Idén jelent meg a Bázis könyvek gondozásában Nancy Fraser Kannibál kapitalizmusa magyarul, Bakó Júlia fordításában. A kötet megjelenéséről mi is hírt adtunk a Mérce Lila hírlevelében, az Aurórában tartott könyvbemutatót pedig sztrímeltük. A kiadó beleegyezésével a kötet utószavát közöljük.

„Olvasóimnak nincs szükségük rá, hogy kimondjam: bajban vagyunk” – kezdi Fraser. És valóban, a Kannibál kapitalizmusban hiába keresnénk azoknak a társadalmi, politikai, gazdasági vagy ökológiai válságoknak a részletes kifejtését, amelyek hatásait valamilyen szinten és formában már mindannyian érezzük, szerte a világon. Fraser nem listázza a sarki jégtakarók olvadásának katasztrofális következményeit, nem mereng a szabad választások vagy sajtó fontosságán, nem veszi lajstromba a gyarmatosítás minden bűnét, és nem sorolja fel, a gondoskodásnak mely formái düledeznek, kezdve az oktatástól egészen az idősgondozásig.

A fentieket már részletesen bemutatták és elemezték sokan, számos területen, sokféle nézőpontból. Kutatók, politikusok és aktivisták kongatják évek, sőt évtizedek óta a vészharangot. Előttük, különösen más – a szó legtágabb értelmében vett – baloldali gondolkodók és cselekvők előtt Fraser gyakran adózik elismeréssel.

Amit azonban Fraser ebben a könyvben vállal, az valami sokkal átfogóbb: elméleti, történelmi és empirikus szinteken rámutatni arra, hogy mindazok a válságok és problémák, amelyekre megoldást keresve ezt a könyvet a kezünkbe vesszük, egy tőről fakadnak. Világosan kimondja és részletesen bemutatja, hogy mindezen bajok együttes okozója a kapitalista társadalmi rendszer, ezáltal pedig egy olyan értelmezési keretet teremt meg, amelyben a kapitalizmus összes bűnére fény derül. A munkások kizsákmányolásán túl a gondoskodás felfalására, a demokrácia lemészárlására, a rasszista alapokon nyugvó kisajátításra és a természet bekebelezésére.

Új értelmezési keret. Ez sokak számára esetleg unalmasnak vagy túlságosan elvontnak hangozhat, pedig gyakorlati következmények és lehetőségek egész tárházát rejti. És ebben áll a könyv talán legnagyobb értéke. Fraser kannibál kapitalizmusa ugyanis nemcsak azt teszi lehetővé, hogy módszeresen vizsgáljuk azt, hogy a kapitalizmus miként rendszerezi az életünket a gazdaság területén jócskán túllépve, vagy épp milyen válságokhoz vezet évszázadok óta újra és újra, de rámutat arra is, hogy

küzdjünk bár az osztálykülönbségek megszüntetéséért, a nemek közötti egyenlőtlenségek felszámolásáért, a közhatalom visszaszerzéséért, a rasszista elnyomás eltörléséért vagy a természet védelméért, az ellenségünk és a céljaink végső soron közösek.

A Kannibál kapitalizmus keretrendszerében így sokkal több dolog értelmeződik antikapitalista küzdelemként, mint a klasszikus baloldali elméletek által hangsúlyozott osztályküzdelmek a gazdaság területén. Fraser a kapitalizmus elleni harcban „hivatalosan” és rendszerszinten is helyet biztosít olyan elméleteknek és mozgalmaknak, mint a feminizmus, az antirasszizmus, a posztkolonializmus vagy az ökologizmus.

Fraser – ahogyan az a könyv címéből is jól kitűnik – imádja a hasonlatokat. Hadd éljek most én is eggyel! Képzeljük el, hogy találunk egy zacskónyi kirakóst. A doboz hiányzik, a fedelén a képpel, amit ki kellene raknunk, mégis nekilátunk a feladatnak. Mindenkit egy másik töredék ragad meg, így mindenki a saját érdeklődésének megfelelően kezd el egy részletet kirakni, és sorra találja meg az ahhoz illő darabokat. Párhuzamosan épül a sok kis elem, de hiába bontakoznak ki egyre felismerhetőbb formák, még mindig nem látjuk, mit ábrázol a kép, így nem tudjuk azt sem, hol és hogyan lehetne a saját részleteinket a többiekével összekötni. A Kannibál kapitalizmusban Fraser éppen ennek a kirakósjátéknak a fedelét teszi le az asztalra. Megmutatja nekünk a teljes képet, amelyben az addig külön-külön építgetett kis részletek mind a méltó helyükre kerülnek: mindazok a rendszerkritikus, progresszív társadalmi mozgalmak és tudományos elméletek, amelyek a különböző területeken, változatos problémákkal veszik fel a harcot. Láthatóvá válnak azok a pontok, ahol a részletek összekapcsolódhatnak, a már kidolgozott részleteken túl új formákat alkothatnak, és együttesen kirakhatják azt a nagyképet, azt az ellenhegemonikus blokkot, amely Fraser szerint – és ezzel mélyen egyetértek – az egyetlen valódi esélyünk a megmenekülésre.

Ha az ellenhegemonikus kirakós felépítése nagy falatnak tűnik is, gondoljunk arra, hogy van miből dolgoznunk. Néhol láthatóbban és erősebben, néhol még kezdetlegesen és rejtetten, de mindenhol működnek progresszív, antikapitalista, rendszerellenes törekvések a gazdaság, a gondoskodás, a politika, a rasszizmus elleni harc, valamint a környezetvédelem területein. Ők már dolgoznak a saját kirakós részeiken: darabokat illesztenek össze, problémákat tárnak fel és kezelnek, mozgalmat építenek, tiltakoznak, érdekeket képviselnek, törvényjavaslatokat visznek keresztül, és általában az ellenállás változatos formáit és gyakorlatait építik.

Magyarországon sem szűkölködünk munícióban. Gondoljunk csak az elmúlt időszakban zajló tanár- és diáktüntetésekre, a tópartok beépítései elleni tiltakozásokra, az ukránok és palesztinok melletti kiállásokra vagy az egyetemek privatizációja ellen folyó küzdelmekre. Itthon is léteznek szervezetek, amelyeket a szolidáris gazdaság vagy a nemnövekedés (degrowth) foglalkoztat, akadnak feministák, akik a gondoskodási válság megannyi megjelenésére hívják fel a figyelmet, és vannak szervezetek, amelyek azért küzdenek, hogy a lakhatás, az egészségügy vagy az oktatás kikerüljenek a tőke béklyóiból, és mindenki számára elérhető közjavakká váljanak.

Fraser erőssége ebben rejlik: elméleti, történelmi és empirikus szinteken összeköti az akkumulátorgyárak ellen harcoló mikepércsi anyákat a makói gumigyárban jobb munkakörülményekért sztrájkoló szakszervezeti tagokkal. A marxista olvasókörökön ülő egyetemistákat a közösségi kerteket üzemeltető ökoharcosokkal. A romák iskolai szegregációja ellen küzdő aktivistákat a megbecsültségért és méltó fizetésekért kiálló szociális munkásokkal. Mi több, összeköti őket azokkal az elégedetlen, munkásosztálybeli tömegekkel is, amelyek (sokszor jobb híján) jobboldali populistákhoz menekülnek annak reményében, hogy megóvják őket a financializáció és a nemzetközi nagytőke térnyerésétől.

Mindeközben Fraser megmutatja azt is, hogy ezekben a küzdelmekben mennyi politikai erő lakozik.

A magyar közéletben, amelyben ezen mozgalmak egy része látványosan ódzkodik a politikai jelzőtől – kizárólag a pártpolitikával azonosítva azt –, ezt hangsúlyozni különösen fontos. A politikai cselekvésünk ugyanis sokkal szélesebb skálán mozog annál, mint hogy néhány évente elmegyünk szavazni. Hiszen a pártpolitika csupán a rendszer megváltoztatását célzó blokk egy kis részét teheti ki, amelytől az egyedüli megváltást remélni még egy jobban működő demokráciában is botor dolog volna.

A közpolitika visszafoglalása mellett a rendszer megváltoztatását célzó legkülönbözőbb szervezetekre, megmozdulásokra, szerveződésekre, mozgalmakra is támaszkodnunk kell. És

bár kétségkívül közülük többen elutasítanák a baloldali, rendszerellenes, antikapitalista, sőt, a politikai címkét, a Kannibál kapitalizmus végére érve talán jobban látjuk, hogy az ügyeik hogyan fonódnak össze egymással.

Világossá válik, hogy az általuk kínált vagy kívánt megoldások valódi, mélyreható rendszerkritika és szélesebb körű összefogás hiányában csupán részleges és időleges eredményeket képesek elérni. Mindezek után pedig beláthatjuk talán azt is, hogy ez az összefogás kizárólag az antikapitalizmus égisze alatt történhet meg.

Az, hogy ebből a kirakósból a kapitalizmuskritikát elkerülve más kép is összeállhat, jól mutatja az, ahogyan az olyan rendszerellenesnek és progresszívnek induló társadalmi mozgalmak és politikai irányzatok, mint a feminizmus, a különböző zöldpolitikák, az LMBTQ-mozgalom, a szociáldemokrácia és más emancipációs törekvések liberális hajtásai hogyan paktáltak le azzal az elnyomó rendszerrel, amely ellen eredetileg létrejöttek.

Ma ezek a mozgalmak a rendszerszintű egyenlőtlenségek felszámolása helyett sokszor olyan világot építenek, amelyben a felszabadulás csupán bizonyos egyének privilégiuma, a bolygó megmentése pedig mindenki személyes felelőssége. A magukat baloldalinak nevező politikai pártok egy része – ahogyan a jobboldaliak is – valójában a nemzetközi nagytőke és nem az emberek jóllétének szolgálatában áll. Feministák multinacionális cégek női felsővezetőit ünneplik hősökként, megfeledkezve az ő lakásaikat takarító, munkásosztálybeli nők tömegeiről. Zöldmozgalmak pedig környezetbarát termékek vásárlásáról győznének meg minket, a valódi szennyezők elleni kollektív fellépés megszervezése helyett.

Ezt nem hagyhatjuk. Hiszen, ha Fraser valamire rámutat, az biztosan az, hogy a valódi változás eléréséhez, az ellenhegemonikus blokk felépítéséhez, a nagykép összeállításához szükség van ezen mozgalmak kritikai és politikai nézőpontjaira és tapasztalataira. Hiszen egy új társadalmi rendszernek nemcsak a gazdaság területét kell újjászerveznie, de a gondoskodás, a politika és a természettel való kapcsolatunk területeit is alapjaiban kell újraértelmeznie.

A felszabadulásnak pedig ki kell terjednie nem csupán az osztályalapú különbségek, de a nemi alapú elnyomás, a politikai uralom, a természet leuralása és a faji vagy imperialista elnyomás felszámolására is.

A mi feladatunk tehát az, hogy azt a munkát, amelyet Fraser a Kannibál kapitalizmus kereteinek felépítésével elméletben elvégez, a gyakorlatban is valóra váltsuk. Hogy a küzdelmeink közötti kapcsolatokat és a közös céljainkat felismerve és megerősítve, megvalósítsuk a rendszerellenes, antikapitalista mozgalmak szoros együttműködését vagy akár teljes összeolvadását. Hogy a kirakósdarabjainkat összeillesztve felépítsük azt az ellenhegemonikus blokkot, amely valódi és vonzó alternatívája a kapitalista társadalmi rendszernek, amely kívülről ugyan szépen csillog, belülről viszont rohad. Mindez ijesztően nagy feladatnak tűnhet, azonban Fraser szavaival élve, a jelenlegi helyzetben, amelyben válságok egész sora fonódik össze, „nem célozhatunk meg ennél kevesebbet”.