Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A neoliberalizmus agóniájának mélyülése, útkeresés a felbolydult Latin-Amerikában

Az elmúlt hónapokban sorozatos tüntetések és utcai összecsapások rázták meg a latin-amerikai térséget, a karib-tengeri, régóta csak negatív hírekkel szolgáló Haititól a sokáig szabadpiaci mintaállamnak tartott Chiléig. E cikk első részében a mai helyzet történelmi előzményeit vázoltuk fel, a következőkben pedig áttekintjük a „latin-amerikai tavasz” főbb helyszíneit és eseményeit.

A kezdeti szociális sikerek után sorozatos politikai és gazdasági hibákat elkövető, valamint az utóbbi években külső szankciókat is elszenvedő venezuelai rendszer fokozatos összeomlása nem tartozik a tematikába, egyrészt mert okait és természetét tekintve egyedi esetről van szó, másrészt pedig az események időzítése miatt.

Ecuador – egy pálfordulás története

Rafael Correa volt ecuadori elnök (2007-2017) egyik fő célja az állami intézményrendszer erősítése volt egy rendkívül instabil időszakot követően. Ennek megfelelően 2006 és 2015 között több mint 100 ezer fővel növelte az állami szektorban állandó szerződéssel foglalkoztatottak (főleg tanárok) számát, fizetésük pedig gyakorlatilag megduplázódott.

Az állami oktatásban részt vevő diákok száma a Correa-időszak alatt 40%-kal nőtt, a szociális kiadások általánosságban megduplázódtak. Ezek az intézkedések egyértelműen erősítették a középosztályt, csökkentették a szegénységet (-38%) és a jövedelmi egyenlőtlenséget, az állami kiadások GDP-hez viszonyított aránya pedig ezzel együtt sem haladta meg a régiós átlagot.

Rafael Correát saját jelöltje, Lenín Moreno váltotta, aki meglepetésre neoliberális fordulatot hajtott végre az ország második legnagyobb városa, Guayaquil pénzügyi elitjével szövetkezve, és támogatta az egykori patrónusa elleni korrupciós vádakat. Correa hamarosan Belgiumban telepedett le, és azóta onnan fejti ki nézeteit a latin-amerikai politikai folyamatokkal kapcsolatban.

Ecuadorban a Nemzetközi Valutaalap egy 4,2 milliárd dolláros hitel lehívását az állami kiadások lefaragásához és az adók növeléséhez, valamint a benzin és dízel liberalizációjához kötötte.

Egy gallon benzin ára pillanatok alatt 1,85-ról 2,3 dollárra emelkedett, ez az áremelkedés volt az első tüntetések közvetlen kiváltó oka. A Nemzetközi Valutaalappal való megegyezés maga után vonja 23 ezer állami alkalmazott elbocsátását és a foglalkoztatási feltételek jelentős romlását is (pl. fizetések és szabadságnapok csökkentése).

Az intézkedések meghirdetését követően, 2019. október 2-án számos szakszervezet és indián szervezet hirdetett országos sztrájkot. A nyomásgyakorlásban fontos szerepet játszott a közlekedési dolgozók szakszervezete (FENACOTIP), és az ország számos részéből a fővárosba, Quitóba özönlő indiánok, akiknek az ellenállása 1990 óta már három elnök bukását okozta.

Lenín Moreno végül 12 nap véres tüntetései után a népharag nyomására és a legnagyobb indián szervezettel, a CONAEI-vel kötött megegyezés értelmében visszavonta az intézkedés-csomagot tartalmazó 883-as Határozatot, és később mindezt „technikai” érvekkel próbálta alátámasztani. Ezt sok elemző a Nemzetközi Valutaalap és a Moreno-kormány elleni győzelemként könyveli el, azonban az összkép nem ennyire egyszerű.

Camilo Álvarez kolumbiai politikai elemző és tanácsadó szerint az elnök tudta, hogy a tiltakozások méregfogát a legerősebb, a korábbi kormány által üldözött indián szervezettel kötött paktum húzhatja ki. Ennek megfelelően a szakértő szerint várható, hogy a jelenlegi engedményeken túl megkísérli különféle kedvezményekkel tartósabban maga mellé állítani a korábban Rafael Correával szemben álló indián szervezeteket, majd óvatosan, lépésről-lépésre adagolni a Valutaalap által javasolt reformokat.

Chile – a befejezetlen rendszerváltás

Az ecuadori indiánok mintha átadták volna a stafétát a chilei diákoknak, akik az ecuadori tüntetések vége után egy nappal (2019. október 14.) vonultak utcára a santiagói metrójegy-áremelés elleni tiltakozásképpen.

A világszerte szabadpiaci mintaállamnak, a chicagói iskola kitűnő tanulójának tartott Chilében a diákmegmozdulások afféle szikraként gyújtották lángra a több évtizede halmozódó frusztrációt és elégedetlenséget.

A magyarázat elsősorban a chilei demokratikus átmenet jellegében keresendő: a Pinochet-rezsim leköszönése és az első szabad választásokat (1989) követően nem történtek lényegi változások, fennmaradt a politikai és gazdasági status quo. Az eredetileg a katonai diktatúra ellenzékét képező bal és balközép pártok („Concertación”), amelyek a rendszerváltás után 1990-től 2010-ig megszakítás nélkül voltak kormányon Chilében, gyakorlatilag egyszer sem próbálták megtörni a hadsereg befolyását vagy az országban domináns neoliberális gazdasági logikát.

Ami a fegyveres erők diktatúrában elkövetett bűneit illeti (kínzások, áldozatok eltüntetése és egyéb emberi jogsértések), Chilében a mai napig nem zajlott le egy teljes körű átmeneti igazságszolgáltatási folyamat (történelmi igazságtétel, felelősségre vonás, áldozatok kárpótlása és megbékélés).

Továbbra is érvényes az 1980-as, a katonai diktatúra alatt jóváhagyott alkotmány. A chilei civil társadalom 29 év formális demokráciája után elkezdte megérteni, hogy

a fő kérdés nem az, hogy bal- vagy jobboldali pártot juttatnak a hatalomra a választásokon, hanem hogy képesek lesznek-e befejezni egy befejezetlen rendszerváltást és alapjaiban megreformálni a fennálló neoliberális, egyenlőtlen és autoriter elemekkel megterhelt rendszert. Ehhez az első lépés az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása és egy új alkotmány.

A tiltakozások okai között, hogy csak párat említsünk, szerepel az igazságtalan és a múlt rendszerben fogant nyugdíjrendszer (a nyugdíjasok 80%-a a minimálbérnél kisebb nyugdíjat kap), a gyakorlatilag regresszív adórendszer, a betegek megfelelő ellátására alkalmatlan állami egészségügy, a drága közlekedés Santiago de Chilében, az ivóvíz privatizációja és az ezzel járó környezeti romlás, a minőségi oktatáshoz való egyenlőtlen hozzáférés, a mindent elöntő korrupció és az intézmények válsága.

Ez utóbbi egy külön cikk témája lehetne. Ahogy Ecuadorban az indián mozgalmak, itt a diákmozgalom az utcai megmozdulások fő motorja. A közelmúlt (2006 és 2011) chilei diáktüntetéseinek fényében ez egyáltalán nem meglepő.

A chilei események gyorsan a milliós megmozdulásokig eszkalálódtak. A hatóságok kommunikációja a gúnyos lekezeléstől az elnök „Háborúban állunk egy hatalmas ellenséggel” sokat kritizált, drámai kijelentéséig terjedtek. Utóbbinak a hatóságok brutális beavatkozása adott hangsúlyt az utcán, bizonyítva, hogy a fegyveres erők kiképzése és működése nem sokat változott a Pinochet-éra óta.

A közösségi hálók októberben és novemberben tele voltak a karhatalom visszaéléseiről készített videókkal. A karhatalom az emberi jogok megsértésének rendkívül széles skáláját mutatta be: legalább 23 civil halott tüntető, több mint 2300 sérült, 220 súlyos szemsérülés gumilövedékek következtében (lőfegyverek nem engedélyezett használata a karhatalom által), illegális letartóztatások, a fogva tartás alatt kínzások, szexuális erőszak. A tüntetések alatt a kormány többször hirdetett rendkívüli állapotot, kijárási tilalmat.

Mindenképp érdemes kiemelni a tiltakozások erős kulturális töltetét: számos hetvenes évekbeli protest-dal vált ismét népszerűvé (főleg Víctor Jara zeneszerző és énekes számai, akit a Pinochet-diktatúra megkínzott és meggyilkolt a nemzeti stadionban), és a chilei zászló mellett folyamatosan megjelent a chilei mapuche indián törzs zászlója és jelképei, jelezve ezzel is, hogy a chilei társadalom kiáll az elnyomott indián törzs ügye mellett.

Tüntetők Santiago de Chilében 2019. október 22-én. (kép: Wikimedia Commons)

Végül 28 nap tömeges és intenzív tiltakozásai után a különböző ellenzéki politikai szektorokat és mozgalmakat képviselő vezetők megegyeztek a kormánnyal abban, hogy népszavazást fognak kiírni 2020 áprilisára. Így a chileiek döntenek majd az új alkotmány szükségességéről és az alkotmányozó nemzetgyűlés típusáról. Népi jóváhagyás esetén 2020 októberében kezdődhetne az alkotmányozási folyamat.

Bolívia – államcsíny egy megosztott országban

A „latin-amerikai tavasz” következő állomása Bolívia volt, ahol a tüntetések az egykori baloldali fordulat nagy túlélője, Evo Morales elnök negyedik újraválasztása körül robbantak ki.

2016-ban népszavazás döntött arról, hogy alkotmánymódosítással engedélyezzék-e a negyedik újraválasztást, azonban a „nem” győzött. Később ezt írta felül a Legfelsőbb Bíróság, lehetővé téve Morales indulását 2019-ben. Az október 20-i elnökválasztás első fordulójában a regnáló elnök több mint 10 százalékponttal győzte le ellenzéki riválisát, Carlos Mesát, ezzel szükségtelenné téve a második fordulót. Azonban kétségek alakultak ki az eredmények hitelessége körül és beindultak az első ellenzéki tiltakozások.

A bolíviai események annak fényében különösen érdekesek, hogy az országot az elmúlt években legtöbbször a „bolíviai gazdasági csoda” említésekor vette a szájára a sajtó. Az elmúlt években Bolívia a régiós 1-2% körüli gazdasági növekedéshez képest folyamatos 4-5% közötti éves GDP-növekedést produkált. Az elmúlt 13 évben az egy főre jutó GDP megháromszorozódott, a reálkeresetek nőttek, a mélyszegények aránya pedig 38%-ról 15%-ra csökkent.

Itt különleges körülménynek számít az az évtizedes törésvonal, amely az indián (aymara és kecsua) nemzeteket középpontba helyező multikulturalista, és az ország területének 70%-át, a – főleg európai eredetű – lakosság harmadát és a természeti erőforrások nagyobb részét magába foglaló Santa Cruz fehér szeparatista, gazdasági felfogásában neoliberális kapitalista politikai irányvonalak között húzódik.

A két irányvonal és társadalmi modell közötti konfrontációban mindig is ott rejlett egy polgárháború lehetősége.

A tüntetések novemberben zavargásokká fajultak és enyhébb formában hozták az említett forgatókönyvet. A bolíviai események során elsősorban az Evo Moralest támogató civil mozgalmak csaptak össze a kormány ellen tüntetőkkel úgy La Paz környékén, mint vidéken, míg halálos fenyegetések érték a kormánypárt vezetőit.

Az Amerikai Államok Szervezete (OEA) később kivizsgálta a választásokon történteket és súlyos szabálytalanságokat fedezett fel. Azonban egyrészt nem mutatta be a bizonyítékokat, másrészt elemzők szerint erősen megkérdőjelezhető egy olyan, az USA által nagyjából 60%-ban finanszírozott szervezet értékelése, amelynek ellensúlyozására az egykori baloldali kormányok számos multilaterális kezdeményezést hoztak létre a régióban.

Az OEA az elmúlt években teljes mellszélességgel kiállt a jobboldali fordulat mellett. A University of Michigan, a washingtoni székhelyű Center for Economic and Policy Research (CEPR) valamint egyéb egyetemi szakértők későbbi vizsgálatai rendben találták a bolíviai szavazatszámlálást.

Miután a hadsereg 2019. november 10-én gyakorlatilag lemondatta az elnököt, utóbbi elfogadta a Mexikó által felajánlott menedékjogot. Az elnökséget átmenetileg Jeanine Áñez ellenzéki szenátor, a bolíviai Felsőház frissen kinevezett elnöke vette át újabb választások kiírásáig, az elnök és az alelnök mexikói távollétére hivatkozva, komikus körülmények között.

Mivel a kormánypárti képviselők biztonsági garanciák hiányában nem vettek részt a törvényhozó munkában, a szenátor hölgy gyakorlatilag magát nevezte ki elnöknek a hadsereg jóváhagyásával. A hadsereg beavatkozása miatt nehéz nem államcsínynek minősíteni a történteket.

Az eset nem különbözik lényegesen a többitől abban az értelemben, hogy a kapitalista Santa Cruz-i elitek és a nemzetközi pénzügyi rendszer próbálja az országra ismét ráerőszakolni a neoliberális modellt.

A cél a baloldali kontinuitás megtörése, Ecuadorhoz hasonlóan. Erre többféle mód van, Bolívia esetében a lakosság egy bizonyos részének mozgósításával és a hadsereg segítségével sikerült véghezvinni az államcsínyt „a demokrácia védelmében”.

Az események elemzéséhez fontos adalék, hogy Bolívia rendelkezik a világ legnagyobb lítium tartalékaival. Azonban Chilével és Argentínával ellentétben, ahol multinacionális cégek aknázzák ki az energetikai átmenetben kulcsfontosságú erőforrást, itt ez az állam kezében van 2008 óta. A Bolívia és Kína között 2019-ben létrejött stratégiai együttműködés aggasztja az amerikai döntéshozókat, és nem lenne meglepő, ha a bolíviai hadsereg viselkedése mögött fény derülne az amerikai hírszerzés aknamunkájára.

Kolumbia – „Adjatok esélyt a békének!

A 2019 karácsonya előtti utolsó dominó a sorban a varázslatosan kaotikus Kolumbia, amely alapítása óta egyetlen évet sem töltött el teljes békében, és ahol szinte minden családban találni valakit a háború áldozatai közül. „Latin-Amerika legrégebbi demokráciájában” épp a demokrácia az egyik legfőbb hiánycikk, ez a téma pedig elválaszthatatlan attól a ténytől, hogy a világ egyik gazdaságilag legegyenlőtlenebb országáról van szó.

A neoliberális modell itt különleges kegyetlenséggel éreztette hatásait az elmúlt lassan 40 évben: a minimálisan elvárható állami funkciók hiánya az átlag, magára hagyott kolumbiai állampolgárt valóságos túlélő-művésszé tette, és erre sajnos sokan büszkék is. Közben az ország a korrupció poklának a legmélyebb bugyrait járta be az elmúlt évtizedekben. A felfoghatatlan összegekkel tarkított botrányok olyan sűrűséggel követik egymást, hogy a társadalom ingerküszöbét már ritkán lépik át, de ha meg is teszik, a felháborodást a tehetetlenség paralízise követi.

A politikai különbségek törvényes, demokratikus úton való kezelése és feldolgozása rendkívül nehéz egy olyan országban, ahol a politikai ellenzék fizikai megsemmisítése a mai napig elfogadott gyakorlat. Az intolerancia, a társadalmi kirekesztés és a politikai erőszak vezetett ahhoz a rendkívül bonyolult belső fegyveres konfliktushoz is, amelynek a megoldására a Juan Manuel Santos vezette előző kormány és a FARC-EP (Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők) által 2016-ban aláírt békeszerződés tett kísérletet 4 év nehéz tárgyalásai után.

Kolumbia jelenének egyik legfontosabb kérdése, hogy sikerül-e betartani ennek a békeszerződésnek a rendelkezéseit, hogy az ország végre elkezdje megoldani a legfontosabb strukturális problémáit. A válasz egyelőre negatív, mivel a 2018-ban hatalomra került, a béke ellen kampányoló szélsőjobboldal szisztematikusan kezdte az országot visszavetni nagyjából a 14 évvel ezelőtti háborús állapotokhoz.

Az előző kormány alatti rövid, pár éves nyugalmat megtapasztaló kolumbiai civil társadalom a 2019. november 21-én kezdődött milliós, Kolumbia összes nagyvárosában zajló tüntetésekkel jelezte: hajlandó megvédeni a békét és nem hajlandó visszatérni a múltba. A tüntetésekben részt vevő szervezetek egy összesen 104 követelést tartalmazó listát állítottak össze. A követelések többek között köthetőek a háború várva-várt lezárásához, a kormány inkompetenciájával és a korrupcióval kapcsolatos felháborodáshoz, valamint a neoliberális irány és a vég nélküli megszorítások elleni kiálláshoz.

A teljesség igénye nélkül, a tiltakozásokat kiváltó legfontosabb okok a következők voltak:

  1. Közvetlen kiváltó ok: Iván Duque elnök és védelmi minisztere eltussolták, hogy az egykori FARC egy disszidens csoportjának táborát bombázva a hadsereg augusztusban megölt 18 gyerekkatonát is, közülük hármat utólagosan, drónokkal. A jóval később kiszivárgott információ kiprovokálta a miniszter lemondását.
  2. A békeszerződés végrehajtásának szabotálása és a biztonsági helyzet drasztikus romlása.
  3. A vidéki vezetők (környezetvédelmi aktivisták, tanárok és emberi jogvédők) és a békét választó, leszerelt gerillák ellen elkövetett, célzott és szisztematikus gyilkosságok az ország összes megyéjében. A kormány passzív, védtelenül hagyja őket, a nyomozások nem haladnak.
  4. Az ELN-nel (Nemzeti Felszabadító Hadsereg) folytatott béketárgyalások felfüggesztése.
  5. A természeti erőforrások korlátlan kiaknázása a multinacionális vállalatok által, valamint a fracking (repesztéses olajbányászat) engedélyezése.
  6. A mindent átszövő korrupció (sok konkrét esettel).
  7. A középosztály létét fenyegető adó- és nyugdíjreformok.
  8. A 2018-as diáksztrájkot lezáró megállapodások megszegése a kormány által.

A kolumbiai tüntetések sokban hasonlítanak a chilei megmozdulásokhoz, ami a fiatalok központi szerepét, a rohamrendőrség brutális visszaéléseit illeti, valamint a közösségi média szerepét a videók megosztásában és a lakosság szervezésében.

Kolumbiában a szakszervezetek kezdeményezték az első felvonulásokat, azonban vezetőik a kormánnyal való tárgyalás esetén ma már biztosan nem tudják hitelesen képviselni a heterogén tömeg egészét. Decemberben az ünnepek megakasztották a tiltakozásokat, de nem kétséges, hogy a társadalmi akarat ellenére, az év végén elfogadott regresszív adóreform hatására az eddiginél is tömegesebb megmozdulások következnek.

Végszó: a latin-amerikai útkeresés

A „latin-amerikai tavasz” tüntetéseinek és zavargásainak előzményeit, jellegét és menetét áttekintve összességében elmondható, hogy bár minden egyes ország követi a saját mintáját, fellelhetők olyan elemek, amelyek segítenek beazonosítani a tiltakozások közös szellemét. A szegénység és társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése progresszív gazdaságpolitikák segítségével nem oldott meg rendszerszintű problémákat, bár sikerült felemelnie egy társadalmi réteget, amely egyelőre keresi a helyét, és küzd társadalmi státuszának megőrzéséért.

Felnőtt egy fiatal generáció, amely felismerte, hogy a jelenlegi gazdasági modell nemcsak nem kínál számára jövőképet, hanem a természeti tartalékok felélése miatt gyakorlatilag a túlélését fenyegeti.

A forrongások összességében a latin-amerikai társadalmak lassú ébredésének újabb szakaszát, útkeresését és a neoliberalizmus agóniájának mélyülését jelzik.

Kívánatos lenne egy újabb fordulat, amely az őshonos lakosság és az egyéb etnikai csoportok tudását is integrálva új, fenntartható irányt jelöl ki a térség országai számára.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.