Latin-Amerikában az elmúlt két-három év választásain sorra szélsőjobboldali politikusok szerezték meg a hatalmat számos, az ezredforduló óta javarészt a baloldal által dominált országban. Habár a térségen végigsöprő politikai hullám mögött részint komplex belpolitikai és társadalmi folyamatok állnak, magát az alapvető tendenciát olyan külső beavatkozási kísérletek erősítik fel, amelyeknek a szálai egészen Washingtonig vezetnek. A Trump-kormányzat változatos eszközökkel igyekszik befolyásolni a térség választásait – ennek egyik szemléletes és kiugró esete az argentin digitális kampánytanácsadó, Fernando Cerimedo tevékenysége, akiről korábbi cikkünkben írtunk.

De milyen tágabb geopolitikai megfontolások is mozgatják egész pontosan Trumpék azon törekvését, hogy USA-barát erősembereket segítsenek hatalomba régiószerte?Mit keres Latin-Amerikában Izrael, és milyen diplomáciai, titkosszolgálati, illetve gazdasági eszközökkel próbálja növelni befolyását a térség államaiban? Jelen cikksorozat második darabja többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ, bemutatva egyúttal Washington és Tel-Aviv regionális törekvéseinek összefonódását az ún. Hondurasgate-botrány példáján keresztül.

2023 óta szélsőjobboldali hullám látszik végigsöpörni Latin-Amerikán, a Trump-kormányzat pedig az esetek jórészében nem is kifejezetten titkolja, hogy milyen változatos eszközökkel segíti ideológiai szövetségeseit az intézményes politikai hatalom megszerzésében. Washington ugyanakkor nem elégszik meg szimplán baráti vezetők hatalomba segítésével, mi több, az USA számos területen aktív közreműködést vár el „helytartóitól” annak érdekében, hogy újra megszilárdítsa befolyását egykori „hátsó udvarában”.

Legyen szó akár az újjobboldal vezetőinek radikálisan piacpárti és deregulációs politikáiról, amelyekkel szabad hozzáférést biztosítanának az amerikai tőkének országaik gazdaságaihoz és kritikus erőforrásaihoz (pl. kőolaj, földgáz, lítium, vasérc, réz, ritkaföldfémek), vagy épp a Washington által kitoloncolt latino bevándorlók kérdés nélküli visszafogadásáról. A legaggasztóbb viszont az a fajta szervilizmus, amelynek keretében

a latin-amerikai szélsőjobboldali államfők tulajdonképpen tálcán kínálják fel országaik szuverenitását és fegyveres erőit az USA „narkóterrorizmus” elleni háborújában.

2025 januárja óta Donald Trump egymás után nyilvánította terrorszervezetté a jelentősebb latin-amerikai drogkartelleket és szervezett bűnözői csoportokat. A lépést azzal indokolta, hogy ezek az amerikai nemzetbiztonságot alapjaiban veszélyeztető szervezetek, amelyek ellen nem társadalmi vagy rendvédelmi, hanem nyíltan katonai eszközökkel kell fellépni. Trump ennek szellemében indította útjára 2026. március 7-én, a floridai Doralban megtartott és 12 latin-amerikai, illetve karibi ország részvétele mellett lezajlott csúcstalálkozón a Shield of the Americas („Az Amerikák Pajzsa” – szerk.) szövetséget. E kezdeményezés deklarált célja, hogy a résztvevő országok titkosszolgálati, biztonsági és katonai együttműködéssel lépjenek fel a szervezett bűnözői csoportok és „narkóterroristák”, az „illegális és tömeges migráció”, valamint a nyugati féltekén beazonosítható „külföldi befolyás ellen” – utóbbi aspektus kapcsán Washington nem is rejti véka alá, hogy egyik fő prioritása az elmúlt negyedszázad során Latin-Amerikában és a Karib-térségben megnövekedett kínai gazdasági és diplomáciai jelenlét visszaszorítása.

Az Egyesült Államok mellett mostanra 18 – túlnyomórészt az újjobboldal vezette – latin-amerikai és karibi országot (Argentína, Bahama-szigetek, Belize, Bolívia, Chile, Costa Rica, Dominikai Köztársaság, Ecuador, El Salvador, Guatemala, Guyana, Honduras, Jamaica, Kolumbia, Panama, Paraguay, Peru, Trinidad és Tobago) a soraiban tudó szövetség Trump azon egyértelmű törekvését jelzi, hogy egy Washington által irányított, kartellellenes szövetségnek álcázott „puha NATO” égisze alatt szilárdítsa meg az USA befolyását és katonai jelenlétét a térségben. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy miután a régió két legjelentősebb állama, a baloldali vezetésű Brazília és Mexikó nem kaptak meghívást a szervezetbe, és feltehetően sem Lula da Silvának, sem Claudia Sheinbaumnak nem is áll szándékukban csatlakozni a washingtoni neoimperialista célokat szolgáló szövetséghez, így a Shield of the Americas-nak egyelőre megvannak a maga korlátai.

A szervezet fent felsorolt célkitűzései összhangban vannak a latin-amerikai szélsőjobboldali politikusok agendájának egyik központi elemével, a militarizált közbiztonsági stratégiával is. Jó példaként szolgálnak mindebben Daniel Noboa ecuadori és Abelardo de la Espriella kolumbiai elnökök, akik egyaránt amerikai támaszpontok hazájukba történő telepítését kívánják elérni (gyakran kifejezetten társadalmaik elutasítása ellenére), továbbá a kartellek és helyi gerillacsoportok ellen az amerikai erőkkel közösen végrehajtandó katonai műveleteket tűznek a zászlajukra. Sőt, e lépéseket valójában maga Trump is explicit elvárásként fogalmazta meg a Shield of the Americas floridai csúcstalálkozóján, amikor arról beszélt, hogy az USA-nak és régióbeli partnereinek egyaránt „használniuk kell a hadseregüket”.

Talán nem meglepő, hogy az említett amerikai felhívásra a militarizált rendpárti agenda latin-amerikai „mintapéldájának” tekintett salvadori elnök, Nayib Bukele válaszolt mindeddig a legegyértelműbben. November elején ugyanis Bukele bejelentette, hogy országa kétezer katonát és különleges egységeket küld a káoszba süllyedt Haitire, miután a karibi államot sok éve megbénító szervezett bűnbandák októberben elraboltak négy salvadori állampolgárt. A kétségtelenül a Trump-kormányzat együttműködése és jóváhagyása mellett végrehajtott akció bizonyos értelemben szintlépés a latin-amerikai szélsőjobboldal és Washington közti katonai, illetve biztonságpolitikai kooperációban. Hiszen immár nemcsak arról van szó, hogy bizonyos országok átveszik a „mintaállamok” által alkalmazott politikákat és módszereket, hanem arról, hogy lényegében az USA kihelyezett csendőreiként végzik el a piszkos munkát más országokban.

Ez a fajta intenzív militarizáció ugyanakkor hosszú távon jelentős veszélyeket rejt magában Latin-Amerika társadalmai számára.

A szervezett bűnözés, a gerillacsoportok és a drogkereskedelem kizárólag biztonsági és katonai kihívásokként való értelmezése könnyen az eddigieknél is súlyosabb erőszakspirálba taszíthatja a térséget.

Tragikus és véres példája ennek a Trump-kormányzat által több mint egy éve elindított – majd a Venezuela elleni idén januári nyílt fegyveres beavatkozásban kicsúcsodosó – Operation Southern Spear („Déli Lándzsa” hadművelet), amelynek keretében mára legalább 240 ember halálát okozták a Karib-térségben és a Csendes-óceán keleti partvidékén végrehajtott, ún. „droghajókat” célzó amerikai csapások. A nemzetközi jogot önmagukban is súlyosan sértő akciókról számos emberi jogi szervezet állítja: még csak az sem bizonyítható, hogy a Pentagon által likvidált hajókon és csónakokon ténylegesen drogcsempészek vagy kartelltagok utaznának – vagyis közel biztos, hogy kábítószerellenes sikerpropagandája érdekében az USA önkényesen, százával gyilkol ártatlan civileket és halászokat.

A militarista drogpolitika és közbiztonsági paradigma emellett belpolitikai szinten is súlyos visszaélések előtt nyitja meg az utat. A szélsőjobboldal visszatérően igyekszik összemosni a bűnszervezeteket és kartelleket baloldali ellenfeleivel („narkó-kommunizmus”), ami akár a progresszív és antiimperialista csoportok erőszakos elnyomásának táptalajául is szolgálhat. Szemléletes példája ennek Nayib Bukele salvadori elnök, aki a bűnbandák ellen hirdetett háborúját immár jó ideje és egyre látványosabban belpolitikai ellenfelei, illetve a vele szemben kritikus hangok elfojtására használja fel. De egyre szembeötlőbb a folyamat Ecuadorban is, ahol a 2023 óta kormányzó neoliberális, rendpárti államfő, Daniel Noboa már teljesen nyíltan igyekszik az igazságszolgáltatást fegyverként használva ellehetetleníteni a legfőbb politikai ellenfelének számító correísta baloldalt. Noboáék mostanra elérték, hogy a correísták pártja, az Állampolgári Forradalom (Revolución Ciudadana, RC) ne vehessen részt az e novemberben esedékes helyi választásokon, sőt, a párt vezetőjét, Luisa Gonzálezt – aki a legutóbbi két elnökválasztáson is Noboa fő kihívója volt – október 22-én le is tartóztatták, azzal vádolva őt és az RC-t, hogy bűnszervezetben elkövetett pénzmosás révén Venezuelából finanszírozták González 2023-as elnökválasztási kampányát.

Mindezek persze a Trump-kormányzatot és a vele szövetséges latin-amerikai újjobboldalt vajmi kevéssé aggasztják. Különösen, mert utóbbi képviselői nemcsak Washingtonból, hanem egy sokkal távolabbi régióból is ideológiai, gazdasági és technológiai támogatást remélnek politikájuk végrehajtása és progresszív ellenfeleik elnyomása érdekében.

Izrael újból megvetné a lábát Latin-Amerikában

A mostani latin-amerikai szélsőjobboldali hullám vezetőinek az előző cikkben már ismertetett ideológiai azonosságain (USA-barát külpolitikai orientáció, rendpártiság, vadkapitalista gazdaságpolitika, ultrakonzervatív társadalomkép) túl egy további közös ismertetőjegye az elkötelezetten Izrael-párti attitűd. Mi több, egyes államfők (így például az argentin Javier Milei, a salvadori Nayib Bukele, a hondurasi Nasry Asfura vagy a kolumbiai Abelardo de la Espriella) kifejezetten a keresztény cionisták táborát erősítik: egy olyan teológiai és politikai mozgalmat, amelynek meggyőződése, hogy a zsidó diaszpóra Szentföldre történő visszatérésének támogatása elvezet Jézus második eljöveteléhez, valamint Isten áldásának elnyeréséhez. Ennek megfelelően a latin-amerikai újjobboldal számára általánosságban is fontos identitáselem a „zsidó-keresztény civilizációhoz való tartozás”, amely még az európai radikális jobboldalhoz képest is kérlelhetetlen Izrael-barát álláspontban ölt testet.

A latin-amerikai (szélső)jobboldal és Izrael – időnként ambivalens – kapcsolatai egészen a hidegháború évtizedeiig, egész pontosan a ‘70-es és ‘80-as évekig vezetnek vissza. Ebben az időszakban az Egyesült Államoknak politikailag és emberi jogilag mind kényesebbé vált a térség antikommunista katonai diktatúráinak támogatása, így fokozatosan a zsidó állam lépett elő az említett rezsimek és a különféle ellenforradalmi csoportok első számú fegyverexportőreként (erről bővebben lásd itt). S míg a latin-amerikai jobboldal és Izrael viszonya a hidegháborút követően is szívélyes maradt, addig a kortárs baloldal és Tel-Aviv kapcsolatát igencsak megterhelte a tény, hogy

Izrael a 20. században olyan rezsimeket látott el fegyverekkel, kiképzéssel és anyagi támogatással, amelyek százezrével gyilkolták és kínozták meg baloldali és őslakos mozgalmakbeli politikai ellenfeleiket.

Részben ennek is tudható be, hogy a második rózsaszín hullám alatt 2023. október 7-e után Latin-Amerika vált a nemzetközi palesztin szolidaritási mozgalom epicentrumává. Ennek keretében a régió több országa (Chile, Honduras, Brazília) hazahívta nagykövetét Izraelből, míg mások (Bolívia, Kolumbia, Nicaragua) teljes mértékben megszakították a diplomáciai kapcsolatokat. A legtovább az akkor még Gustavo Petro (2022-2026) vezette Kolumbia ment, amely nemcsak felszámolta a kétoldalú kapcsolatokat Tel-Avivval, de beszüntette egyfelől az izraeli védelmi és katonai technológiai importot, másfelől a zsidó államba irányuló szénexportját is. Ezenfelül Latin-Amerika több állama (Kolumbia, Bolívia, Kuba, Honduras) is szerepet vállalt az Izrael nemzetközi jogi elszámoltathatósága és a palesztin ügy előmozdítása érdekében létrejött Hága Csoportban, de a régió országai nagy számban álltak be Dél-Afrikának a Nemzetközi Bíróságon (International Court of Justice, ICJ) Tel-Avivval szemben benyújtott népirtási keresete mögé is (Brazília, Bolívia, Chile, Kolumbia, Kuba, Mexikó, Nicaragua).

Nem csoda tehát, hogy Izrael maga is komoly lehetőséget lát a latin-amerikai keresztény cionista újjobboldal felemelkedésében.

Tel-Aviv egyrészt „régi játékos” a térségben, másrészt egy olyan időszakban, amikor a globális közvéleményen túl már egyre több ország vezetése is éles kritikával fordul a zsidó állam felé a gázai népirtás, valamint a ciszjordániai pogromok és etnikai tisztogatás miatt, Izraelnek hatványozottan szüksége van olyan partnerekre és baráti vezetőkre, akik diplomáciai fedezetet nyújtanak számára, illetve gyengítik a nemzetközi palesztinpárti szolidaritási mozgalmat. Benjamin Netanjahu kormánya ennek megfelelően idejekorán – gyakran már a választási kampányok alatt – támogatásáról biztosította a latin-amerikai szélsőjobboldal újonnan megválasztott elnökeit. Mi több, egyes vádak szerint Tel-Aviv a térség nem egy közelmúltbéli választásába (pl. Kolumbia, Peru) is aktívan beavatkozott, bár ezeket az állításokat egyelőre nem sikerült kellőképpen igazolni.

Mindenesetre tény, hogy az újjobboldal eddig nem okoz csalódást Netanjahuéknak: Bolívia és Kolumbia ismét felvették a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, míg Chile és Honduras idén újból nagyköveteket küldtek a zsidó államba – sőt, Honduras sebtében egy új védelmi megállapodást is aláírt Tel-Avivval. Bolívia, Honduras és Kolumbia mostanra egyaránt otthagyták a Hága Csoportot (amelynek így Kuba maradt az egyetlen latin-amerikai tagja), Bogotá ráadásul Dél-Afrika népirtási keresete mögül is kihátrált. Különösen nagy meglepetésként ért sokakat, hogy az idén júniusi venezuelai földrengést kihasználó „katasztrófadiplomácia” révén Netanjahuék elérték a diplomáciai kapcsolatok konzuli szintű újrafelvételét a Delcy Rodriguez ideiglenes elnök vezette Venezuelával is (Caracas eredetileg még 2009-ben, a szocialista és palesztinpárti Hugo Chávez elnöksége alatt számolta fel kétoldalú kapcsolatait Tel-Avivval).

Az Abelardo de la Espriella vezette Kolumbia ugyanakkor érezhetően igyekszik mindenkit túlszárnyalni e téren. A magára előszeretettel „Tigrisként” hivatkozó elnök egyfelől feloldotta baloldali elődje szénembargóját Izraellel szemben, és véget vetett Petro azon tervének is, hogy Bogotá külképviseletet hozzon létre a megszállt Ciszjordániában található Ramallahban. De la Espriella továbbá jelezte, hogy Jeruzsálemet tekinti Izrael hivatalos fővárosának, s hogy – az USA mellett egyedüli országként – elismeri a zsidó állam fennhatóságát az 1967 óta megszállva tartott, de a nemzetközi jog szerint Szíriához tartozó Golán-fennsík felett.

A kolumbiai államfő emellett már megválasztása előtt arról beszélt, hogy egy olyan „precedens nélküli offenzívát” kíván indítani a szervezett bűnözés és az országában még aktív gerillacsoportok ellen, amely „az Egyesült Államokkal és Izraellel való stratégiai szövetségek erősítésén alapul”. Kiemelte azt is, hogy Izrael Állam „azt teszi, amit tennie kell annak érdekében, hogy megvédje népét”, méltatva egyúttal Tel-Aviv vezető szerepét „a védelem, a drónos megfigyelőrendszerek, a kiberbiztonság és a katonai kiképzés területein alkalmazott mesterséges intelligencia” fejlesztésében. De la Espriella e szavai rámutatnak, hogy a latin-amerikai újjobboldal mit is vár egész pontosan az Izraellel ápolt kapcsolatoktól. Nevesül, olyan korszerű, high-tech katonai-védelmi technológiákat, megfigyelési rendszereket és „tudástranszfert”, amelyeket az izraeli haderő a palesztin lakosság elleni atrocitások során fejlesztett ki és tesztelt le. A szélsőjobboldali vezetők ezeket a szervezett bűnözés és fegyveres csoportok elleni háborújukban – illetve ezt ürügyként használva a progresszív politikai erőkkel szemben – használnák fel előreláthatóan.

Benjamin Netanjahu kormánya mindebben láthatóan készséggel áll a térségbeli régi-új partnerek rendelkezésére, sőt, a jelek szerint Tel-Aviv hosszú távra tervez Latin-Amerikában. A magát „a világ legcionistább elnökének” tituláló libertárius argentin elnök, Javier Milei ugyanis 2026. április 19-én Jeruzsálembe látogatott, ahol Netanjahuval aláírták a Trump-kormányzat bábáskodása mellett tető alá hozott Izsák-megállapodást. Ez az egyezmény lényegében egy új diplomáciai és stratégiai keretrendszer, amely Izrael és a latin-amerikai országok kötelékeinek erősítését hivatott előmozdítani. A megállapodás olyan kritikus területekre tér ki, mint az energiaszektor, a mezőgazdaság, a vízgazdálkodás, a turizmus, a technológiai innováció (főszerepben a mesterséges intelligenciával), valamint a politikai és biztonsági együttműködés „a terrorizmussal, az antiszemitizmussal, a drogkereskedelemmel, és Irán terrorista hálózatainak kiterjesztésével” szemben.

Hogy az egyezmény céljai nem állnak meg Argentínánál, hanem Tel-Aviv tágabb latin-amerikai geopolitikai ambícióit szolgálják, jól példázza, hogy az izraeli fél egyértelműen kijelentette:

az Izsák-megállapodást azoknak az Ábrahám-megállapodásoknak a mintájára hívták életre, amelyek folytán Izrael normalizálta viszonyát Marokkóval, Szudánnal, Bahreinnel és az Egyesült Arab Emirátusokkal.

Milei és Netanjahu emellett nyíltan felhívták Latin-Amerika országait, hogy csatlakozzanak az aktuális egyezményhez. Az újjobboldal törekvéseit látva ez csupán idő kérdése, miután június 28-30. között 12 latin-amerikai ország (Brazília, Venezuela, Ecuador, Kolumbia, Honduras, Chile, Costa Rica, Guatemala, Paraguay, Uruguay, Bolívia, Panama) törvényhozási képviselői gyűltek össze egy konferenciára Buenos Airesben, amelynek végén az Izsák-megállapodás kibővítését, az Izraellel folytatott magasabb fokú együttműködést, valamint országaik külképviseleteinek Jeruzsálembe költöztetését sürgették.

Benjamin Netanjahu kormánya tehát immár nem egyszerűen a latin-amerikai országok többségével az elmúlt években holtpontra jutott kapcsolatok felélénkítésében, vagy a szélsőjobboldal előretörésével megnyíló kooperációs lehetőségek pillanatnyi kiaknázásában gondolkodik. A cél Tel-Aviv latin-amerikai jelenlétének intézményesítése, hasonlóan ahhoz, ahogy Izrael az Ábrahám-megállapodásokkal a „Közel-Kelet” regionális architektúráját is elkezdte a saját képére formálni. Mindez már nemcsak az eddigi palesztinbarát latin-amerikai diplomácia elfojtásáról szól, hanem a megszállt palesztin területeken kikísérletezett elnyomó technológiák exportjáról is, valamint az izraeli befolyásszerzésről a latin-amerikai gazdaságok kulcsszektoraiban.

Ahol az amerikai és izraeli szálak találkoznak: a Hondurasgate

Hogy lássuk, milyen fokú tudatossággal is igyekszik formálni, illetve kihasználni a latin-amerikai újjobboldal előretörését az Egyesült Államok és Izrael, érdemes szemügyre vennünk az idén április-május környékén napvilágra került ún. Hondurasgate-et. Annak ellenére, hogy akár a 21. század eddigi legnagyobb nemzetközi politikai botrányának is könnyedén elmenne, az ügy igen marginális figyelmet kapott a fősodratú médiában (Magyarországon például egyetlen sajtóorgánum sem írt róla). Kiindulópontját a Diario Red en América Latina spanyol hírportál és a Hondurasgate névre keresztelt weboldal által nyilvánosságra hozott 37 hitelesített hangfelvétel adta, amelyek a WhatsApp, a Telegram és a Signal üzenetküldő alkalmazásokon keresztül folytatott beszélgetéseket tartalmaznak.

Az említett felvételek tartalmából egy Washington, Tel-Aviv és a latin-amerikai szélsőjobboldal részvételével szőtt összeesküvés képe bontakozik ki előttünk, melynek célja a térség fogyatkozó számú progresszív kormányzatainak destabilizációja, különös tekintettel a Claudia Sheinbaum és Lula da Silva vezette Mexikóra és Brazíliára, illetve a botrány kirobbanásakor még szintén a baloldal által kormányzott Kolumbiára. Az ügy központi alakja Juan Orlando Hernández (JOH) hondurasi exelnök, akit hivatali ideje (2014-2022) lejárta után 2024-ben egy manhattani bíróság 45 év börtönre ítélt az Egyesült Államokban. A vád szerint elnöksége alatt Hernández kb. 400 tonna kokain USA-ba csempészésében segédkezett.

S habár a tavalyi év második felében gyors ütemben radikalizálódott a washingtoni kormányzat kábítószerellenes retorikája, Donald Trump váratlanul elnöki kegyelmet adott Hernándeznek, méghozzá a hondurasi választások estéjén, 2025. november 30-án. E választásba Trump már a kampány idején súlyosan beavatkozott, nyíltan kiállva JOH pártja, a markánsan jobboldali Nemzeti Párt (spanyolul: Partido Nacional) elnökjelöltje, Nasry Asfura építőipari mágnás és a hondurasi főváros, Tegucigalpa volt polgármestere mellett. Asfura – akinek kampánystábjában ott találhatjuk a korábbi cikkünkben már bemutatott Fernando Cerimedót is – sokáig nem tartozott a választás esélyesei közé, ellentétben a jobbközép Liberális Párt (spanyolul: Partido Liberal) jelöltjével, Salvador Nasrallával, és az akkor leköszönő szocialista elnök, Xiomara Castro (2022-2026) pártja, a LIBRE (Libertad y República – Szabadság és Köztársaság) indulójával, Rixi Moncadával. Trump viszont kategorikusan kijelentette, hogy kizárólag akkor hajlandó elfogadni a választás eredményét, ha Asfura győzedelmeskedik, minden más esetben Honduras elbúcsúzhat az amerikai pénzügyi segélyektől.

A nyílt washingtoni zsarolás, a csaknem egy hónapig elhúzódó szavazatszámlálás és eredményhitelesítés, valamint a Nemzeti Párt és Washington által feltehetően közösen végrehajtott súlyos választási manipuláció után a Nemzeti Választási Tanács (Consejo Nacional Electoral, CNE) 2025. december 24-én végül Nasry Asfurát nevezte meg győztesként, aki a hivatalos adatok szerint kevesebb mint 1%-kal előzte meg a második helyezett Nasrallát. Trumpék tehát elérték céljukat, ám ezzel együtt sem volt sokáig világos, hogy pontosan mi indokolta a Juan Orlando Hernández által kapott kegyelmet. Ez az a részlet, amelyre már a Hondurasgate során nyilvánosságra került hangfelvételek adták meg a választ: a közzétett anyagok alapján Donald Trump számottevő izraeli lobbi hatására és kenőpénzek fejében adott kegyelmet Hernándeznek, aki még hivatali ideje alatt meglehetősen jó kapcsolatot alakított ki Tel-Avivval.

A hondurasi exelnöknek fontos szerepet szántak a továbbiakban is, amire egy 2026. január 30-ára datálható hangfelvétel világít rá a legjobban. Ebben a még az Egyesült Államokban tartózkodó Hernández arra kéri az időközben hivatalba lépett Asfurát, hogy utaljon át neki 150 ezer dollárt, azzal a céllal, hogy az USA-ban irodát létesíthessenek egy olyan új digitális sajtóorgánum számára, amelyet „az Egyesült Államok elnökének csapatából fog menedzselni valaki”, és ahonnan a mexikói, kolumbiai és brazil baloldali kormányokat, illetve a hondurasi progresszív ellenzéket támadó álhír- és dezinformációs kampányokat fognak folytatni. Asfura elnök a vonatkozó hangfelvételen nem csupán jelzi, hogy eleget tesz a kérésnek, de azt is konkretizálja, hogy

a kért összeget az ország Infrastruktúra- és Közmunkaügyi Minisztériumának (spanyolul: Secretaría de Infraestructura y Obras Públicas) forrásaiból – vagyis közpénzből – csoportosítják át.

Egy másik hasonló témájú beszélgetésben Hernández és Javier Milei hallhatók, ahogy az argentin elnök további 350 ezer dollárnyi forrást ígér a tervezett műveletre. Más hanganyagokban hallhatunk még meg nem nevezett mexikói és amerikai republikánus támogatókról, sőt, egy 2026. január 20-i felvételen JOH nyíltan kijelenti, hogy „Izrael miniszerelnöke támogatni fogja” az elképzeléseiket. Különösen sokkoló, amikor az egyik rögzített párbeszéd során Hernández Donald Trump szavaira hivatkozva biztatja a hondurasi törvényhozás elnökét, Tomás Zambranót arra, hogy akár nyílt erőszakot is vessenek be politikai ellenfeleikkel szemben.

Az ügy keretében publikált anyagokból mindemellett az is világossá vált, hogy Nasry Asfura „feladata” kormányon többek között az lenne, hogy a hazai közvélemény szemében „rehabilitálja” Juan Orlando Hernándezt, és lényegében „előkészítse számára a terepet” a hatalomba való visszatérésre a következő, 2029-es hondurasi elnökválasztáson. Végezetül, a nyilvánosságra hozott hangfelvételekből megtudhatjuk, hogy Asfura Washington általi hatalomba segítésének milyen további ára volt: a megállapodás szerint az új kormányzatnak lehetővé kell tennie egy amerikai katonai bázis létesítését a közép-amerikai országhoz tartozó Roatán szigetén, fel kell építenie salvadori mintára egy „terrorizmusellenes megabörtönt” (Centre for the Confinement of Terrorism, CECOT), valamint ki kell szorítania a kínai cégeket az állam jelentősebb infrastrukturális beruházásaiból.

A kép tehát közel teljessé vált. A Hondurasgate-botrány szemléletes esettanulmánya annak, hogy az Egyesült Államok és Izrael milyen eszközökkel és milyen mértékű koordinációval működnek közre a latin-amerikai újjobboldal hatalomra jutásában, illetve, hogy miként használják fel – egymást kiegészítő – geopolitikai érdekeik előmozdítására az aktuális szélsőjobboldali hullám kínálta lehetőségeket. Honduras példája ugyanis mindenekelőtt a következőkre mutat rá:

• Donald Trump tudatosan visszaél az elnöki kegyelem intézményével, kormányzata pedig nyílt zsarolással és választási beavatkozással segíti kormányra az USA érdekeit kiszolgáló vezetőket.
• Izrael a Washingtonnál folytatott erőteljes lobbi és az amerikai féllel való kooperáció révén igyekszik a palesztinpárti baloldali erőket (lásd LIBRE) kiszorítani a hatalomból, és a Tel-Avivval fenntartott diplomáciai kapcsolatok mellett elkötelezett (keresztény cionista) vezetőket helyzetbe hozni.
• A latin-amerikai szélsőjobboldal képviselői külső hatalmi érdekeknek megfelelve, saját adófizetőik pénzéből járulnak hozzá olyan nemzetközi dezinformációs műveletekhez, amelyek célja a térségben megmaradt, demokratikusan megválasztott progresszív kormányzatok megbuktatása.
• A tervezett amerikai katonai bázis, az említett CECOT-létesítmény, és a kínai vállalatok kiszorításának igénye folytán az Egyesült Államok és Izrael fizikai értelemben is egy szuverenitásától megfosztott, geopolitikai hídfőállásként használt „stratégiai eszköz” státuszába kívánják lealacsonyítani az apró Hondurast.

A Hondurasgate-botrány történetében azonban feltűnik egy harmadik szál, amely rámutat arra, hogy az Egyesült Államok és Izrael mellett egy további fél is érdekelt a latin-amerikai baloldal visszaszorításában és az újjobboldali kormányok garantálta „lehetőségek” maximális mértékű kiaknázásban. Ez a csoport a nemzetközi tech-burzsoázia…