Gyökeres változások zajlanak Latin-Amerikában. Nem csupán megtörni látszik a régióban közel két és fél évtizede fennálló baloldali hegemónia, de 2023 óta – az októberi brazil választásokig megállíthatatlannak tűnő – szélsőjobboldali hullám söpört végig a térség államain. E pálfordulást a helyi politikai-társadalmi és gazdasági folyamatok mellett külső tényezők és érdekek is táplálják. A felemelkedő vadkapitalista, rendpárti és ultrakonzervatív latin-amerikai újjobboldal mögött ugyanis ott találjuk az Egyesült Államok, Izrael és a nemzetközi tech-burzsoázia koalícióját, amely egyfelől visszaterelné a baloldali és antiimperialista kormányok idején „elcsatangolt” térséget Washington és Tel-Aviv ölelésébe, másfelől pedig a techmilliárdosok kísérleti laboratóriumává tenné Latin-Amerikát.

Habár Lula da Silva október 25-i történelmi elnökválasztási győzelmével a brazil nép (átmenetileg) megálljt parancsolt a radikális jobboldali hurrikánnak, az elmúlt három év összességében mégis olyan régiós szintű jobbra tolódást mutat, amely alaposabb magyarázatot igényel. Jelen cikk három, egymáshoz lazán kapcsolódó írás első darabja, amelyek együttesen a térségben ma zajló sokrétű folyamatokat, illetve azok összefüggéseit kívánják bemutatni. Ennek megfelelően az alábbiakban elsőként a kortárs latin-amerikai radikális jobboldal felemelkedése mögötti belpolitikai-társadalmi okokat és az azokat felerősítő külső beavatkozást járjuk körbe.

Egymást váltó politikai hullámok

Latin-Amerika az ezredforduló óta két regionális baloldali fordulatot, avagy „rózsaszín hullámot” (angolul: „pink tide”, spanyolul: „marea rosa”) is megélt – előbbit 1998-2015, míg utóbbit 2018-2025 között. (A témában a Mércén korábban megjelent írásokat lásd itt, itt és itt.) E két periódus közé egy ízben már beékelődött egy kérészéletűnek bizonyuló jobboldali hullám, amely nagymértékben különbözött a térségben ma megfigyelhető politikai átrendeződéstől. A 2010-es években még a hagyományos latin-amerikai jobboldal képviselői kísérelték meg a hatalomba való visszatérést, próbálkozásuk azonban hamar zátonyra futott, ami két fő okra vezethető vissza.

Az első, hogy az ezredfordulós rózsaszín hullám másfél évtized alatt olyan változásokat eszközölt a latin-amerikai társadalmakban (a szociális ellátórendszerek és közszolgáltatások kiépítése és megerősítése; a természeti erőforrások és energiahordozók feletti szuverenitás növelése; alkotmányos reformok; az egyes országok nemzetközi és kereskedelmi kapcsolatainak diverzifikációja), amelyek lehetetlenné – és a társadalmi többség számára nemkívánatossá – tették a ‘80-as és ‘90-es évek viszonyaihoz történő gyors visszarendeződést. Az első baloldali fordulat ugyanis épp ezen időszak neoliberális gazdasági irányvonalára, az ún. washingtoni konszenzusra és a tradicionális politikai elitekkel szembeni elutasításra adott válasz volt.

A jobboldal viszont ekkorra még nem tudott megújulni: a 2010-es évek közepétől régiószerte olyan vezetők (pl. Mauricio Macri Argentínában, Sebastian Piñera Chilében, vagy Iván Duque Kolumbiában) jutottak hatalomra, akik a régi politikai-gazdasági elitek berkeiből érkeztek, ajánlatuk pedig többnyire kimerült az itt-ott felpuhított piacpárti gazdaságpolitikában, a fantáziátlan antikorrupciós retorikában, illetve a baloldallal szembeni demokráciaféltésben. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy többek között a brazil Jair Bolsonaro (2018) vagy a salvadori Nayib Bukele elnökválasztási győzelmeiben (2019) ekkortájt már egy új jobboldal kontúrjai is körvonalazódni kezdtek.

A második szempont, hogy a korábbi jobboldali fordulat felfutásával párhuzamosan számos olyan globális válság kezdett kibontakozni (előbb a Covid-járvány és az azt kísérő gazdasági sokkok, majd az orosz-ukrán háború és a nemzetközi energiakrízis, továbbá a súlyosbodó klímaválság), amelyek kikezdték az akkori jobboldali kormányokat. Erre érkezett politikai-társadalmi válaszként a második rózsaszín hullám. 2019 és 2022 között a régi jobboldal képviselőinek neoliberális politikáira és megszorító intézkedéseire válaszul olyan széles körű népi mobilizációk, sztrájkhullámok és nem ritkán a fiatal generációk vezette tiltakozáshullámok vették kezdetüket, amelyek ismét baloldali erők sorát repítették a hatalomba régiószerte.

Chilében a 2019-ben kirobbant társadalmi felkelés (spanyolul: Estallido Social) az újbaloldali Gabriel Boric 2021-es elnökválasztási győzelmében csúcsosodott ki. Bolíviában a 2019-es választások során végrehajtott jobboldali puccsot követő – csaknem egy éven át tartó – népi ellenállás tette lehetővé a szocialista-őslakos szövetség, a MAS (Movimiento al Socialismo, Mozgalom a Szocializmusért) visszatérését. Kolumbiában pedig a 2021-2022-es megszorításellenes társadalmi mobilizáció és általános sztrájk ágyazott meg annak, hogy a 2022-es elnökválasztáson a dél-amerikai nemzet történelme első baloldali elnökét válassza meg Gustavo Petro személyében.

A második rózsaszín hullám alkonya és az újjobboldal felemelkedése

Az új baloldali fordulat azonban jóval „széttartóbb” volt elődjénél, és nem tudott kitermelni magából egy olyan szintű vezetőt, mint egykoron a venezuelai Hugo Chávez, akinek személye és politikai projektje, a bolivári forradalom (avagy tágabban: a 21. századi szocializmus megvalósítása) némiképp összefogta az előző hullám képviselőit. Emellett az aktuális baloldali vezetők az ezredforduló környéki viszonyokhoz képest sokkal kedvezőtlenebb geopolitikai és gazdasági környezettel néztek szembe. Ez jelentősen korlátozta mozgásterüket, s így az elődjeikhez hasonló sikereket sem igazán tudtak felmutatni. Egyes országok esetében mindez olyan politikai projektek bukásával is párosult, amelyek egy-egy baloldali elnök fő vállalásai között szerepeltek megválasztásakor (lásd a chilei alkotmányozási kísérlet kudarcát vagy a megfeneklett kolumbiai békefolyamatot).

A problémákat és a növekvő társadalmi elégedetlenséget súlyosbította, hogy a 2020-as évek kezdete óta jelentős átalakulások indultak el a latin-amerikai szervezett bűnözés berkeiben:

• A régióban aktív bűnszervezetek elkezdték diverzifikálni tevékenységüket. A kábítószer-kereskedelem hagyományos túlsúlya mellett mindinkább teret nyer az emberkereskedelem, a csempészet, az illegális bányászat és a zsarolás (ez utóbbi például különféle tisztségviselők ellen, többek között pénzügyi módszerek vagy emberrablások révén).
• A régóta pályán lévő, hírhedt bűnbandákon és kartelleken (pl. a kolumbiai Öböl-klán vagy a mexikói Sinaloa-kartell) túl új, kisebb és opportunista csoportok jelentek meg a színen, olyan kiterjedt és laza, bonyolult hálózatokat és szövetségeket formálva, amelyek tovább nehezítették a velük szembeni állami fellépést.
• A drogtermelésben és -kereskedelemben alapvetően domináns pozícióval bíró kokain mellett folyamatosan erősödik a szintetikus drogok (főként a fentanil) szerepe. Ez amiatt is problémás, mert amíg a kokain előállítása idő-, költség- és infrastruktúraigényes, addig a szintetikus kábítószerek sokkal egyszerűbben, olcsóbban és észrevétlenebbül (akár egy otthoni laborban) előállíthatók, ezáltal nagyobb haszonnal is kecsegtetnek. Mindez növeli a szintetikus drogokkal való kereskedelem népszerűségét és tovább bonyolítja a rendvédelmi eszközökkel történő fellépés módjait.

A kartellek, bűnbandák és fegyveres csoportok megerősödése következtében a térség számos országában elszabadult az erőszak és jelentősen nőtt az emberölések száma. A régiószerte gyors ütemben romló közbiztonsági helyzet csak tüzelte a társadalmi elégedetlenséget, sokakban azt az benyomást keltve, hogy a baloldali vezetők túlságosan gyengekezűek, és képtelenek garantálni a biztonságot, illetve a rendet.

Ebbe a légkörbe érkezett meg egy, a 2010-es évek vége óta „minőségi változáson” átment, a korábbiaknál radikálisabb jobboldal, amelynek képviselői néhány év alatt teljesen átrajzolták a térség politikai térképét: Ecuadorban Daniel Noboa (2023, 2025), Argentínában Javier Milei (2023), El Salvadorban Nayib Bukele (2019, 2024), Bolíviában Rodrigo Paz (2025), Chilében José Antonio Kast (2025), Hondurasban Nasry Asfura (2025), Costa Ricában Laura Fernández (2026), Kolumbiában Abelardo de la Espriella (2026), Peruban pedig Keiko Fujimori (2026) nyerték el az elnöki széket. A latin-amerikai újjobboldal e képviselői

jellemzően „rendszerellenes, kívülről jövő” szereplőkként pozicionálják magukat, holott valójában maguk is az elit tagjai,

legfeljebb nem minden esetben a tradicionális politikai dinasztiákból érkeznek.

A folyamatosan romló közbiztonsági helyzetet meglovagolva a latin-amerikai újjobboldal agendája központi elemévé tette a rendpártiságot. Ennek keretében a fent felsorolt vezetők – részben Bukelétől inspirálódva – katonai eszközökkel, megabörtönökkel és a „terrorizmus elleni harc” nevében üzennek hadat a drogkartelleknek és a szervezett bűnözői csoportoknak. Utóbbiakat ráadásul nem ritkán igyekeznek szándékosan összemosni baloldali ellenfeleikkel.

Egy másik lényeges változás, hogy gazdasági fronton a korábbi neoliberális-technokrata retorikát egy szélsőségesen piacpárti – néha egyenesen libertárius – vonal váltja fel, amely a baloldal regnálása alatt kiépült szociális ellátórendszereket, szabályozást és a gazdaságban való állami jelenlétet az egyéni boldogulás és szabadság gátjaként festi le. Itt a minőségi váltás mindenekelőtt abban keresendő, hogy a múltban a tradicionális jobboldal jellemzően egyfajta szakértői nyelvezettel és a piaci hatékonyságról szőtt neoliberális közgazdászmantrákkal érvelt a megszorítások, a privatizáció vagy az individualizmus mellett. Ma már azonban nem „strukturális kiigazításokat” vagy „fiskális reformokat”, hanem az államot láncfűrésszel „visszavágni” szándékozó, anarcho-kapitalista Javier Mileit és követőit látjuk, akik az állam radikális leépítését és teljes körű sokkterápiát hirdetnek.

Mindezek ötvöződnek egy ultrakonzervatív társadalomképpel, amelynek keretében az újjobboldal „a hagyományos és nyugati civilizációs értékekre” hivatkozva folytat kulturális háborúkat a nőjogok, a szexuális kisebbségek, az őslakosság emancipációja, a kollektív dolgozói jogok, a környezetvédelem, illetve a „kulturális marxizmus” ellen. A cél ebben az esetben azon elnyomó és kizsákmányoló társadalmi hierarchiák újbóli megerősítése, avagy restaurációja, amelyeket a kortárs szélsőjobboldal a „hagyományos” és „természetes” jelzőkkel szeret illetni.

„Antiestablishment-retorika” ide, „elitellenesség” oda, a latin-amerikai tőkés- és vele szövetséges politikai osztály rendszerint örömmel sorol be az újjobboldal erői mögé.

Utóbbiak vadkapitalista és ultrakonzervatív elképzelései ugyanis ideális lehetőséget kínálnak a szóban forgó elitcsoportok számára ahhoz, hogy visszájukra fordítsák a régióbeli baloldali hegemónia évei alatt elszenvedett gazdasági és politikai pozícióvesztéseiket.

Ha a fentiek alapján az a benyomásunk támadna, hogy az aktuális latin-amerikai szélsőjobboldali vezetők által képviselt irányvonal igen sok áthallást tartalmaz a Trump-féle MAGA-mozgalommal, nem tévednénk. Ha pedig felsejlene emlékeinkben pár példa egyúttal arra is, hogy az amerikai elnök a közelmúltbeli választásokon nyíltan buzdított jobboldali jelöltek támogatására, az sem lenne alaptalan asszociáció. Ugyanis ha a latin-amerikai (szélső)jobboldal és Washington kapcsolatairól van szó, nincsenek véletlenek.

Trump rendet tenne az USA „hátsó udvarában”

A kortárs kapitalista világrendszer perifériájához sorolható Latin-Amerika esetében hatványozottan érvényesül a jelenség, miszerint az államok belső politikai-társadalmi dinamikáira a nemzetközi színtér fejleményei is óhatatlanul kihatnak. Az ezredforduló óta lényegében valamennyi regionális politikai átrendeződés különféle globális jelentőségű eseményekkel (pl. 9/11 és a „terror elleni háború” kezdete, gazdasági konjunktúrák és recessziók, Covid-járvány, orosz-ukrán háború) kölcsönhatásban zajlott. Még kevésbé meglepő mindez akkor, ha egy olyan térségről beszélünk, amely a világ jelenlegi egyetlen szuperhatalmának közvetlen érdekszférájába tartozik.

Latin-Amerika közel 150 éven keresztül az Egyesült Államok „hátsó udvarának” szerepébe kényszerült, ám ez a fajta regionális hegemónia a 21. században egyre inkább megtörni látszott, szinkronban Washingtonnak a globális színtéren évtizedek óta megfigyelhető „hosszú lejtmenetével”. Latin-amerikai kontextusban mindez leginkább külső hatalmak – elsősorban Kína – térnyerésében, az itteni baloldali kormányok erősödő külpolitikai autonómiájában, valamint a régióbeli országok gazdasági kapcsolatainak diverzifikációjában mutatkozott meg. Az elmúlt másfél év tapasztalatai alapján a második Trump-kormányzat minderre egyfelől az ún. szabályokon alapuló nemzetközi rend és az – elvben – konszenzusos hegemón szerep immár teljes sutba dobásával, másfelől a világ bizonyos régióiból történő (részleges) hátrébb lépéssel reagál. Utóbbi viszont összekapcsolódik azzal, hogy míg a földrajzilag távolabb eső régiókban (pl. Európa, Nyugat- és Dél-Ázsia) az USA megkísérli kiszervezni a hegemón szerep költségeit más államoknak, addig közvetlen, hagyományos érdekszférájában (értsd: a nyugati féltekén, s így azon belül Latin-Amerikában) helyreállítaná egykor megkérdőjelezhetetlen vezető szerepét.

Mindez az 1823-ban megfogalmazott – és Washington latin-amerikai hegemóniáját történetileg megalapozó – Monroe-doktrína feltámasztásában ölt testet, amelynek a jelenkori viszonyokhoz igazított verzióját szokás – Donald Trump után szabadon – „Donroe-doktrínaként” emlegetni. Ennek egyik lényeges eleme, hogy

az USA ismét a kemény hatalom („hard power”) eszközeivel lép fel a térségben.

Gondoljunk csak a Panama-csatorna feletti kontroll visszakövetelésére, Mexikó szuverenitásának rendszeres fenyegetésére, vagy éppen az „engedetlen” baloldali elnökök vezette országokkal folytatott vámcsatákra (lásd Kolumbia és Brazília). De ide tartozik a drogok és a terror elleni háborúk ötvözetéből létrejött új intervenciós külpolitika, s annak nyomán a Washington latin-amerikai „ősellenségeivel” szembeni imperialista agressziók – Venezuela esetében katonai, míg Kubával szemben (egyelőre) gazdasági eszközökkel. Különösen meghatározó szerepe van az USA kortárs Latin-Amerika-politikájában a kubai gyökerű és kérlelhetetlen antikommunista Marco Rubio külügyminiszternek, illetve a keresztény nacionalista és magát a marxizmus elleni globális keresztes hadjárat vezéreként elgondoló Pete Hegseth hadügyminiszternek.

A térség újbóli függésbe vonása azonban nem csupán nyers erővel zajlik: belpolitikai fronton a „Donroe-doktrína” hozadéka a latin-amerikai újjobboldali vezetők melletti nyílt kiállás és hatalomba jutásuk változatos eszközökkel történő támogatása. Ezek Donald Trump explicit politikai állásfoglalásaitól, a kilátásba helyezett kereskedelmi retorziókon és az amerikai pénzügyi támogatások potenciális megvonásán át, egészen a választások manipulálásáig vagy az azokba történő nyílt beavatkozásig terjednek. Hogy milyen erős szálak is kötik össze a szóban forgó szélsőjobboldali politikusokat, s hogy e szálak egészen a Fehér Házig vezetnek, arra szemléletes példa az argentin politikai svindler és kampánytanácsadó, Fernando Cerimedo alakja, akit a „MAGA latin-amerikai embereként” is emlegetnek. Nem véletlenül.

A trollfarmoktól a MAGA belső körein át a rendszerszintű választási beavatkozásokig: a Cerimedo-sztori

Cerimedo 2026. augusztus 18-i, a bolíviai Viru Viru Nemzetközi Repülőtéren történt letartóztatását követően került a médiafigyelem középpontjába. A gyanú szerint a 45 éves férfi bérgyilkosokkal próbálta megöletni volt párját, a várandós Nadia Bellert, miután utóbbi azzal fenyegetőzött, hogy felfedi volt partnere politikai tevékenységének részleteit a nyilvánosság előtt. Cerimedo ugyanis az elmúlt években a régió csaknem valamennyi jobboldali kampánya körül megfordult: közreműködött például a 2022-es chilei progresszív alkotmánytervezet megtorpedózásában, illetve kulcsszerepe volt azon álhír elterjesztésében, miszerint a baloldali Lula da Silva csalással győzte volna le Jair Bolsonarót a 2022-es brazil elnökválasztáson. E tevékenységeiben eleinte saját trollfarmjai és közösségi médiás álprofiljainak tömkelege, az általa készíttetett manipulatív közvélemény-kutatások, illetve a Javier Negre spanyol szélsőjobboldali újságíróval közösen működtetett hírportál, a La Derecha Diario játszották az elsődleges szerepet. Utóbbi mára a latin-amerikai reakciós politikai erők megkerülhetetlen platformja lett.

Az „áttörést” Cerimedo számára 2023 jelentette, amikor is az aktuális újjobboldali hullám prominens alakja, Javier Milei argentin elnök győztes kampányában dolgozott. Milei hamar a MAGA-tábor ünnepelt figurája lett, rajta keresztül pedig Cerimedo kapcsolatba került floridai republikánus körökkel, majd a 2024-es Trump-kampány menedzserével, Brad Parscale-lel. Az argentin kampányguru 2025 márciusában formális partnerséget alakított ki Parscale-lel, aki a Campaign Nucleus és az Eyes Over nevű digitális stratégiai vállalatai révén olyan technológiákat bocsátott Cerimedo rendelkezésére, amelyekkel utóbbi „szintet léphetett”.

A Nucleus és az Eyes Over lehetővé tették Cerimedo számára, hogy kiterjedt, centralizált választói adatbázisokat építsen és elemezzen ki, ezáltal az egyes választói csoportokra szabott, célzott kampányüzeneteket/-tartalmakat hozva létre, amelyeket trollfarmjai, botjai és hírportálja segítségével már könnyedén juttathatott el tömegesen a kiszemelt rétegeknek. Másképpen mondva: a Parscale által biztosított technológiákra építve Cerimedo azokat a digitális kampánystratégiákat és modern tömegmanipulációs praktikákat „honosította meg” Latin-Amerikában, amelyeket Európában többek között a Cambridge Analytica-botrány keretében mi is megtapasztalhattunk már.

Az argentin politikai tanácsadó ténykedése Hondurasban, Peruban és Bolíviában is számottevő szerepet játszott az újjobboldal győzelmében – a bolíviai elnökséget megszerző Rodrigo Paz kormányában Cerimedo a hírek szerint afféle „nem-hivatalos miniszteri szereppel” egyenértékű befolyással bírt. És bár előbbiekhez hasonló fokú érintettség nem igazolható egyértelműen, de erős a gyanú, hogy Cerimedo legjobb esetben is csupán hírportálja, esetleg trollfarmjai bevetésével érintett volt a 2025-ös ecuadori és chilei, valamint az idei, kiélezett kolumbiai elnökválasztásban is.

De a „latin Steve Bannon” keze Brazíliába is elért. A dél-amerikai országban október folyamán megrendezett, kétfordulós elnökválasztást mindenekelőtt a baloldali Lula da Silva és a szélsőjobboldali Flávio Bolsonaro kiélezett küzdelme határozta meg, ráadásul utóbbi meglepetésszerű, október 4-i első fordulós győzelme után úgy tűnt, hogy az újjobboldal Brazíliában is karnyújtásnyira került a hatalomtól. A választás két fordulója között ugyanakkor az addigiaknál is kiemeltebb figyelmet kapott a nagy tech-cégek, mindenekelőtt a Meta beavatkozása a választásokba. Sőt, a közösségimédia-óriás alkalmazottainak időközben napvilágra került belső üzenetváltásai, valamint a brazil igazságszolgáltatás október 15-i döntése hamar igazolták a gyanút, miszerint az elnökválasztás első fordulójának kampányában a Meta szándékosan korlátozta Lula és pártja, a PT (Partido dos Trabalhadores, Munkáspárt) online tartalmainak láthatóságát és megoszthatóságát, illetve távolított el hozzájuk köthető oldalakat, fórumokat. Mindeközben a tech-vállalat nemcsak szabad utat engedett Flávio Bolsonaro és tábora (olykor kifejezetten dezinformációs) tartalmainak, hanem sokszor egyenesen javasolta profiljaikat a felhasználóknak, növelve ezzel láthatóságukat és elérésüket.

A jelenség mögött pedig nem egyszerűen az algoritmusok torzító hatásai vagy a Lula-kormányzat és a tech-vállalatok közel sem harmonikus viszonya állt. Nadia Beller (Cerimedo már említett egykori párja, akit a férfi megpróbált meggyilkoltatni) ugyanis október első felében egy mexikói tévécsatornának adott interjúban olyan részleteket árult el, amelyek az addig feltételezetteknél is sötétebb képet festettek a Meta brazil választások körüli tevékenységéről. Beller szerint Cerimedo és a Bolsonaro-fivérek egyike (minden bizonnyal Flávio második öccse, Eduardo) még augusztus elején személyes megbeszéléseket folytattak a Meta képviselőivel az Egyesült Államokban. E tárgyalások során a cég brazil választásokba történő beavatkozása és Flávio kampányának segítése voltak napirenden.

Beller hozzátette: Cerimedo több ízben is kérkedett a Metánál meglévő „nagyon jó kapcsolataival”, illetve azzal, hogy lényegében „bármilyen oldalt le tud vetetni vagy vissza tud állíttatni” a platformon. A sikertelen merényletkísérlet után lábadozó 33 éves nő úgy vélte, hogy amit az első fordulós brazil kampányban láttunk Luláék profiljainak és online elérésének korlátozása kapcsán, tökéletesen illeszkedik a Cerimedo-féle eszköztárba. Beller a vonatkozó interjúban arra is figyelmeztetett, hogy volt párja botfarmjainak többsége jó eséllyel még mindig aktív, és bár Cerimedo letartóztatása okozhatott némi átmeneti zavart, de az általa kiépített rendszer összességében továbbra is működik. Elárulta egyúttal azt is, hogy Cerimedóék választási manipulációs műveletének következő célpontja Mexikó baloldali kormánya lenne/lett volna.

Ám mint azt tudjuk, az újjobboldalt az utóbbi években számos latin-amerikai országban segítő digitális kampánygépezet Brazíliában falnak ütközött. Az elnökválasztás második fordulója óta napvilágot látott első elemzések és beszámolók szerint ugyanis Lula da Silváék október 25-i győzelmének egyik kulcsa az volt, hogy a Munkáspárt rövid idő alatt gyökeres fordulatot tudott megvalósítani a korábban igen gyér online jelenlétét illetően.

Központi szerep jutott ebben a PT-vel szövetséges egyik baloldali párt, a REDE alsóházi képviselőjének, André Janones-nek, aki néhány hét alatt egy több mint 10 millió taggal rendelkező WhatsApp-közösséget hozott létre „Lula Hadserege” (Exército do Lula) néven. Ez a platform vált a második fordulós Lula-kampány egyik fő kommunikációs, illetve mozgósítási felületévé, lehetővé téve a baloldal számára, hogy felvegye a harcot az online szélsőjobboldali dezinformációval, továbbá, hogy a brazil történelemben példátlan társadalmi mobilizációt valósítson meg a két forduló között. Nem véletlen, hogy a nemzetközi baloldali politikai stratégák közül többen már egyfajta „brazil receptről” beszélnek, amely akár világszerte mintaként szolgálhat a progresszív csoportok számára abban, hogy miként győzhetik le a digitális térben a reakciós erőket épp a saját fegyverükkel.

A fentieket figyelembe véve nem is csoda, hogy mostani gyilkossági ügye és az őt övező figyelem megnövekedése óta Mileitől kezdve Kaston át egészen Pazig valamennyi latin-amerikai újjobboldali vezető igyekszik úgy tenni, mintha soha semmi közük se lett volna Cerimedóhoz. Hiszen az ő bukása – kiegészülve annak az egyértelmű lelepleződésével, hogy az argentin kampánystratéga végső soron közvetítőként működött Washington, a tech-cégek és a latin-amerikai szélsőjobboldal piszkos összejátszásában – akár a teljes újjobboldalt magával ránthatja.

A(z alig) burkolt washingtoni szerepvállalás azonban nem áll meg az USA-barát vezetők hatalomba segítésénél. A politikai hátszélnek és ,,partnerségnek” a Trump-kormányzat megkéri az árát – ráadásul nem az Egyesült Államok az egyetlen olyan külső hatalom, amelynek a szélsőjobboldal képviselői a kegyeit keresik…