„»Nincs is ruha a császáron!« – rivalgott fel végül a tengernyi tömeg. A császár nagyon megütközött ezen; maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta:  »Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!« És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát – a levegőt.”

(Hans Christian Andersen: A császár új ruhája)

Nyár van és már csak emiatt (is) kevesen tudják, hogy nem csak aszfalt forr, hanem a magyar gyermekvédelem is. Sajnos – az előzetes várakozással ellentétben – nem a szakmaiság, nem a gyermekek mindenek felett álló érdeke, hanem (ismét csak) az intézményi hierarchia növelése, a baráti egyházak szorosabb bevonása, és a kontroll kiterjesztése győzött.

A kegyelmi botrányt övező országos felháborodás csupán látszatintézkedéseket szült. Mindezt tömjénnel, dérrel-durral, és teljes megelégedettséggel kommunikálta le a kormánypárt.

A gyermekvédelemben dolgozók némának tűnnek, pedig nagyon sokan folyamatos dilemmákkal küzdenek, folyamatos szorongással telítettek, ugyanakkor érdemi segítséget sem a fenntartótól, sem a politikától, sem a szakmai-tudományos tértől (pl. volt tanáraiktól) nem remélhetnek, hiszen napjainkban épp a humán szféra teljes kivéreztetése, totális kontroll alá hajtása zajlik. Sokan a lábukkal szavaznak (pálya- és országelhagyóvá válva), sokan nem csinálnak titkot munkájuk érdemi kiüresítéséből.

• Tudomásunk szerint nemrég egy teljes segítő szolgálat mondott fel Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében. Ám az intézményrendszert még ez se viselte meg különösebben. Majd akad képesítés nélküli kolléga, aki beugrik helyettük!
• Egy budapesti kerület dolgozói vezetőjük szakmai kivizsgálására kérték fel a helyi önkormányzatot, annak erősen szakmaiatlan és jószerével kiszámíthatatlan döntései miatt. Ám a vizsgálat eredménye az lett, hogy csak munkavállalói kiszolgáltatottságuk nőtt tovább, mégpedig igen jelentősen.
• Egy szintén budapesti kerületben nemrég igen sokan mondtak fel, mert a központvezető kinevezése politikai alapon tveörtént.

Amit 1-2 évtizede még csak nem is gondoltunk volna, mára a politikai megbízhatóság lett a minden szakmai alkalmasságot felülíró kritérium. Persze ez egyetlen jogszabályban sem ez áll feketén-fehéren. Egyszerűen azt tapasztaljuk országszerte, hogy a segítő szakmák döntéshozói a legalsóbb szinteken is szolgalelkűen beálltak abba a sorba, amit a kormányzati politika sulykol magamagának: nevezetesen azt, hogy a zavartalan működés alapfeltétele a hatalom megtartása, s ehhez szükséges a megfelelő számú szavazat összegyűjtése.

Véleményünk szerint így váltak a segítő szakmák kliensei az aktuális kormányzat egyik legfontosabb szavazóbázisává úgy, hogy cserébe semmit(!) se kaptak. S ezt az egyre szilárdabb hatalmi struktúrát úgy a legkönnyebb fenntartani, hogy a segítő szolgálatok vezetői is kormányhűek, és kiszolgálják ezt a koncepciót: leadott szavazataikért cserébe a leginkább sérülékeny tömegek még azokat a juttatásokat és szolgáltatásokat sem kapják meg, amihez törvény szerint joguk lenne.

A laikus nagyérdemű valószínűleg nem tudja, hogy a szociális ágazatban milyen világrekordok születtek az elmúlt évtizedekben. Ezek közül listavezető az a tény, ami páratlan a maga nemében: 44 féle szakmai végzettséggel lehet szociális intézményt vezetni és 16 fajta végzettséggel lehet betölteni szociális munkás állást!

A szociális munka szakmai értékének teljes lenullázása érdekében megszületett az új kormányzati varázs-fogalom: a „gondoskodáspolitika”^[1]. A gondoskodáspolitikai képzéseket úgy kezdtek el meghirdetni, hogy a képzés pontos menete senki számára nem világos. Az egyetlen, amit viszont világos kormányzati ígéretként kaptak a jelöltek: a gondoskodáspolitika (gyorstalpaló) kurzus elvégzése után biztosan vezetői pozícióba kerülhet.^[2]

Így néz ki tehát a kormányzati humán segítés – magyar módra: Egerbe, Miskolcra és a PPTE-re (a „gondoskodáspolitika” szülőszobáiba) már számolatlanul dől a pénz egy olyan képzésre, amely 50 évvel vissza fogja vetni mindazokat a szociálpolitikai eredményeket, amelyeket a szociális munka mint szakma külföldön és itthon elért.

Ebben a helyzetben csupán egyet kérhetünk a hallgatóinktól: érdekvédelmet és kritikai gondolkodást (ami a szociális munka lényege!) autodiadakta módon tanuljanak – jobb híján!

Az ügyfelek között szállóigévé vált, a „rászállt a családsegítő”, „cseszegeti a gyermekjólét”, stb. És a kliensi definíció valóban találó, hiszen mivel a kormányzat számára a szegények csak szavazóként és nem segítendő emberként számítanak, ezáltal a segítő szakmákat maga a kormányzat kényszeríti bele a szegénygondozásba^[3]. Tehát a segítő szakemberek jobb híján teszik amit tesznek, hisz segíteni már nem tudnak – nincsenek meg az eszközeik hozzá és a kormányzat semmilyen szakmai fejlesztés finanszírozására nem hajlandó.

Mit tegyen ebben a helyzetben az a szakember, aki a segítői hivatásra, „a kliensek képessé tételére” esküdött fel?

Hogyan tudnánk képessé tenni az ügyfeleket, ha nem tudjuk a saját kollégáinkat képessé tenni, mondjuk arra, hogy tiltakozzanak? Hogyan láthatnák az Egerben, Miskolcon és a PPTE-n, terepen, vagy politikusként dolgozók, hogy van valós politikai mozgásterük, lehetnek követeléseik a döntési pozícióban levők fele?

A politika által okozott iszonyatos botrány levét ismét a segítő szakmában dolgozók, és ismét a gyermekek isszák meg! A kollégák úgy, hogy a gyermekvédelemben dolgozók esetében bevezették a „kifogástalan életvitel” fogalmát^[4]. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy

a szociális munkásnak aláírásával kell beleegyeznie, hogy akár titkosszolgálati eszközökkel is megfigyelhetik, s ha nem írja alá ezt a dokumentumot, azonnal kirúgják.

Ezt a gyalázatot aláírják azok, akik úgy látják, hogy nincsen más választásuk, és beleragadnak „tanult tehetetlenégükbe”. Aláírják azok, akik számára még ez a megalázó és embertelen procedúra is elfogadható, mert „a gyermekek legfőbb érdeke” lebeg lelki szemeik előtt. Aláírják azok, akik úgy érvelnek, hogy nekik nincs semmi takargatnivalójuk, és nem veszik észre, hogy ez a tesztelgetés NEM bárki takargatnivalójáról  szól. Szó sincs erről!

1. Hiszen az inkriminált bicskei gyermekotthonban nemrég bukott le a portás egy 11 éves kislány szexuális zaklatása miatt! Ennek ellenére – kormányzati körökben – fel se merül, hogy a segédszemélyzet körében is lehet gyermekeket veszélyeztető munkavállaló. Vajon a portások, a konyhások munkáját nem kellene ellenőrizni?
2. A rendelkezés következő lépése a pedagógusuk, védőnők, óvónők (és még vagy egy kazal mindenféle egyéb, gyermekkekkel foglalkozó szakember) kötelező ellenőrzése lesz? Milyen pénzből tudna ez megvalósulni?
3. A rendelkezés logikája szerint a rendszerbe újonnan belépők nem vehetők fel ilyen tüzetes ellenőrzés nélkül. Ergo: akik nem eléggé alázatosak, és nem vetik magukat alá ennek a kivizsgálásnak, azokat simán ki lehet szűrni! (És nincs jogorvoslat, ha nem alkalmazzák őket!)
4. A letesztelteknek és már elbocsájtottaknak sincs semmilyen jogérvényesítési lehetőségük.
5. SENKI nem tudja, hogy mi a „jó”-nak minősülő, sztenderd, kormányzatnak megfelelő magaviselet, és mi nem az! Nem átlátható, hogy mi alapján kerül valaki megfelelő vagy nem megfelelő kategóriába. Magyarul merőben diszkrecionális döntések eredménye a megfelelt / nem felelt meg kategória!
6. S ami a legfontosabb: az egész tesztelgetés-őrület a pedofil kollégák kiszűrését célozza, miközben nem létezik a pedofíliát kiszűrő pszichológiai teszt.
7. Az alkalmazott kérdések egyikére kapott válaszból se lehet egyértelműen következtetni arra, hogy a válaszadó nem fog gyerekeket bántalmazi a jövőben, sem fizikailag, sem szexuálisan. (No és mégis: hogy a pitlibe’ függ össze a pedofíliával a tesztelt személy vagyoni helyzete, szórakozási, alkoholfogyasztási szokásai, családi- és társas kapcsolatai, és ezeknek bevallása vagy be nem vallása?)

stb. stb. stb.

Ehhez képest csak hab a tortán, hogy a fizetések ebben az ágazatban a legalacsonyabbak, ha az összes diploma megszerzéséhez kötött szakmát vizsgáljuk. Régen a pedagógus volt a „nemzet napszámosa”, ma a szociális munkás! A vegzálás, a kontroll, a politikának való kitettség, a bürokrácia mindenekfelettisége sajnos általános. Mindeközben nincs anyagi keret segítő beszélgetésekre, szupervízióra, eszközökre, stb.

Újabb akciók, tüntetések csak mérsékelten várhatóak, botrányok annál inkább.

A szakmailag elfogadható gyermekvédelem, a szociális munka szempontjai a politikai érdekek mentén egyre inkább háttérbe kerülnek.

Jogsértő és kicsinyes döntéseit a kormány egészen hihetetlen ideológiai mázzal tálalja, megalkuvásokkal és beláthatatlan mértékű szervilizmussal megfűszerezve.

Csak remélni merjük, hogy (valaha) lesz olyan politikai erő és választói akarat, amely felismeri az állam felelősségét, és érdekelt lesz egy olyan humán segítői rendszer (mondjuk szakmai értelemben vett gyermekvédelem) létrehozásában, ami nem a kontrollt hanem a segítettek érdekeit nézi, és ahol szakmaiságát a humán segítő, a szociális munkás félelem nélkül és támogató közegben élheti meg.

Addig pedig, ha másnak nem, hát a bátraknak mondjuk, szakmai szervezetünknek, civileknek, vagy azoknak, akik nem veszíthetnek: félelem nélkül kell beszélni erről a gyalázatról! Hiszen, amint azt Tamás Gáspár Miklós írja:

„A félelem nélküli beszéddel nem szerzünk örök dicsőséget, csak bizonytalan, ideiglenes és vitatott szabadságot. Mindenesetre ez is több, mint amink van.”