Az örök békéről második szakaszában azt írja: „a demokrácia a szónak tulajdonképpeni értelmében szükségképp despotizmus.

Felvethetjük persze, hogy a felvilágosodás e gondolkodói nem azt értették demokrácián, amit ma értünk rajta: az ő szemük előtt az athéni demokrácia lebegett, amelyet – tévesen – a csőcselék korlátok nélküli uralmának láttak, amely halálra ítélte Szókratészt. Mit értünk tehát ma demokrácián? És még inkább: mit kellene értenünk rajta?

Elitdemokrácia

Az egyesült ellenzék – vagyis a politikai elit nem kormánypárti része – már a választási küzdelmek kezdetétől nyilvánvalóvá tette, hogy mi az a demokrácia, amelynek a visszaállításán fáradozni hajlandó. A demokrácia visszaállítása gyakorlatilag a teljes ellenzék számára a politikai váltógazdasághoz való visszatérést, vagy jobban mondva egy sokszínű parlamenti vetésforgó létrehozását jelentette, amelyben ahelyett, hogy a politikai elit egyetlen – jelenleg a kormánypárt által képviselt – szegmense monopolizálná a politikai hatalmat, e hatalomból az elit egyéb szegmensei is részesülnek időről-időre váltva egymást a kormányhatalomban.

A demokrácia az ellenzék számára a békés hatalomátadás eszköze az egyik politikai elitcsoport kezéből a másikba, amely ilyen módon lehetővé teszi a politikai konfliktusok békés, erőszakmentes kezelését.

A demokrácia e felfogás szerint nem egyéb, mint a politikai stabilitás eszköze és annak az egyik biztosítéka, hogy a politikai hatalmat egyetlen elitcsoport sem monopolizálja, nem ejti foglyul az államot. E nézet szerint a demokrácia a hatalmi ágak elválasztásával, a fékek és ellensúlyok rendszerével, a joguralom különféle intézményeivel együtt a liberális államrend stabilitásának egyik eszköze. Nem valóságos néphatalom – amelytől a felvilágosodás gondolkodói olyannyira rettegtek –, hanem legfeljebb egyfajta kompromisszum a népi rétegek és a politikai elitek között, amelyben az előbbi részleges – és az utóbbi által felügyelt és meghatározott – részvételi jogokat kap, tudniillik részt vehet annak eldöntésében, hogy a politikai elit milyen felállásban fogja gyakorolni a hatalmat fölötte.

Az elitdemokráciának ez az elképzelése a huszadik század elejéig, kisebb részben Max Weber, de elsődlegesen Joseph Schumpeter – aki jobboldali reakciós monarchistából vált a hidegháborús politikatudomány és közgazdaságtan meghatározó alakjává a huszadik század közepén – nevéhez kötődik. Schumpeter szerint a modern tömegtársadalmakban az átlagember nem lehet képes megfontolt, racionális döntést hozni politikai kérdésekben. Nem csak arról van szó, hogy az átlagember tudatlan és ki van szolgáltatva szenvedélyeinek, de az egyes ember egyéni szellemi képességeitől függetlenül egy tömeg tagjaként – így választópolgárként is – szükségképpen irracionális viselkedésformákat mutat (egy gondolat, amely az „Orbán népét” ostorozó ellenzéki szavazók számára alighanem vonzónak tűnhet).

A demokráciának mint valóságos néphatalomnak a felfogása ezért értelmetlen és veszélyes gondolat, hiszen az irracionális néptömegek képtelenek a valóságos önrendelkezésre. Aki ezt szorgalmazza, pusztán saját demagógiájának, népvezéri ambícióinak kíván igazolást adni. Ezért kell átfogalmaznunk, mit is értünk demokrácián: nem néphatalmat, de az elitek közti konfliktuskezelés egy békés módját, és a hatalom decentralizálásának puszta technológiáját.

Az egyesült ellenzék nyilvánvalóan ennek – a mai napig igen népszerű – demokráciafelfogásnak a jegyében jár el. Kimondott vagy kimondatlan célja a harmadik köztársaság demokratikus konszenzusának visszanyerése, amelynek alapja a politikai elitek kiegyezése egy nyugatos, európás, haladáselvű, ám e nyugatosodás és haladás konzervatív-liberális értelmezéseit sem kizáró tág platformmal, amely – korlátosan bár, és mindenekelőtt a négyévenkénti választások keretein belül – fenntartja ugyan a népi részvétel lehetőségeit – vagy legalább annak látszatát –, de amely ennek jelentőségét elsődlegesen egy hozzáértő – ha kell technokratikus – vezető réteg felhatalmazásában látja, amely egyedüli letéteményese lehet az ország felzárkóztatásának.

Az ellenzék tehát elsődlegesen az elituralom elituralomra való lecserélésén fáradozott.

Az előválasztás intézménye persze rövid ideig felvetette az ellenzéki politika demokratizálásának, a népi részvétel kiterjesztésének és a társadalom bevonásának lehetőségét, hamar kiderült azonban, hogy az előválasztást az ellenzék pusztán egy szűken értett koordinációs probléma – az összehangolt indulás – megoldására vezette be, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy az állampolgárok helyett a saját kezében tartsa a folyamat irányítását.

Ugyan az előválasztás biztosított bizonyos korlátos lehetőséget az állampolgárok számára az ellenzéki politizálás befolyására – ahogy azt néhány különösen vállalhatatlan jelölt visszaléptetése megmutatta –, de az ellenzéki politikai elit régi és feltörekvő tagjai az előválasztás lezárulta utáni pillanatban mindent megtettek, hogy a végkimenetelt a saját érdekeik és preferenciáik, ne pedig az állampolgárok manifeszt akarata határozzák meg.

Azoknak, akik azt remélték, hogy az előválasztás megteremtette egy plurális, világnézetük és értékrendjük eltérései ellenére közösen cselekedni képes politikai tábor társadalmi bázisát, most szembesülniük kell azzal, hogy ugyanez a bázis tisztán és világosan látja, hogy az őket elvileg képviselni hivatott elitek milyen mélyen megvetik őket és irtóznak a lehetőségtől, hogy valódi szavuk lehet a politikában.

Sokatmondó, hogy az ellenzéki értelmiség ennek láttán nem sokat törődött azzal, hogy számon kérje az ellenzéki politikusokon az egyre nyilvánvalóbbá váló elitdemokratikus – ha nem antidemokratikus – tendenciákat, hanem ehelyett elmerült a „feles alkotmányozás” és a hozzá kapcsolódó képzetek technokratikus fantáziában, egyre elkeseredettebben remélve, hogy a polgári értelmiség most még egyszer újra egyetlen hősies mozdulattal megmentheti az országot, a nyugatias, független, demokratikus Magyarország ügyét a bunkók és taplók diktatúrájától, hogy a szakértelem és a felvilágosult ész még egyszer megmutathatja az ország számára az egyetlen helyes utat, hogy csak egy-egy jogi műfogáson, egy-egy alkotmányos manőveren múlik, és az ország ismét a haladás pályájára állítható.

Néphatalom

Április negyedikének keserű ébredése után időszerű lenne felismernünk, hogy a liberális demokráciának a 20. század végéről örökölt elitdemokratikus-technokratikus interpretációja lényegileg és elkerülhetetlenül termeli ki magából azokat az autokratikus tendenciákat, amelyek 2010 óta uralják a magyar politikát. Nem pusztán az alkotmány gyenge védelme, a rendszerváltáskor rosszul megszerkesztetett választási törvény az oka, hogy létrejöhetett a regnáló kormánypárt autokratikus áttörése.

Az elitdemokratikus-technokrata liberális demokrácia elkerülhetetlenül torkollik posztdemokráciába – ahogy Colin Crouch nagyhatású könyvében nevezte –, üresíti ki a népi részvétel gyakorlatait, semmisíti meg az állampolgárok politikai ágenciáját és szül ezáltal elutasítást, tehetetlenségérzést, megvetést – ad tehát tápot az autokratikus populizmusnak. Az elitdemokratikus technokrácia azt ígérte a 20. század végén a magyar embereknek, hogy felszabadítja őket a politika alól, amellyel az államszocializmus évtizedei kéretlenül és kelletlenül átszőtték egész életét: helyette azonban kizárták őket azokból a közügyekből, amelyeket érthetően a sajátjukként láttak. Hogy az elkeseredett válasz éppen az autokratikus populizmus volt, ez sajnálatos, de aligha meglepő.

Remélhetjük-e, hogy ez az inherensen instabil, saját belső tendenciái révén autokratikus torzulásokra hajlamos „demokrácia” valóságos kihívója lehet annak az önkényuralmi hullámnak, amely ma az egész világot elborítja? Ma az autokrácia előretörésének korát éljük. A szomszédunkban rakétákkal és ágyútűzzel igyekeznek szétzúzni a demokratikus önrendelkezés minden formáját és lehetőségét, hogy akarata ellenére beolvasszanak egy sokmilliós néptömeget egy agresszív imperialista autokráciába. Szaporodnak a demokrácia mártírjai Hongkongtól Törökországon át Dél-Amerikáig és tovább. Még ahol a régi demokratikus rend időlegesen vissza is látszik nyerni erejét – ahogy például az Egyesült Államokban (és micsoda erő az, amelyet Joe Biden személye testesít meg) –, az autokratikus áttörés réme továbbra is ott kísért, készen arra, hogy bármikor brutális erővel lépjen színre és sodorja el a demokrácia lehetőségét.

Ahhoz, hogy mindennek ellenálljunk, újra fel kell fedeznünk a demokrácia radikális – a politikai elitek szemében veszélyes – fogalmát.

Meg kell értenünk, hogy a demokrácia – az egyetlen demokrácia, amiért a 21. században még küzdeni érdemes – nem pusztán a stabilitás és az elitek közötti hatalmi váltógazdaság megrendszabályozására szolgáló politikai technológia, hanem: néphatalom. A néphatalom gondolata, ez a felforgató és nyugtalanító gondolat az, amelynek nevében egyáltalán értelmesen kihívást intézhetünk az önkényuralom megannyi alakot öltő fenyegetésével szemben.

Mi a néphatalom gondolata? A néphatalom gondolata a gondolat, hogy a társadalom tagjaiként mindannyian egymásra utalva élünk, felelősek vagyunk egymásért, és ezért mindannyiunk joga és kötelessége, hogy egymást egyenlő partnerként kezelve részt vegyünk azoknak a politikai és társadalmi struktúráknak a felépítésében, fenntartásában, és ha kell, újraformálásában.

A néphatalom gondolata az a gondolat, hogy a társadalom mindannyiunké, hogy nem jóindulatú elitek és vezetők bocsátják kegyesen rendelkezésünkre a társadalom javait – ellenkezőleg, ha bármit is megtehetnek a társadalommal, azzal a közössel, amelytől mindannyian függünk, és amelyet mindannyian gondozunk, csak mint megbízottaink járhatnak el, a mi felügyeletünk alatt, elszámoltatás terhe mellett.

A néphatalom gondolata a gondolat, hogy a társadalom hozzánk tartozik, de nem mint birtok vagy tulajdon, hanem mint feladat. A társas emberi élet mindannyiunkkal szemben azt a feladatot támasztja, hogy megteremtsük az együttélés és a társiasság méltányos, igazságos feltételeit egymás számára –

mindenki számára.

A néphatalom gondolata nem felhatalmazás a sovén önzésre, a xenofób nacionalizmusra – amelyeket legfeljebb az „önrendelkezés” vagy a „szuverenitás” jelszavainak foszlott leplei takargatnak –, de felszólítás, hogy politikai közösségként igazságosságot teremtsünk egymás közt és mindenkinek.

A demokrácia nem szabadíthat fel minket a politika alól, mert ez a felszabadulás mindig is olyan illúzió volt, amelyben csak a kiváltságosok hihettek, akik privilégiumaik révén olykor-olykor elfeledkezhettek róla, milyen mélyen függünk mindannyian a társadalmi és politikai struktúráktól, társadalmi rendszerektől – azaz végső soron egymástól, mindenkitől, akivel közösen munkálkodunk életünk társadalmi termelésén. A demokrácia néphatalom, és mint ilyen felhívás arra, hogy vegyük komolyan ezt a kölcsönös függést és kiszolgáltatottságot, és ennek jegyében dolgozzunk közösen és egyenlőkként egy igazságos társadalom létrehozásán.

Kollektív képesség

De mi a helyzet az emberek tudatlanságával és irracionalitásával? Mi van azokkal, akik nem akarnak demokráciában élni? Elvégre nem azt mutatta meg éppen az áprilisi választás, hogy a magyar társadalom többsége meg van elégedve a fennálló renddel és a kormánypárt működésével? Nem kellene-e inkább hallgatunk az ő szavukra, és hagyni, hadd éljenek így, ha ez kell nekik?

Először is szögezzük le: a magyar társadalom április 3-án az égvilágon semmit nem nyilvánított ki.

Még a társadalom többsége sem. Annak, hogy valamiről kollektív döntést hozzunk, amelyet joggal ismerhetünk el a sajátunkként, feltételei vannak. Hozzá kell, hogy férjünk minden releváns információhoz, tudatában kell lennünk, mik az alternatívák, mik a tétek. Képesnek kell lennünk érdemi párbeszédet folytatni a kérdésről egyenlőkként oly módon, hogy senki ne uralhassa le e párbeszédet, e kollektív mérlegelési folyamatot. Úgy kell tudnunk részt venni a kollektív döntéshozásban, hogy egyéni függési viszonyaink, kiszolgáltatottságaink ne hatolhassanak be a döntéshozás folyamatába, ne torzíthassák el azt, és így tovább. Csak ekkor mondhatjuk azt, hogy mi közösen valamivel kapcsolatban döntést hoztunk, amelyet mi is és mások is joggal ismerhetnek el sajátjuknak.

A végletekig kiszolgáltatott, meghurcolt magyar társadalom – amit minden korábbinál jobban hatnak át a személyi függések és társadalmi egyenlőtlenségek – úgy járult az urnák elé, hogy a közösségi mérlegelés és a társadalmi párbeszéd minden csatornáját szétzúzták, a szabad információáramlás lehetőségeit végletesen szétrombolták, a politikai önszerveződés lehetőségeit helyi szinten a nagyvárosokon kívül szinte mindenhol ellehetetlenítették, egyszóval felszámolták minden feltételét annak, hogy a magyar állampolgárok közössége együttesen érdemi döntést hozhasson saját sorsáról – majd amikor ilyen feltételek mellett lezajlik egy szabadnak és méltányosnak távolról sem nevezhető választás, kormánypártiak és ellenzékiek egyöntetűen fogadják el az abszurd állítást, hogy ennek eredménye valamiféle társadalmi akaratot, valamilyen kollektív döntést vagy akár preferenciát tükröz. Nonszensz.

Azok az ellenzéki hangok, amelyek most azt hangsúlyozzák, hogy a fő feladat az ellenzéki kommunikáció megváltoztatása, hogy most „baloldali” vagy „megélhetési” kérdésekkel kell politizálni, mert ez az, ami „megszólítja” a választókat, nem ismerik fel, hogy az elsődleges probléma nem a választók megszólítása. Hiába szólítok meg ugyanis bárkit, ha hiányoznak a kollektív politikai cselekvés feltételei, ha az emberek nem tudnak együttesen munkálkodni a társadalmi és politikai struktúrák megváltoztatásáért, helyi, országos, vagy globális szinten.

A kommunikációra, a „megszólításra” építő politika továbbra is passzív, a politikához értő hivatásosok tevékenységét pusztán elszenvedő emberekként tekintenek az állampolgárokra – mint akiket a politikai kommunikáció erőterei húznak-vonnak, mint élettelen testeket a nehézkedési erő – nem pedig potenciálisan aktív, és a politikát közösen alakító résztvevőkre. Ugyanígy járnak el azok, akik az ellenzék megújítását, egy új, alternatív ellenzéki politikai elit kiépítését követelik azt gondolván, hogy jobb, hitelesebb, megkapóbb vezéregyéniségek jelentik a demokráciáért való küzdelem kulcsát. Még akár igaz is lehet, hogy a baloldali, megélhetési üzenetek és hiteles baloldali politikusok segítségével sikeresebben lehet játszani azt az áldemokratikus játékot, amelyet az egyesült ellenzék most elvesztett, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy nem ez az a játék, amelyet játszanunk kell.

Demokrácia csak akkor lesz, ha mindannyian képessé válunk arra, hogy közös ügyeinket egyenlőkként mi magunk intézzük, hogy teljesértékű politikai cselekvőként, politikai ágensként vegyünk részt annak a közös világnak a gondozásában, amelyet mindannyian belakunk.

Ez a kollektív képesség jórészt hiányzik a mai magyar társadalomban. Nem azért, mert e társadalom tagjai ostobák, irracionálisak, kulturálatlanok, vagy szolgalelkűek. Azért hiányzik, mert hosszú generációk társadalmi, gazdasági és politikai meghurcoltatásai szétzúzták mindazokat a materiális és szellemi erőforrásokat, amelyekre közös politikai cselekvés épülhet. A globális kapitalizmus félperifériáján az egyén a megélhetés kiváltságáért küszködő emberi erőforrásként, végletekig ki van szolgáltatva a globális piac és a nemzetközi erőviszonyok változásának, a politikai elitek az országot lepusztító belharcainak és rablóhadjáratainak – és még csodálkozzunk, hogy ez az ember elképzelni sem tudja, hogy a politikai közösség teljes értékű tagjaként, mint egyenlő partner vehet részt a közügyek alakításában?

A demokrácia globális esélyei

De el lehet-e ezt egyáltalán képzelni? Lehetséges-e ennek a politikai cselekvőképességnek, ágenciának a létrehozása itt Magyarországon, a félperiférián, az egyre ingatagabbá váló globális kapitalizmus hullámverésében, az orosz imperialista agresszió szomszédságában, az euro-atlanti rend hegemóniájáért folyó globális küzdelem gazdasági, politikai, társadalmi megrázkódtatásai közepette? Nem vagyunk-e mi e kis ország polgáraiként végletesen kiszolgáltatva azoknak a nagyobb, felmérhetetlen erőknek, amelyek a világpolitika történéseit alakítják? Érhet-e bármit a mi saját erőfeszítésünk, a mi saját törekvéseink, vagy várnunk kell, amíg a történelem viharai sodorják el a NER-t – és még ki tudja mi mindent vele együtt?

Az emberi élet mindig az egyéni döntések és az egyénfeletti történelmi erők metszéspontjában zajlik. Épp úgy lehetetlen a teljes visszavonulás a dolgoknak abba a szűk körébe, amely – ahogy a sztoikusok mondták – „a hatalmunkban áll”, mint teljes mértékben alárendelni magunkat a történelem személytelen erőinek. Mert bár egyetlen ember sem alakítja a történelmet, a történelmet mégis egyéni és kollektív döntések összessége határozza meg. Az emberek maguk alakítják a történelmüket, de nem maguk választotta feltételek között.

A demokrácia – a valóságos demokrácia, a néphatalom – létrehozásának feltételeit nem várhatjuk semmiféle külső sokktól, az összeomlás semmiféle belső tendenciájától. De nem várhatjuk ügyes politikai stratégiáktól és karizmatikus ellenzéki vezetőktől sem. Demokrácia csak akkor lesz, ha mindannyiunkban kifejlődik a képesség és a hajlam arra, hogy a társadalom ügyeit, egymás ügyeit a sajátunknak érezzük, hogy felismerjük, milyen mélyen egymásra vagyunk utalva az emberi társadalomban, és hogy ezen egymásra utaltság fényében egymással szemben ne ellenségként vagy vetélytársként, hanem partnerként, az egyenlőség és szolidaritás jegyében járjunk el.

Ennek a képességnek a kifejlődése munkát igényel, úgy önmagunkban mint másokkal. Igényli nem csak olyan fórumok, közösségek, mozgalmak létrehozását, amelyeken keresztül az emberek szert tehetnek – ha tökéletlenül és hiányosan, de mégis – a demokratikus önrendelkezés, a politikai értelemben vett egymásért cselekvés élményére, és gyakorlatra tehetnek szert abban, hogy miként munkálkodhatnak közösen az igazságosság létrehozásán, de ugyanígy igényli az erre való készség szellemi feltételeinek létrehozását, egy új társadalmi képzelet kialakítását.

E társadalmi képzelet nem csupán arra kell, hogy vonatkozzon, hogy „egy másik világ lehetséges” – hogy társadalmi viszonyaink ölthetik nem csak a kizsákmányolás, az egyenlőtlenség, és az erőszak, de a szolidaritás, az egyenlőség és egymásért cselekvés formáját is –, de arra is, hogy mi magunk lehetünk másmilyenek: hogy közös társadalmi életünket nem muszáj egymástól elszigetelt, egymással szemben álló vetélytársként vagy ellenségként folytatnunk, hogy a kölcsönösség és bizalom is alapja lehet együttes életünknek a társadalomban, és legfőképpen, hogy a társadalom a mi felelősségünk és feladatunk, hogy a szerepünk nem csupán „alkalmas vezetők” megválasztása, hanem ellenkezőleg, mi magunk vagyunk azok, akik közösen vezetni hivatottak saját politikai életünket, a mi felelősségünk, hogy megteremtsük az igazságosságot egymás és mindenki számára.

Lehetséges-e tehát mindezt elérni, megteremteni a félperiféria körülményei, nyomásai és ellentmondásai közepette? Lehet-e még Magyarországon demokrácia? Nem tudom. Nem tudom, kiben és hol van meg az akarat és képesség, hogy egyáltalán elgondolja ezt a lehetőséget, hogy mindezt programmá és mozgalommá változtassa. És nem tudom, hogy aki ezt megtenné, vajon nem találja-e szemben magát a félperiféria kérlelhetetlen, mindent összeroppantó strukturális kényszereivel.

Csak azt tudom, hogy ha ezért nem vagyunk képesek vagy hajlandók küzdeni, akkor az egyetlen lehetőség a megadás. Sötét idők következnek. Az egyre éleződő világpolitikai konfliktusok, a globális hatalmi erővonalak átrendeződése, a súlyosbodó klímaválság – mind egy olyan korszak beköszöntét jelzik, ahol egy emberibb, igazságosabb, demokratikusabb társadalom létrehozására semmiféle garanciánk nem lehet, de amelyben talán lehetőség nyílik a megkérdőjelezhetetlennek hitt paradigmák megbontására, a társadalmi- és politikai együttlétezés új formáinak kialakítására.

Ha kísérletet sem teszünk a demokrácia – a valódi demokrácia – létrehozására Magyarországon – vagy a világon bárhol – a század az imperialista autokráciák, a klímadiktatúrák és vérengző oligarchiák százada lesz. Ha ezt nem akarjuk, cselekednünk kell.

Kiemelt kép: Kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeum kupolájában. (Fotó: Kocsis Árpád / Mérce)