Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Azt tudjuk, hogy a kapitalizmus rossz. De pontosan mi a baj vele?

Két filozófus — Chiara Cordelli és Nicholas Vrousalis — az American Political Science Reviewban (az egyik vezető politikatudományi folyóirat) vitázott arról, hogy tulajdonképpen mi a rossz a kapitalizmusban. Vrousalis és a hozzá hasonlók szerint a kapitalizmusban az a rossz, hogy elfogadhatatlan uralmi viszonyok állnak fenn benne, a tőke uralkodik a munkán. Cordelli szerint viszont a fő baj a kapitalizmussal az elidegenedés: az ember a kapitalizmusban el van idegenedve önmagától és a társadalmi lététől. Erre a vitára szeretnék itt reflektálni. Nem fogok tudni minden részletre kitérni, de cikkeik szabadon olvashatók itt és itt.

A cikk eredeti változata a szerző Politika / filozófia című Substack-oldalán jelent meg, 2026. június 18-án.

A lényegi rossz

Cordelli és Vrousalis vitája nem arról zajlik, hogy jó vagy rossz-e a kapitalizmus. Mindketten antikapitalista állásponton vannak, úgy gondolják, hogy a kapitalizmus valamiért rossz, de nem értenek egyet abban, hogy miért. Ezzel az antikapitalista kiindulóponttal persze nem mindenki ért egyet – én igen –, de még aki nem is ért egyet, aki azt gondolja, a kapitalizmus nem rossz, annak is érdekes lehet a vita, ha másért nem, hát látja, min jár az ellentábor esze. Fogadjuk most el tehát a vita ezt az előfeltevést:

valami rossz a kapitalizmusban. A kérdés: mi az?

Persze még a kapitalizmus hívei is elismerik, hogy sok minden rosszul működik a jelenkori kapitalizmusban: van tökéletlen verseny, haveri kapitalizmus, monopóliumok, tisztességtelen üzleti húzások stb. De itt különbséget kell tenni kétféle rossz között. Nevezzük ezeket esetleges és lényegi rossznak. Vegyünk egy példát.

Mi a rossz a rabszolgaságban? Hát nyilván sok minden! A rabszolgákat ütik, verik, kínozzák, embertelenül bánnak velük. Mindezeket a rosszakat elviekben orvosolni lehet, ha a rabszolgatartók emberségesebbek, vagy ha a rabszolgaságot megfelelően és hatékonyan szabályozzák. Elgondolható lenne egy olyan rabszolgaság, ahol a rabszolgákat nem ütik-verik, nem kínozzák, nem embertelenkednek velük. Persze ez nagyon-nagyon valószínűtlen, de elméletileg legalábbis lehetséges. A rabszolgaságot magát nem kell megszüntetni ahhoz, hogy ezeket a rosszakat megszüntessük. Ezek tehát a rabszolgaságban rejlő esetleges rosszak.

Van viszont a rabszolgaságban egy olyan rossz, amit elvileg sem lehetséges eltávolítani belőle. Ez pedig az, hogy a rabszolgákat puszta tárgyként, más emberek tulajdonaként kezelik.

Bármilyen emberségesek is a rabszolgatartók, bármilyen jól is van szabályozva a rabszolgaság, a rabszolgák rabszolgák maradnak.

Hogy ezt a rosszat megszüntessük, magát a rabszolgaságot kell tehát felszámolni. Ez a rossz tehát lényegileg tartozik hozzá a rabszolgasághoz: a rabszolgaságban rejlő lényegi rossz.

Cordelli és Vrousalis vitája arról szól, hogy mi a lényegi rossz a kapitalizmusban. Mert, ahogy láttuk, sok rossz van, de ezek nagy része elviekben orvosolható lenne, ha a kapitalisták rendesebben viselkednének, vagy ha a kapitalista gazdaság megfelelően lenne szabályozva. Ahhoz, hogy ezeket a problémákat megoldjuk, nem kell a kapitalizmust magát megszüntetni. Cordelli és Vrousalis arra kíváncsiak, mi az a rossz, ami a kapitalizmushoz lényegileg hozzátartozik, ami még az elgondolható legjobban működő, legjobban szabályozott, és legtisztességesebb emberekkel teli kapitalizmusban is fennállna.

Radikális republikanizmus

Cordelli vitaindító cikke egy az utóbbi időben nagyon népszerűvé vált antikapitalista elméletet kritizál, az úgynevezett radikális republikánus elméletet. A radikális republikánusokat azért nevezik így, mert egy az ókori római köztársasági gondolkodásig visszamenő politikaelméletből indulnak ki, amelynek középpontjában az uralom fogalma áll. Az uralomról nemrég egy egész cikket írtam itt. Röviden a lényeg, hogy a republikánus hagyományban a cél, az ideál a szabad ember, aki nem áll senki önkényes uralma alatt, aki nem rabszolga vagy cseléd, hanem független ember, aki maga rendelkezhet a sorsáról.

A 18. és 19. század nagy forradalmárai Robespierre-től Petőfiig ebbe a republikánus hagyományba tartoztak és ezt veszi át a korai szocializmus is.

Ahogy a rabszolga és a jobbágy a római patrícius és a földesúr uralma alatt állt, úgy veti alá ma önkényuralomnak a tőke a munkát.

A munkásnak el kell adnia munkaerejét a tőkésnek, alá kell vetnie magát a tőkések és menedzserek hatalmának, életidejét lélekölő feladatok ellátására kell pazarolnia, hogy másoknak profitot termeljen, ha akarja, ha nem. Helyzete alávetett, kiszolgáltatott a tőkések és főnökök önkényének: uralom alatt áll, meg van fosztva a szabadságától. A munkásságot épp úgy föl kell szabadítani a kapitalizmus meghaladásával, ahogy a rabszolgákat és a jobbágyokat fel kellett szabadítani a rabszolgaság és a jobbágyság eltörlésével.

Ahogy Bruno Leipold fontos eszmetörténeti munkájában kimutatja, Marx is vastagon ebben a hagyományban áll, és a kortárs marxista antikapitalista filozófusok — mint Vrousalis — jelentős erőfeszítéseket tettek arra, hogy kapitalizmuskritikájukat a republikánus politikafilozófia és az uralom nyelvén fejtsék ki. Cordelli azonban rámutat ennek a radikális republikánus kapitalizmuskritikának sok olyan gyenge pontjára, amelyek már engem is hosszú ideje zavartak. Nézzük át ezeket röviden.

Uralom és kapitalizmus

A radikális republikánusok szerint a kapitalizmusban rejlő lényegi rossz a tőkének a munka fölött gyakorolt uralma. Uralomról akkor beszélünk, ha valakinek önkényes hatalmában áll beavatkozni az életünk fontos részeibe. A rabszolgatartó önkényesen megmondhatja a rabszolgának mit tegyen, mikor egyen, mikor aludjon, hogy éljen — uralkodik rajta. A zsarnok önkényesen ráküldheti a titkosrendőrséget az ellenzékre, indok nélkül bebörtönözheti őket — uralkodik rajtuk.

Uralkodnak-e így a tőkések a munkásokon a kapitalizmusban? Kétségtelenül. Gondoljunk az Amazon-raktárak munkásaira, akik nem mehetnek WC-re, vagy az alkalmazottakra, akiknek hétvégén is lesniük kell az e-mailjüket, nem jön-e egy váratlan feladat a főnöktől. A kapitalizmusban kétségtelenül léteznek ilyen uralmi viszonyok tőkések, menedzserek és munkások között.

De emlékezzünk rá, hogy mi a kapitalizmusban rejlő lényegi rosszat keressük. Ezek az uralmi viszonyok esetlegesek. Megfelelő munkajogi szabályozással, erős szakszervezetekkel, jobb munkahelyi kultúrával meg lehet őket akadályozni, legalábbis elviekben. Megszüntetésük elgondolható a kapitalizmus megszüntetése nélkül is. Ez a fajta uralom tehát esetleges és nem lényegi rossz a kapitalizmusban.

Miféle uralom az, ami a radikális republikánusok szerint lényegi rossz a kapitalizmusban? Talán a következőt mondhatjuk: a kapitalizmusban a tőkések birtokolják a termelőeszközöket (tegyünk úgy egy percre, mintha tudnánk, mik azok a termelőeszközök), és ez egyfajta hatalmat ad nekik a munkások felett.

Mivel a munkások nem tudják létfenntartásuk anyagi feltételeit maguk megtermelni, kénytelenek munkaerejüket eladni a tőkéseknek.

Így a tőkések meg tudják határozni, hogy a munkások hogyan használják fel produktív, termelő képességeiket, mire használják alkotó energiáikat, életidejüket.

A tőkés azt mondhatja a munkásnak: „hiába szeretnél kerámia dísztárgyakat készíteni, gépalkatrészeket fogsz”, vagy: „hiába szeretnél érdekes videójátékokat programozni, pénzügyi szoftvert fogsz.” Azt mondhatja: „ébren töltött óráid legnagyobb részét azzal fogod tölteni, amit én mondok neked, éspedig azért, mert nálam vannak a termelőeszközök.” Ez egy olyan uralmi viszony, ami kiiktathatatlan a kapitalizmusból. Mindegy, milyen jól szabályozzuk azt, milyen erősek a szakszervezetek, a tőkések döntik el, hogy a munkások mire használják munkaerejüket, produktív képességeiket, életidejük egy nem jelentéktelen részét.

De tényleg beszélhetünk itt uralomról? Persze, a munkásnak el kell adnia a munkaerejét egy tőkésnek, hogy biztosítsa a megélhetését. De elvileg az egyes tőkés nem kényszerítheti az egyes munkást arra, hogy éppen nála kezdjen el dolgozni.[1] Igaz, hogy a munkásnak valahol dolgoznia kell, de elvileg az, hogy konkrétan hogyan használja munkaerejét, produktív képességeit – hogy autóalkatrészt gyárt az egyik gyárban, hűtőszekrényt a másikban, vagy akkumulátort a harmadikban – elvileg nem a tőkés önkényén múlik. Szigorúan véve tehát az egyes tőkésnek nincs önkényes hatalma az egyes munkás munkaereje fölött. Márpedig az uralomhoz ez kellene.

Fontos: ebből nem következik, hogy a munkás szabad lenne. Az,

hogy választhatok sok test- és lélekölő munkalehetőség meg az éhhalál között, nem jelenti azt, hogy szabad ember vagyok,

hogy életemet a magam elhatározása szerint élem. De abból, hogy valaki nem szabad, még nem következik, hogy valaki más uralma alatt áll (lásd erről az uralomról szóló korábbi írásomat). A munkásnak nem azért kell elmennie dolgozni egyik vagy másik tőkéshez, mert erre valaki kényszeríti, vagy mert valaki uralma alatt áll. A kapitalista gazdaság struktúrája miatt kell elmennie.

Lehet, hogy a munkáson nem az egyes tőkések uralkodnak, hanem maga a kapitalista gazdaság struktúrája? Azok a személytelen piaci folyamatok, amelyek terelgetik a kapitalista gazdaság folyását? Lehetséges, hogy a kapitalizmusban egyfajta személytelen, strukturális uralommal van dolgunk? A strukturális uralomnak ez a gondolata sokakat megigéz – Moishe Postone és az értékkritikai iskola a legfontosabb források itt –, sokáig én is úgy gondoltam, hogy érdemes a kapitalizmusban rejlő lényegi rosszat ezzel a fogalommal leírni (lásd ezt a tanulmányomat). Ma már – Cordellivel egyetértésben – úgy gondolom, hogy a strukturális uralom fogalma fából vaskarika. Személytelen folyamatok nem uralkodnak, de attól még lehetnek szabadsághiány forrásai.

Kapitalizáció és elidegenedés

De van egy másik probléma is a tőkés uralom radikális republikánus elképzelésével, amire Cordelli felhívja a figyelmet. Ez az egyik legérdekesebb hozzájárulása a vitához szerintem. Cordelli úgy érvel, hogy egyáltalán nem igaz, hogy a kapitalizmusban a tőkés önkényén múlna, hogy a munkás hogyan használja produktív képességeit. Az, hogy a tőkés mit termeltet a munkással, nem a tőkés önkényes döntésétől függ, hanem attól, hogy mi az, amitől a tőkés profitmaximalizálást remélhet.

Az autógyáros ma megmondhatja a munkásainak, hogy ébren töltött óráik nagy részét autógyártással kell tölteniük, ha akarják, ha nem. De ha holnap az egész társadalom hirtelen autóellenessé válik, a befektetők megvonják minden bizalmukat az gépjármű-szektortól és valami másba kezdenek befektetni, mindenki valami mástól várja a profitmaxmializálást, akkor a tőkés csinál, amit akar, akkor sem tud többé autógyártásból profitot termelni, és így nem tudja a munkásokat sem autógyártásra kényszeríteni.

A tőkés hiába birtokolja termelőeszközeit, hiába övé a gyár, a gépek, a nyersanyagok, mindebből csak akkor lehet termelés, mindez csak akkor ad neki hatalmat a munkások munkaereje fölött, ha a tágabb gazdasági környezet szereplői – a befektetők, a bankok stb. – úgy ítélik meg, és olyan várakozásaik vannak, hogy amit ez a gyár gyártani tud, nyereséges lesz, profitot termel majd. Ez a kapitalizáció vagy tőkésedés folyamata, amelyben a társadalomban jelenlévő puszta vagyon vagy tulajdon átalakul tőkévé és képessé válik hozzájárulni a tőkés termelés folyamatához.[2]

A tőkésedés vagy kapitalizáció azonban nem az egyes tőkés önkényén, hanem a tágabb gazdasági környezeten múlik, ahol a különféle gazdasági szereplők igyekeznek megjósolni, mibe érdemes erőforrásokat fektetni, nem ritkán az alapján, hogy figyelik, a többiek mit gondolhatnak nyereségesnek, és így tovább. Ma is látjuk, hogy egész szektorok – lásd: AI – működnek és maradnak fenn pusztán a befektetők beléjük vetett bizalma miatt. Sam Altman, az Open AI vezérigazgatója ma talán még megmondhatja alkalmazottainak, miként használják munkaerejüket, de amint a lufi kipukkad, és a befektetők elvesztik bizalmukat az AI-ban, ez a hatalom szertefoszlik.

Cordelli arra akar rámutatni, hogy az egész kapitalizmus ilyen. A kapitalista gazdaság és társadalom nem áll a tőkésosztály uralma alatt, mert a tőkések minden hatalma a kapitalizáció folyamatától függ. Akkor talán a befektetők és bankok uralma alatt áll? Nem, hiszen a befektetők és bankok sem kézivezérelnek semmit, nincsenek uralmi pozícióban: a kapitalizmusban a befektetés eloszlása megannyi egymástól független döntés együttes, aggregált eredménye, amelyet a befektetők várakozásai, vágyai, a kultúra, a „vibe”-ok legalább annyira hajtanak, mint a gazdaság anyagi, materiális tendenciái (lásd ismét: AI).

A kapitalizmusban végső soron seki nem uralkodik, ez benne olyan ijesztő.

A kapitalista társadalmat a mélyben személytelen folyamatok vezérlik, piaci és kulturális trendek, kölcsönös elvárások, a külső, materiális valóság váratlan betörései – pandémia, klímaváltozás –, de az egész nem áll senki uralma alatt.

Mint egy árvíz vagy egy hurrikán, amelytől az életünk a legalapvetőbb szinten függ, amelynek a legteljesebb mértékig ki vagyunk szolgáltatva, de amely cseppet sem törődik velünk, az érdekeinkkel, szükségleteinkkel, vágyainkkal, csak megy a saját belső logikája alapján, akár a pusztulásunkhoz vezet ez, akár nem.

Cordelli szerint a kapitalizmusban rejlő lényegi rossz nem az uralom, hanem az elidegenedés. Az, hogy a társadalmi folyamatok, amelyektől az életünk, a jövőnk függ, nem a sajátjaink, idegen, ellenséges erőként állnak szemben velünk. Az antikapitalista politika célja így nem lehet pusztán a tőkés uralom megtörése és a munkások hatalommal való fölruházása – szakszervezetek, szövetkezetiség, munkástulajdon, munkásönigazgatás stb. –, de épp így az elidegenedés felszámolására is törekednie kell: arra, hogy felszámolja az ember és a társadalmi lét közti antagonisztikus viszonyt, ahogy Lukács György mondta.

Az uralom strukturális feltételei

Nicholas Vrousalis, a radikális republikánus álláspont egyik legfontosabb képviselője, egy meglehetősen sűrű, összetett választ közölt Cordelli cikkére. Ebből két dolgot szeretnék kiemelni, amelyek elgondolkodtattak. Mivel általában véve szkeptikus vagyok a republikánus politikaelmélettel és az uralom fogalmával kapcsolatban (lásd megint a korábbi írásomat), első blikkre lelkes voltam Cordelli elemzésétől, de szerintem Vrousalis joggal mutat rá néhány hiányosságra.

Az első az uralom strukturális feltételeire vonatkozik. Cordelli joggal mutat rá, hogy a tőkések minden hatalma a munkások felett a kapitalizáció folyamatától függ. Ha a tőkések tőkéje nem tőkésedik, akkor a tőkéseknek nincs hatalma a munkások felett. Abban is igaza van Cordellinek, hogy a tőkések nem irányítják a tőkésedés, a kapitalizáció folyamatát, ez sok egyéni döntésből összeálló, nagy, strukturális, személytelen folyamat. De ebből nem következik, hogy a tőkések ne uralkodhatnának a munkásokon.

Ahogy Dorothea Gädeke rámutat, minden uralomnak vannak strukturális háttérfeltételei. Még a rabszolgatartónak a rabszolga fölött gyakorolt uralma is olyan háttérintézményeken, normákon, társadalmi gyakorlatokon nyugszik, amelyek fölött a rabszolgatartónak nincs hatalma. A római császár holnap eltörölheti a rabszolgaság intézményét, és a rabszolgatartó hatalma megszűnik. Ebből nem következik, hogy a rabszolgatartó itt és most nem gyakorol uralmat a rabszolgája fölött. Tömören megfogalmazva:

ahhoz, hogy uralkodjak rajtad, nem kell tudnom irányítani az uralmat lehetővé tévő feltételeket.

Ha ez igaz, akkor abból, hogy a tőkések nem irányítják a kapitalizáció folyamatát, nem következik, hogy nem uralkodhatnak a munkások fölött. Más szóval Cordellinek a radikális republikanizmus elleni kapitalizációból vett érve nem működik.

De persze nem a kapitalizációból vett érv az egyetlen érv a radikális republikanizmus ellen. Ott van az a másik, szerintem jóval erősebb megfontolás, hogy a tőkéseknek – úgy látszik – nincs önkényes hatalmuk arra, hogy meghatározzák, a munkások hogyan használják munkaerejüket. Elvileg a tőkés nem tudja megmondani a munkásnak, hogy őnála dolgozzon és ne másnál, így aztán nem rendelkezik önkényes hatalommal a munkás produktív képességeit felett. A munkás ettől persze még nem szabad, továbbra is kiszolgáltatott a kapitalizmust irányító személytelen folyamatok ellenséges erejének, de nem áll senki uralma alatt. A radikális republikánus elmélet tehát továbbra is védelemre szorul.

Osztályuralom

Vrousalis legjobb elérhető válasza erre szerintem az osztályuralom fogalmában rejlik, amelyről neki sajátos emélete van. Amennyire értem, a következőt mondja: igaz az, hogy az egyes tőkés nem bír – vagy nem feltétlenül, nem lényegi módon stb. – önkényes hatalommal az egyes munkás felett, nem uralkodik rajta. Ez rendben van. A hozzá hasonló marxista radikális republikánusok nem is ezt mondják, hanem azt, hogy a tőkések mint osztály uralkodnak a munkásokon mint osztályon.

Mi az, hogy „mint osztály”, mi az az osztályuralom? Vrousalis először is nem gondolja azt, hogy a tőkés osztály mint valamiféle szervezett, kollektív ágens lenne mint egy egyesület vagy bizottság vagy igazgatótanács vagy másmilyen jólszervezett csoport.

A tőkések nem jönnek össze valami titkos tanácsban éjjelente egy temetőben, hogy a munkások elnyomására összeesküdjenek. Vagy hát biztos csinálnak ilyesmiket is (Epstein stb.), de ez nem lényegi eleme a kapitalizmusnak.

Inkább arról van szó, hogy a tőkések döntéseinek mérhetetlen súlya van a kapitalista társadalomban, főleg a munkások sorsára nézve. Egy kapitalista társadalomban a tőkés dönthet arról,[3] hogy hogyan használja a tulajdonában lévő termelőeszközöket, a munkások pedig dönthetnek arról, hogy melyik tőkésnél dolgoznak. Az előbbi döntéseknek azonban sokkal mélyebb és alapvetőbb hatása van nem csak a munkások, de az egész társadalom életére, mint az utóbbi döntéseknek.

Ha úgy adódna, hogy az összes tőkés azt mondja: ő nem gyárt napelemet, semmiféle megújuló energiaforrást, semmit, ami a klímaváltozás megállításához kell, akkor a munkások, bármit is csinálnak, kénytelenek munkaerejüket a klímaváltozást okozó fosszilis gazdaság fenntartására használni, a társadalom pedig belesodródik a klímaválságba. Persze a tőkések nem tennének ilyen szörnyűséget (kac… kac…)! De megtehetnék. És az, hogy megtehetnék, hogy ezzel a munkásokat egy az ön- és közérdekkel ellentétes projekt megvalósítására kényszeríthetnék, ezáltal pedig a társadalom egészét a pusztulásba sodorhatnák – mindez azt jelzi, hogy a tőkéseknek mégis csak valamiféle méltánytalanul nagy hatalom van a kezében.

És vegyük észre: ez a hatalom – a munka és a munkán keresztül a társadalom fölött – akkor is fennáll, ha a tőkések éppenséggel nem beszélnek össze, ha nincs semmiféle titkos összeesküvés, ha a tőkések egymástól függetlenül cselekszenek. Akkor is az, hogy a munkások mit kezdhetnek a munkaerejükkel, és hogy ennek folytán a társadalom számára milyen lehetőségek állnak nyitva, bizonyos értelemben a tőkések mint osztály önkényén múlik. Ezt Vrousalis szerint joggal nevezhetjük osztályuralomnak.

Uralom vagy elidegenedés?

Megmenthető a radikális republikánus elmélet az osztályuralomnak ezzel a fogalmával? Nem vagyok benne teljesen biztos. Egyrészt felvetődik az a kérdés, ami a személytelen vagy strukturális uralom kapcsán is: ki az, aki uralkodik? Az egyes tőkések nem uralkodnak, ezt már megbeszéltük. A tőkések mint osztály pedig nem valamiféle kollektív ágens mint egy bizottság vagy egy esküdtszék, amely együttesen, csoportként hozna döntéseket. Vrousalis úgy gondolja, hogy a tőkés osztály tagjai úgyszólván együttesen, de nem csoportként uralkodnak: az uralmat mindegyikük gyakorolja, mert mindegyikük döntései együttesen alakítják a munkások és a társadalom sorsát.[4]

De ez nem uralom! Uralom az, amikor valaki önkényesen beavatkozhat az életem fontos részeibe, amikor életemet egy idegen akarat határozza meg. Ezzel a képességgel a tőkésosztály mint nagyhatalmú egyének puszta halmaza nem rendelkezik. Minthogy a tőkésosztály nem csoportágens, nincs neki központi bizottsága, amely döntene a nevében, nem tud önkényesen sem dönteni, nincs neki akarata, képessége, hogy önálló ágensként cselekedjen, tehát beavatkozzon bárki életébe.

Sokkal inkább azt kell mondanunk, hogy a tőkések döntései jelentős társadalmi igazságtalanságokhoz vezethetnek, szemben a munkások döntéseivel. És helytelen, hogy a társadalomban egy bizonyos csoport – pl. a termelőeszközök tulajdonosai – ilyen hatalommal bírjanak. Helytelen egyrészt azért, mert a társadalmi igazságtalanságok önmagukban is rosszak. És helytelen azért is, mert ez a hatalom egy rossz alá-fölérendeltségi viszonyt, elfogadhatatlan társadalmi hierarchiát hoz létre. Az ilyen nagy hatalmú emberek úgy járhatnak-kelhetnek a többiek között, mint akik többet érnek a másiknál, „mint istenek az emberek között”.

De a probléma az ilyen hierarchikus viszonyokkal, nem szükségképpen az, hogy uralom alá hajtanak minket, hanem, hogy vétenek egyenlő méltóságunk ellen. Az osztálytársadalommal tehát az igazságtalanság és egyenlőtlenség a baj, nem pedig az uralom. Szerintem az, amit Vrousalis osztályuralomként leír, pusztán az igazságtalanság és egyenlőtlenség egy sajátos esete, de nem az uralomé.

Általában véve azt gondolom, hogy a radikális republikanizmus elemzés, amely a kapitalizmusban meglévő lényegi rosszat az uralommal akarja azonosítani, valahol az anakronizmus hibájába esik. A kapitalista társadalmat olyan fogalmak segítségével próbálja elemezni, amelyet az ókori és feudális viszonyok elemzésére és kritikájára találtak ki. Elkeseredetten keresi a zsarnokokat és rabszolgatartókat, akik ellen lázadhat, nem ismerve fel, hogy

a mélyben már a leghatalmasabbak kezéből és kicsúszott az irányítás: ők sem tehetnek mást, mint hogy vakon engedelmeskednek a kapitalizmus saját belső logikájának.

Végső kínjában a radikális republikanizmus olyan ötletetekkel áll elő, mint a strukturális uralom meg Vrousalis osztályuralom-fogalma, de ezek nem működnek: a rossz, amit leírnak, nem az „uralom” fogalmával ragadható meg legjobban – az autonómia (szabadság), az egyenlőség, az igazságosság mind sokkal jobb elemzési keretet adnak a probléma megértésére. Ahogy az uralomról szóló szövegemben írtam, az uralomnak ez a túlhangsúlyozása káros, mert beszűkítő. Az uralomban két rossz esik egybe: az egyenlőtlenség és a szabadsághiány. Ha csak az uralomra figyelünk, akkor csak ott próbáljuk megszüntetni az egyenlőtlenséget és a szabadsághiányt, ahol ez a kettő történetesen metszi egymást.

De az a fajta egyenlőtlenség és igazságtalanság, amit Vrousalis „osztályuralomként” ír le, ezer más szempontból is rossz a szabadsághiányon kívül. Például: el is idegenít, ahogy Cordelli mondja. Megfoszt minket attól, amit Rawls az önbecsülés társadalmi alapjának hívott. Mindezeket a dolgokat a radikális republikánus elmélet, amely kényszeresen az uralom fogalmára fókuszál, nehezen tudja kezelni. Legfeljebb, mint Vrousalis, alárendelt, másodlagos jelenségként kezeli – szerintem – minden jó indok nélkül.

Szóval mi a lényegi rossz a kapitalizmusban? Végső soron azt hiszem, Cordellinek igaza van abban, hogy nem az uralom – nem az, hogy a tőke uralkodik a munkán. Akkor az elidegenedés, ahogy Cordelli mondja? Nem vagyok benne teljesen biztos. Nem vagyok meggyőzve arról, hogy van egyetlen lényegi rossz a kapitalizmusban.

Mit számít mindez?

Ez valahol egy nagyon elvont, akadémiai-filozófiai vitának tűnhet. Az is. Van neki valamiféle gyakorlati jelentősége? Talán. Szerintem az, hogy ebben a vitával kivel értünk (inkább) egyet van valamiféle következménye arra, hogy miféle antikapitalista politikát és célokat tartunk kívánatosnak (ha egyáltalán bármilyet).

Egyrészt Vrousalis felhívja a figyelmet arra, hogy a kapitalizáció folyamatát – nagyjából: a befektetést, hitelt stb. – lehet társadalmiasítani anélkül is, hogy megszüntetnénk a termelőeszközök tőkés magántulajdonát.

Elképzelhető, hogy a társadalom dönt demokratikusan a befektetés irányáról, de a termelés továbbra is kapitalista keretek között – tőkés magántulajdon, bérmunka stb. – zajlik.

Vrousalis ezért is szkeptikus Cordelli poszt-Keynesiánus megközelítésével szemben. Úgy gondolja, hogy ez legfeljebb egyfajta piaci szocializmusig vihet el, miközben helyben hagyja a fő gondot: a tőkés osztályuralmat. Én viszont nem gondolom, hogy ez a vád megállja a helyét. Sőt, nekem úgy tűnik, Cordelli elidegenedésalapú nézeteinek vannak mélyebbre ható, radikálisabb intézményi és politikai következményei.

Cordelli végső soron nem pusztán a kapitalizáció társadalmiasítására hív fel minket, hanem az elidegenedés felszámolására, az ember és a társadalmi lét közti antagonisztikus viszony megszüntetésére. Ez kétségtelenül a társadalmi lét mélyreható demokratizálását követeli meg, alighanem a termelőeszközök köztulajdonát is, de ennél többet is, a társadalmi lét termelésének mint olyannak a demokratikus elsajátítását, hogy az ne ellenséges, idegen erőként álljon az emberrel szemben.

Ezzel szemben a radikális republikanizmusban van szerintem egyfajta problémás korlát. A radikális republikanizmus központi eszménye végső soron negatív: a szabadság mint uralommentesség. A radikális republikanizmus erős kritikáját adhatja a tőkés osztályuralomnak, de hogy annak megtörésén túl hogyan kellene a társadalmi együttműködést irányítani, hogy mi pontosan a pozitív ajánlat, amellyel a kapitalizmust helyettesíteni akarjuk… ennek megfogalmazásához szerintem nem biztos, hogy rendelkezik a megfelelő elméleti eszközökkel.

A radikális republikánusok boldogok, ha senki nem uralkodik, de Cordelli érvelése szerintem éppen azt mutatja meg, hogy még amikor senki sem uralkodik, akkor is alá lehetünk vetve olyan személytelen struktúráknak és mechanizmusoknak, amelyek az életet elidegenedetté, a társadalmat igazságtalanná teszik. Cordelli elméletében világos, hogy miért kell a társadalmat mélyrehatóan demokratizálni, míg a radikális republikanizmusból ez szerintem nem következik olyan egyértelműen. Persze annyiból mindez teljesen lényegtelen, hogy sem ilyen, sem másmilyen antikapitalista politika nincs ma a láthatáron.

Ha tetszett a cikk, fontos tudnod, hogy a megjelenését olvasóink támogatása tette lehetővé. A támogatás nemcsak a szerkesztőség fenntartásában segít, azt is biztosítja, hogy szabadon és kreatívan írjunk arról, amit fontosnak tartunk, és reméljük, te is! 
Most 7 millió forintot kell összegyűjtenünk idei kiadásainkra. Szállj be te is, hogy folytathassuk! 

[1] – Persze a valóságban sok olyan esetleges körülmény van, ami mégis ilyen kényszerítő erőt adhat az egyes tőkésnek. De mi most a kapitalizmusban rejlő lényegi rosszat keressük.

[2] – Itt szeretném leszögezni, hogy nem vagyok közgazdász, ha ebben valami közgazdaságtanilag nem stimmel, az nem az én hibám, hanem Cordellié.

[3] – A kapitalizáció folyamata adta strukturális keretek között.

[4] – Még egy kérdés: ha beszélhetünk úgy a tőkések osztályuralmáról, ahogy Vrousalis szeretné, akkor Cordelli érvények fényében mért ne beszélhetnénk ugyanígy a befektetők, bankárok stb. osztályuralmáról? Ez legalábbis annyiból a radikális republikánus elmélet újragondolására késztetne, hogy azt kellene mondanunk: a fő baj, a lényegi rossz a kapitalizmusban nem a tőke uralma a munka felett, hanem a kapitalizáló osztály (?) uralma a tőke (?) a társadalom (?) felett. Vagy valami ilyesmi. Lehet, hogy Vrousalis jó marxistaként azt mondaná, hogy végső soron mégis az élet anyagi feltételeinek termelése fölötti kontroll az, ami meghatározó. A tőkések birtokolják a termelőeszközöket, végső soron pedig a materiális termelés az, ami döntő, a pénz, a befektetés, a hitel ilyen efemer, periférikus jelenségek. Nem tudom, én már rég nem vagyok annyira történelmi materialista, hogy így gondoljam. Én simán el tudom képzelni, hogy különféle AI- és kriptó-hype-ok minden további nélkül romba döntik a társadalmat, míg a termelőeszközök tulajdonosai csak pislognak.