Idén 100 éve, hogy Ernst Bloch filozófus műve, Az utópia szelleme második, átdolgozott kiadása napvilágot látott. Mesterházi Miklós filozófus, aki magyarra ültette Bloch könyvét, az évforduló kapcsán ír Blochról, rólunk, esendőségünkről.
A jövő eltűnése a társadalmi képzelőerő egészének hanyatlását jelentette, annak az adottságnak az elvesztését, hogy el tudjunk képzelni egy olyan világot, amely a jelenlegitől radikálisan különbözik.
A silány kép egy rongy vagy egy szakadás, egy AVI vagy egy JPEG, a megjelenések osztálytársadalmának lumpenproletárja.
A rendszert nem lehet úgymond „leváltani”, mert voltaképpen nem rendszer, hanem állapot. Az igazság föltárására és megvitatására kellene törekednünk.
Pier Paolo Pasolini élete és műve, akire és amelyre emlékezünk most, annak példája, hogy a gyávaság és félelem ellen való küzdelemben, mely sokszor nem is a tettrekész kezdeményezés vagy a nyílt harc, hanem az engedés, a befogadás vagy a kiengesztelés spontán megnyilvánulási formáiban ölt alakot, meddig mehetünk el. Száz éve született Pasolini.
Csak valami hideg fény, a csupasz szó pislákolása marad, a visszavonulás a szótlan gesztusokba.
„Arra kell néznünk, amerre és amire ő néz.” Száz esztendővel ezelőtt született Pilinszky János. Tamás Gáspár Miklós esszéjének újraközlésével emlékezünk a költőre.
