Hogyan lett ekkora katasztrófa Venezuelából?

Amikor január 23-án Juan Guaidó, a venezuelai Nemzetgyűlés elnöke ideiglenes államfővé nyilvánította magát, egy újabb etapot indított el abban a válságfolyamatban, amely már legalább 2015 óta feszíti a 31 millió lakosú dél-amerikai országot. Guaidó elnökségét villámgyorsan elismerte az Egyesült Államok kormányzata, a latin-amerikai országok jelentős része és Kanada is, miközben az európai hatalmak előbb előrehozott elnökválasztások kiírását követelték 8 napos ultimátummal, majd a Nicolás Maduro elnök elutasító válasza után maguk is elismerték az ellenelnök legitimitását. Elnökválasztás helyett Maduro csupán törvényhozási választások kiírását ajánlotta fel, illetve arra is nyitottnak mutatkozott, hogy nemzetközi közvetítéssel tárgyaljon politikai ellenfeleivel.

Miközben az uniós országok továbbra is az előrehozott választások kiírása mellett foglalnak állást, Donald Trump amerikai elnök egy esetleges katonai beavatkozás lehetőségét sem zárta ki, európai partnerei ezt kontraproduktívnak minősítették. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának két másik állandó tagja, Oroszország és Kína Maduro mellett állt ki.

Juan Guaidó (Fotó: Juan Guaidó / Facebook)

A politikai helyzet könnyű megoldásokat nem kínál, jelen pillanatban az elhúzódó válság és a polgárháború tűnik a legvalószínűbb forgatókönyvnek, lévén, hogy alig találunk az érintett venezuelai és nemzetközi szereplők között olyant, akiknek egy konszenzuális, tárgyalásos megoldás állna az érdekében.

A politikai válság alatt azonban egy talán még súlyosabb gazdasági és társadalmi válság húzódik.

2018-ban az átlagos inflációs ráta a szinte felfoghatatlan 80 ezer százalékos szinten volt, az ENSZ szeptemberi adatai szerint 2015 óta 2,6 millió venezuelai menekült el szülőföldjéről a hiperinfláció és a legalapvetőbb élelmiszerek és gyógyszerek krónikus hiánya miatt. Egy tavaly februári jelentés úgy számolt, a válság kezdete óta egy átlagos venezuelai lakos 11 kilogrammot fogyott, mára gyakorlatilag a népesség teljes egésze a szegénységi küszöb alatt él.

Adja magát a kérdés, hogyan jöhet létre egy ilyen történelmi léptékű katasztrófa. Ennek megválaszolását azonban nem csak az nehezíti, hogy egy ilyen mély válság okai általában sokrétűek, bonyolultak és kuszák, de az is, hogy az 1998 óta kiépült venezuelai rezsim erőteljesen megosztja a világsajtót és a világ közvéleményét, így mindenki erős érzelmi töltettel turbózott, egydimenziós válaszokban leli meg a magyarázatot. A jobboldali és liberális közvélemény a Maduro elődje, Hugo Chávez által útjára indított „bolivári forradalomban” alátámasztva látja a baloldalisággal és szocializmussal szembeni minden kritikáját, miközben rengeteg baloldali szerte a világon csupán ideológiai szolidaritásból, illetve azért hunyna szemet a venezuelai lakosság szenvedései, illetve a Maduro-kormányzat jogtiprásai felett, mert a vele szemben álló jobboldali erőkben látja a fő ellenséget.

Maduro és támogatói a válság kirobbanása óta folyamatosan az USA és a globális tőke által Venezuela ellen folytatott gazdasági háborút (guerra económica) teszik meg felelőssé mindenért, ami már azért sem igaz, mert egyrészt ismerünk olyan latin-amerikai baloldali kormányzatokat, melyek szintén nem vívták ki az USA túlzott szimpátiáját, mégsem válságot és szenvedést hagytak maguk után – elég csak a jelenleg is kormányzó uruguayi baloldalra, vagy épp Michelle Bachelet két elnöki mandátumára utalnunk. A gazdasági háború érvét tovább gyengíti, hogy magas inflációt és botrányos gazdasági mutatókat olyan szomszédos országok is tudnak produkálni, ahol évek óta a Washingtonnal és nagyvállalatokkal bensőséges viszonyt ápoló jobboldali kormányzatok vannak hatalmon – Mauricio Macri Argentínája erre kiváló példa.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a nemzetközi szereplőknek, regionális hatalmaknak és a jobboldali eliteknek ne lenne szerepük a válság kialakulásában.

De ha a faékegyszerűségű magyarázatokon túl akarunk látni, akkor a Chávez által elindított bolivári forradalom természetét, mozgásterének korlátait, illetve hibáit kell megértenünk,

a geopolitikai játszmák, illetve a kortárs világgazdasági rend befolyása is ezeken keresztül érthetők meg.

A „bolivári forradalom”

2019 februárjában szinte teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a Hugo Chávez által kiépített modell nem képes tovább élni. Nem csak az elmúlt hetek politikai eseményei miatt, hanem azért, mert 2015 óta lassacskán elfogyott alóla az a társadalmi bázis, amelyre támaszkodott, és amely hatalomban tartotta a sorozatos külső és belső támadásokkal szemben. Hogy Juan Guaidó rezsimbuktatási kísérlete most nagyobb sikerekkel kecsegtet, mint bármelyik korábbi kísérlet, annak épp a cháviszta társadalmi bázis szétforgácsolódása ágyazott meg.

Márpedig rezsimbuktatási kísérletek voltak bőven azóta, hogy a katonatisztből lett populista politikus húsz évvel ezelőtt, 1999 februárjában először letette az elnöki esküt. A 2002-es kudarcos puccskísérlettől, a 2002-2003 fordulóján lezajlott olajipari sztrájktól a 2004-es visszahívási népszavazásig, Chávez mindig számíthatott arra, hogy a városi szegényekből álló bázisa a segítségére siet és megőrzi hatalmát. A 2013-as halála után a stafétát átvevő Nicolás Maduro szintén támaszkodhatott erre a folyamatosan erodálódó rétegre, de hatalmát inkább már a hadseregnek, mintsem az állampolgári tömegeknek köszönheti.

Hogy ezt a bukástörténetet megértsük, előbb a bolivári forradalom felemelkedésének történetét érdemes áttekintenünk.

A világ más részeihez hasonlóan, az 1970-es, 1980-as évek komoly gazdasági és társadalmi átalakulásokat hoztak Latin-Amerika és benne Venezuela életében. A piaci reformok, a tőke globális szabad mozgásának abszolúttá válása nyomán a latin-amerikai munkásmozgalom alapjai összetörtek, az ipar leépült, azt a néhány, főképp nyersanyag-kitermelésre szakosodott ágazatot leszámítva, amely a globális piacon is képes volt versenyezni. Az államok jóléte ezeknek a nyersanyagoknak a piaci árától kezdett egyre nagyobb mértékben függeni, Venezuelában ez a kőolaj volt.

Ezzel párhuzamosan megnőtt a szürkegazdaságban dolgozó, kiszolgáltatott helyzetben lévő társadalmi rétegek száma: az 1980-as évek végén a teljes munkaerő alig harmada dolgozott az informális szektorban, mire Chávez letette az elnöki esküt, ez az arány ötven százalék fölé kúszott. A szervezett munkásság helyét emiatt mindenhol a szürkegazdaságban tengődő városi szegények vették át, akik a nyolcvanas évektől folyamatosan önmagukat szervezték, hogy legalapvetőbb anyagi szükségleteiknek érvényt szerezzenek.

Venezuelában ez az 1989-es Caracazo néven elhíresült éhséglázadásban öltött testet. A populista platformon 1988 decemberében újraválasztott Carlos Andrés Pérez, aki a kampányban még atombombához hasonlította a Nemzetközi Valutaalapot, gyors hátraarcot hajtott végre, és az IMF által javasolt megszorításokba, gazdasági átalakításokba fogott. A szikrát végül az üzemanyag- és közlekedési árak emelése adta, a városi szegények 1989 februárjának utolsó napjaiban fellázadtak. Pérez elnök kivezényelte a hadsereget, az összecsapások két-háromezer, zömében civil áldozattal végződtek.

Hugo Chávez (Fotó: Wikimedia Commons)

A hadsereg egy részének azonban kimondottan nem jött be saját polgártársainak lemészárlása, így a Caracazo elindított egy folyamatot, amelyben a lázadó tömegek és nacionalista katonák egymásra találtak:

ez vezetett előbb a Chávez által irányított 1992-es, kudarcba fulladt katonai puccshoz, majd az 1998. december 6-i elsöprő elnökválasztási győzelméhez.

Megválasztásakor Chávez három alapvető dolgot ígért:

  1. a gazdaság átalakítását, diverzifikálását, a kőolajfüggőség csökkentését;
  2. széles körű szociális ellátásokat a szegénységben élőknek;
  3. és több teret, döntéshozatali lehetőséget az alulról építkező, önszerveződő helyi közösségeknek.

A három ígéret közül egyet, a szociális ellátások kiszélesítését kétségtelenül teljesítette. A magát bolivárinak nevező rezsim szociális ellátások széles körét hozta létre, úgynevezett missziók (misiones) formájában. Ezek jóléti szolgáltatások átfogó körét biztosították a mindenki számára hozzáférhető egészségügytől az oktatáson át a közpénzből támogatott élelmiszerekig. A GDP-arányos szociális költések az 1999-es nyolc százalék alatti szintről 2006-ra tizenkét százalék fölé emelkedtek. Ennek hatására

a szegénységi ráta az 1999-es 49,4 százalékról egy évtized alatt 27,1 százalékra csökkent,

és szociális téren minden más mutató esetében hasonló javulást könyvelhetett el az ország.

2015 után mindezek a szociális vívmányok drasztikusan visszafordultak, amiben óriási szerep jut annak, hogy a gazdaság átalakítására tett ígéreteket egyáltalán nem váltotta be Chávez kormányzása. Épp ellenkezőleg: tovább fokozta a kőolajfüggőséget, amely együtt járt a rezsim számára kedvező konjunktúrával is, méghozzá a kőolaj világpiaci árának drámai emelkedésével, ami csillagászati bevételeket generált az iparágat államosító kormányzatnak. Míg Chávez hatalomba lépésekor a venezuelai exportbevételek picivel kevesebb mint fele származott kőolaj-értékesítésből (önmagában ez is túl magas arány), a Comandante halálakor ez az arány 80 (egyes adatok szerint 95) százalékra ugrott. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a kőolaj hordónkénti világpiaci ára 1998-ban valahol a 12 dolláros átlag körül mozgott, Chávez utolsó teljes elnöki évében ugyanazt a hordó kőolajt már 109 dollár átlagáron lehetett értékesíteni.

Hogy aztán 2015-re ez az ár több mint ötven százalékkal csökkenjen, és beindítson egy olyan gazdasági láncreakciót, amely a mostani éhezéshez, fogyasztási termékek hiányához, széles körben elterjedt spekulációhoz és hiperinflációhoz vezessen.

Hogy a gazdaság több lábra állítása miért tűnt el a prioritások közül, annak megértéséhez a harmadik ígéret szolgál támpontokkal. Mint már szó volt róla, a bolivári forradalom egyik fő társadalmi pillérét a városi szegények és a korábbi megszorító- és liberalizációs politikák munkás- és középosztálybeli vesztesei adták, akik jóval Chávez felemelkedése előtt kölcsönös szolidaritáson és a legalapvetőbb anyagi szükségletek megvédésén alapuló közösségekbe szerveződtek.

Az 1999-es, széles társadalmi egyeztetések nyomán életre hívott bolivári alkotmány ezeket a kommunákat közjogi rangra emelte. A 2000-es évek elejére újraéledő, külföldi és nagyvállalati támogatást is élvező ellenzék folyamatos támadásai megerősítették Chávez hitét, hogy csak ezekre a közösségekre támaszkodva lehet képes megőrizni hatalmát. Ebből a meggyőződésből pedig két átalakulás következett.

Egyrészt fokozatosan kiépült, majd 2006-ra a Venezuela Egyesült Szocialista Pártja (PSUV) formájában kicsúcsosodott egy olyan bürokratikus struktúra, amely ezeket a helyi döntéshozó szerveket és közösségeket egy függőleges, felülről irányított rendszerbe integrálta, és ezzel

lépésről lépésre kiiktatta a belső vitákat, a kritikát, vagyis az egyetlen alulról érkező kontrollt a kormányzat politikája fölött.

Másrészt pedig, hogy garantálja a struktúrába integráltak körének lojalitását, a kőolajexportból befolyó dollárok révén gigantikus klientúrahálózatokat épített ki. Ahelyett, hogy a fölös profitot a gazdaság átalakításába fordította volna, a bolivári rezsim a korrupciót, a klientelizmust és a politikai patronázst tette meg a társadalmi viszonyok szervezőelvévé.

És a teljes rendszer egyetlen, alapvetően kontrollálhatatlan tényezőtől, a kőolaj világpiaci árától függött.

2013. március 5-én pedig az egész rendszert egyben tartó „tényező” is kiesett a képből: meghalt Hugo Chávez.

Az utód

Ha egy magát progresszívnek mondó kormányzatot nem hiteltelenítene el a korábban fennálló alapvető gazdasági struktúrák megtartása, valamint a korrupció és a klientelizmus, akkor a személyelvű kormányzási mód és a személyi kultusz mindenképp beveri az utolsó szöget a koporsóba. Márpedig az elmúlt hat évre visszatekintve egyértelművé válik, hogy Hugo Chávez karizmatikus alakja létfontosságú eleme volt a venezuelai politikai egyenletnek. A cháviszta politikai tábor a kezdetektől több kisebb frakcióból állt, melyek között konzervatívabb és progresszívebb csoportokat is találunk. Chávez egyik fontos képessége az volt, hogy ezeket a különböző csoportokat – az alulról szerveződő közösségektől, a pártbürokrácián és hadseregen át a kliensburzsoáziáig – egyben tartotta. Képes volt nekik közös célt, közös küldetéstudatot adni.

Nicolás Maduro (Fotó: Wikimedia Commons)

Chávez utódja, Nicolás Maduro erre láthatóan nem képes. Egyrészt kiveszett a közös cél, a közös politikai vízió, amely Chávez karizmáját megalapozta.

Maduro kormányzási módja, főleg az olajárak 2015-ös mélyrepülése óta, elsődlegesen saját hatalmának megőrzésére fókuszál, a cháviszta koalíción belül pedig azokat a csoportokat részesíti előnyben, akiktől épp aktuális túlélése függ.

Élen jár e tekintetben a hadsereg, amelyet az elmúlt években több alkalommal is bevetettek a kormányellenes tüntetések, lázadások elfojtására. És ezzel párhuzamosan folyamatosan erősödtek a rendszer autoritárius tendenciái.

A 2015-ös nemzetgyűlési választások után, amelyet magabiztos fölénnyel az ellenzéki Demokratikus Egység Kerekasztala (Mesa de la Unidad Democrática, MUD) nyert meg, Maduro a legfelső bíróságot arra használta, hogy megfossza a törvényhozást jogosítványaitól.

Kijátszotta az ellenzék által ellene indított visszahívási népszavazást, melynek intézményét egyébként épp az 1999-es alaptörvény hozta létre. Szembemenve ugyanennek az alkotmánynak a szellemével, újabb alkotmányozó gyűlést hívott össze 2017-ben, és így gyakorlatilag új törvényhozó testületet kreált a saját szája íze szerint.

A 2018-as májusi elnökválasztásokon pedig minden jel szerint komoly választási csalásokat hajtott végre. 2004 óta a venezuelai választási rendszer kiemelkedően biztonságosnak mondható: a választók egyszerre elektronikus szavazógépeken és papíron is szavaznak, személyazonosságukat elektronikus ujjlenyomatolvasókkal ellenőrzik (elkerülve a kettős szavazás lehetőségét), a papíralapú voksoláshoz pedig kitörölhetetlen vegytintát alkalmaznak. A tavalyi elnökválasztáson nyoma nem maradt egyik biztonsági intézkedésnek sem…

Nem csupán politikai, de gazdasági szempontból sem festhető rózsás kép Maduro tevékenységéről.

A gazdasági válság enyhítésére egy olyan megoldást javasolt, amely kiút helyett még mélyebbre ásta az országot a nyersanyagexporttól való függésben, ráadásul komoly környezeti és emberi károkat okozva.

A 2016-ban újramelegített Arco Minero névre hallgató projekt lényege, hogy az ország legfontosabb vízforrását jelentő Orinoco folyó nyersanyagokban gazdag környékét nyitotta meg külföldi (pl. kanadai) bányacégek számára, nagylelkű adókedvezményeket adva bónuszként. Amint a projekt bejelentése megtörtént, a hadsereg rendkívüli állapotot vezetett be és elkezdte elüldözni az érintett térségek lakosságát, a folyó és a körülötte lévő esőerdők ökoszisztémája pedig már érzékelhető károkat könyvelt el.

Az ellenzék

Hogy ebben a helyzetben a venezuelai (és úgy általában: latin-amerikai) jobboldalról sem tudunk túl sok felemelőt mondani, az senkinek nem jelenthet vigaszt. Az ország tradicionális elitjei (és az őket képviselő politikai szereplők) az elejétől fogva ellenzik és próbálják megakasztani a bolivári forradalmat. Mint a fentiekből kiderül, nem azért, mert radikálisan átalakította volna azt, ahogyan felépül a gazdaság, hanem mert a nyersanyag-kitermelésnek nem ők maradtak a haszonélvezői. Sőt, a korrupció gyanúja a a különböző kormányzói és polgármesteri pozíciókat hosszú ideig betöltő ellenzéki vezetőket sem kerüli el, ahogyan az átlagemberek életét tovább nehezítő spekulációban is rendesen érintettek.

A lakosság éhezésében és nyomorában viszont nem osztoznak. 2017 nyarán a spanyolországi Tiempo magazin „Venezuelai invázió” címmel közölt címlapsztorit, amely arról a több ezer gazdag venezuelai elitcsaládról számol be, akik Európába menekítették vagyonaikat, hogy madridi luxusnegyedekben „vészeljék át” a venezuelaiak millióit érintő otthoni válságot.

Mindenesetre az ellenzék önjelölt elnöke nem kevésbé legitim, mint egy választási csalások nyomán, jogtipró módon kormányzó elnök. És az is tagadhatatlan, hogy már jelentős néptömegek támogatják az ellenzéket, miközben az elmúlt évek különböző választásai azt mutatják, a chávista törzsbázis hatalmas számokban pártol el Madurótól, és ha nem is áll át a másik oldalra, passzivitásba vonul.

A társadalom számára kétségtelenül valamilyen tárgyalásos megoldás jelentené a legkedvezőbb kiutat. Félő azonban, hogy ezen a ponton az érintett döntéshozók már túlléptek.


A cikk megírásában René Rojas politológiaprofesszor 2018-as tanulmányára, a Transnational Institute (TNI), az Instituto de Estudios de América Latina y el Caribe de la Universidad de Buenos Aires (IEALC/UBA), illetve a Grupo de Trabajo de CLACSO Alternativas Contrahegemónicas desde el Sur Global által kiadott 2017-es jelentésre, a Jacobin és az Intercept elemzéseire, valamint az OPEC és ECLAC statisztikáira támaszkodtam.

Kiemelt kép: Wikimedia Commons
Olvass tovább!