Bolíviában hét héten keresztül útlezárások, sztrájkok és tömegtüntetések bénították meg La Pazt és az ország nyugati régióit. Az üzemanyaghiány, az infláció és a megszorítások miatt kirobbant tiltakozásokban szakszervezetek, bányászok, vidéki parasztközösségek és aymara őslakos szervezetek vettek részt. El Altóban égő barikádok torlaszolták el az utakat, vidéki közösségek blokkolták az üzemanyag-szállítmányokat, miközben a kormány a rendfenntartó egységeket is bevetett. A tiltakozók és a hatósági fellépés közötti feszültség fokozatosan eszkalálódott, miközben egyes térségekben a követelések már nem csupán gazdasági intézkedésekre, hanem politikai felelősség kérdésére is kiterjednek.

A jelenlegi válság nem előzmények nélküli. A mostani tiltakozások szerveződési formái, követelései és társadalmi bázisa, olyan történeti tapasztalatokra épülnek, amelyek évtizedek óta alakítják Bolívia politikai életét. Milyen közösségi hálózatok és politikai-gazdasági konfliktusok alakították ki azt a tiltakozási kultúrát, amely napjainkban ismét országos méretű mobilizációt eredményez Bolíviában?

A 2025 októberében megválasztott Rodrigo Paz húsz év szocialista kormányzás után vette át a hatalmat, a szavazatok 54,5%-át megszerezve. Elemzők szerint sikerében fontos szerepe volt annak, hogy olyan vidéki és városkörnyéki régiókban szerzett támogatottságot, amelyek korábban a MAS (Movimiento al Socialismo) társadalmi bázisát képezték. Támogatói a politikai váltás ígéretét látták benne, ellenfelei szerint maga is a hagyományos politikai elit része – apja, Jaime Paz Zamora 1989 és 1993 között Bolívia elnöke volt.

A tiltakozások így nem csupán gazdasági elégedetlenséget fejeznek ki, hanem részben elitellenes dimenziót is kaptak.

Egyes csoportok elsősorban az üzemanyaghiány, az infláció és a megélhetési válság kezelését követelik, más csoportok a kormány felelősségét hangsúlyozzák, és Rodrigo Paz távozását akarják. A tiltakozások mögött így az a kérdés is felmerül, hogy a 2025-ös politikai fordulat mennyiben hozott valódi változást az ország működésében.

A tüntetések több, mint ötven napon keresztül tartottak, és az ország mindennapi működését is súlyosan érintették. Az útlezárások miatt számos térségben akadoztak az üzemanyag- és élelmiszerellátás. La Paz és El Alto környékén egyes kórházak gyógyszer- és oxigénhiányról számoltak be. A több mint kilencven útblokád, így jelentős gazdasági veszteséget okozott, és a szállítás akadályozása miatt az élelmiszer több régióban nem jutott el a lakosokhoz. Hiába álltak rendelkezésre az élelmiszerkészletek, az ország keleti részén (Santa Cruz és Cochabamba régióban) a fővárosban, La Pazban, és környékén megemelkedtek az árak, és hosszú sorokban álltak az emberek, hogy alapvető élelmiszerekhez jussanak.

Bolíviában az ilyen típusú társadalmi mozgósításnak hosszú története van. Az ország őslakosközösségei, agrármozgalmai és városi szegényrétegei korábban is képesek voltak tömeges ellenállást szervezni, amikor úgy értékelték, hogy a politikai elit vagy külföldi gazdasági szereplők veszélyeztetik a közösségi önrendelkezést.

Bolíviát Latin-Amerika egyik legszegényebb országaként tartják számon. Kevésbé ismert azonban, hogy

kulturális és társadalmi szempontból a kontinens egyik legerősebb őslakos-önszerveződési rendszere alakult ki itt,

amely a politikai mobilizációban is meghatározó szerepet játszik. Az ország lakosságának jelentős része aymara vagy kecsua származású, és számos közösségben máig meghatározó szerepe van a kollektív identitásnak, a földhöz való vallási és/vagy gazdasági viszonynak, és az önszerveződés hagyományának.

Az asszimilációs törekvések ellenére Bolíviában az őslakos identitások a régió több országához képest erősebben fennmaradtak. A XIX–XX. századi nemzetépítési folyamatok során a politikai és gazdasági elit elsősorban a spanyol nyelvű, nyugati mintákat követő nemzetállami modellhez való igazodást ösztönözte, az őslakosközösségek azonban számos térségben megőrizték nyelvüket, kulturális gyakorlataikat és közösségi intézményeiket: számos hagyomány, rituálé és közösségi szerveződési forma ma is fontos szerepet játszik a társadalmi életben. A többnemzetiségű Bolívia nehezen illeszthető be az egységes nemzetállam klasszikus modelljébe. Az ország 2009-es alkotmánya 36 őshonos nyelvet hivatalos nyelvvé nyilvánított, ezzel elismerve Bolívia plurinacionális és kulturálisan sokszínű jellegét. Emellett az őslakosközösségek területi, kulturális és intézményi autonómiával rendelkeznek, amelyet történelmileg fennálló és elismert önrendelkezési jogként értelmeznek.

Az elmúlt évtizedek során ezek a közösségi struktúrák nem csupán a kulturális identitás megőrzéséül szolgáltak, hanem jelentős politikai mozgósító erővé is váltak. A kétezres évek elején ezekre a társadalmi hálózatokra épültek azok a mozgalmak, amelyek sikeresen szálltak szembe a neoliberális privatizációval és a multinacionális vállalatok térnyerésével. A jelenlegi blokádok és sztrájkok politikai kultúrája olyan társadalmi hálózatok és mozgalmi tapasztalatok folytatásaként értelmezhetőek, mint amelyek a 2000-es évek elején az úgynevezett vízháború (2000) és a gázháború  (2003–2005) során is megrázták az ország politikai dinamikáját.^[1]

Ebben a berendezkedésben mintázatszerűen akkor éleződnek ki a társadalmi konfliktusok, amikor az állam és külső gazdasági szereplők újrarendezik természeti erőforrások feletti kontrollt, közvetlenül érintve a helyiek megélhetési és önrendelkezési struktúráit.

McDonald’s és a choliták

Latin-Amerikában Bolíviában az egyik legmagasabb az informális foglalkoztatás aránya. A lakosság jelentős része dolgozik az utcán, saját kisvállalkozásokat működtetve, gyakran bizonytalan körülmények között. Az informális gazdaságba tartoznak a különféle szállítmányozási szolgáltatást nyújtó vállalkozások, kézművesek, utcai ételárusok és piaci árusok. Sokan önfoglalkoztatásban, családtagokkal vagy néhány alkalmazottal dolgoznak.

Ebben a környezetben a piacok és az utcai ételárusítás nem pusztán gazdasági terek, hanem a mindennapi megélhetés és különböző társadalmi rétegek találkozásának fontos színterei. A közös étkezés, a személyes kapcsolatok és a helyi kereskedelmi kapcsolatok a bolíviai hétköznapok meghatározó elemei. Mindez összefügg azzal is, hogy bolíviai háztartások jelentős része alacsony jövedelem szinten él, így a fogyasztási döntéseket alapvetően meghatározza a vásárlóerő korlátozottsága, valamint az, hogy az informális élelmiszerkereskedelem olcsóbb és rugalmasabb ellátási formákat kínál.

E társadalmi és gazdasági struktúrák megértéséhez ad példát a McDonald’s bolíviai megjelenése és kivonulása.

A nemzetközi gyorsétteremlánc 1997-ben lépett be a piacra, majd öt év működés után, 2002-ben kivonult az országból. A vállalat olyan társadalmi és gazdasági környezetben kezdte meg működését, ahol a lakosság jelentős része alacsony jövedelmi szinten élt. A szegénységi ráta 1997-ben elérte a 63%-ot, míg a mélyszegénységben élők aránya 38% volt. Ebben a helyzetben a helyiek számára  a gyorsétterem nemzetközi árszintű fogyasztás nem volt elérhető.

A McDonald’s esete ezért elsősorban nem kulturális „ízpreferenciák” kérdése, hanem a globális fogyasztási modell és a helyi jövedelmi viszonyok közötti strukturális feszültség példája.

A bolíviai piacokon és utcákon működő informális élelmiszerellátási rendszerben meghatározó szerepet játszanak a choliták, akik utcai mobil kifőzdéikkel a lakosság széles rétegei számára biztosítanak megfizethető, helyi ízléshez és étkezési szokásokhoz igazodó ételeket. A „cholitas” aymara és kecsua őslakos nők, akik hosszú időn keresztül a bolíviai társadalom egyik marginalizált csoportját alkották. A formális foglalkoztatásban és az állami szférában jelentős akadályokkal szembesültek, ezért sokan az informális gazdaságban teremtettek megélhetést utcai kifőzdékben, mobil ételárusító vállalkozásokban.

A McDonald’s kivonulása így nem egyszerűen piaci kudarc, hanem annak példája is, hogy

a globalizált fogyasztási minták korlátozottan tudnak beágyazódni olyan gazdaságokba, ahol az informális szektor a társadalmi működés meghatározó eleme.

A kétezres évek elejére a multinacionális vállalatok jelenléte körüli viták már nem korlátozódtak a fogyasztás kérdésére. A globalizációval és neoliberális gazdaságpolitikával szembeni kritikák összekapcsolódtak a privatizációval és a természeti erőforrások feletti kontroll kérdésével, és fokozatosan a bolíviai politikai konfliktusok központi témájává váltak.

A multinacionális cégek kritikája pedig fokozatosan az őslakos- és baloldali politikai mozgalmak programjának részévé vált.

Ezek a feszültségek vezettek a kétezres évek elején a víz- és földgáz-privatizáció körül kibontakozó országos tiltakozásokhoz is.

Cochabamba és a vízháború

2000-ben Cochabamba városa a vízprivatizáció elleni tiltakozások szimbólumává vált. A vízháborúként (La guerra del agua) ismertté vált események hátterében Bolívia eladósodása és a ‘90-es évek gazdasági reformjai álltak. A katonai diktatúrát (1964–1982) követő évtizedekben ugyanis az ország súlyosan eladósodott, ami növelte a nemzetközi pénzügyi intézetektől való függést.

Ebben a folyamatban  meghatározó szerepe volt Hugo Banzer Suárez politikai örökségének is, aki 1971 és 1978 között katonai diktátorként irányította az országot, majd 1997-ben demokratikus választások útján tért vissza az ország elnökeként.

Banzer gazdaságpolitikáját már a ‘70-es évektől a külföldi hitelekre való támaszkodás jellemezte.

Nem volt ez másként a 1997-ben sem, amikor a gazdasági nehézségek következtében pénzügyi támogatásért fordult a Világbankhoz és Nemzetközi Valutaalaphoz. A nemzetközi pénzügyi intézmények hitelfeltételei az állami vállalatok privatizálását ösztönözték, ennek következtében a cochabambai SEMAPA vízszolgáltató az Aguas del Tunari nemzetközi konzorcium kezébe került. Az intézményi átalakítás azonban közvetlenül is átalakította vízhez való hozzáférés feltételeit. Ugyanis a privatizációt követően a vízdíjak rövid időn belül drasztikusan emelkedtek, miközben a vállalat a közösségi alapon működtetett vidéki vízrendszereket is ellenőrzés alá akarta vonni. A gazdákat és szakszervezeteket arra kötelezték volna, hogy adják át az általuk fenntartott helyi/területi vízellátó rendszereket, noha ezek korábban nem is kapcsolódtak az állami hálózathoz.

A tiltakozások gyorsan tömeges mozgalommá alakultak. Parasztszervezetek, szakszervezetek, városi lakosok és helyi közösségek közösen hozták létre a A víz és az élet védelmének koordinátora (Coordinadora en Defensa del Agua y de la Vida) szervezetet, amely a privatizáció ellen szervezett ellenállást, és a hagyományos, közösségi vízhasználati formák védelmét követelte.

A cochabambai vízháború meghatározó politikai fordulóponttá vált Bolíviában, a konfliktus túlmutatott a vízdíjak kérdésén.

A vita központi kérdése az volt, hogy ki rendelkezhet az alapvető természeti erőforrások fölött: a helyi közösségek vagy a nemzetközi piaci szereplők?

A Coordinadora különlegessége abban állt, hogy képes volt különböző társadalmi csoportokat – parasztközösségeket, szakszervezeteket, városi szegényrétegeket és helyi termelőket – közös politikai erővé szervezni. A tiltakozások központi üzenete volt, hogy a víz nem áru, hanem közösségi erőforrás.

A kormány kompromisszumokat ígért, majd rendkívüli állapotot vezetett be, és katonai erővel próbálta felszámolni az ellenállást. A represszió a mozgalom további kiszélesedéséhez, radikalizálodásához járult. A több hónapon át tartó blokádok és tüntetések végül arra kényszerítették az államot, hogy felbontották a szerződést és kiutasítsa az Aguas del Tunari konzorciumot az országból.

A vízháború jelentősége viszont, amellett, hogy sikerült megakadályozni a vízszolgáltatás privatizációját, társadalmi legitimációt is adott azoknak az őslakos- és munkásmozgalmaknak, amelyek később már az egyes törvények módosítása mellett a természeti erőforrások feletti nagyobb társadalmi kontrollt is kezdtek követelni. A 2003 és 2005 közötti gázháború közvetlenül ebből a politikai tapasztalatból nőtt ki. A vízháború jelentősége túlmutatott Bolívia határain. A cochabambai események a víz privatizációjáról és a közösségi erőforrások védelméről szóló nemzetközi viták egyik szimbólumává váltak. Bolívia később az ENSZ-ben is aktív szerepet vállalt abban a politikai folyamatban, amelynek eredményeként 2010-ben a szervezet alapvető emberi jogként ismerte el a tiszta ivóvízhez való hozzáférést.

A gázháború

A cochabambai vízháború után néhány évvel ismét országos méretű konfliktus bontakozott ki, a földgázkészletek ellenőrzése körül. A 2003-ban kirobbanó gázháborúk hátterében az állt, hogy Gonzalo Sánchez de Lozada kormánya támogatta a Pacific LNG konzorcium tervét, amely a bolíviai földgáz az USA-ba és Mexikóba szállítását célozta.

Lozada elnök ígéretet tett arra, hogy a gázexportból származó bevételeket egészségügyi és az oktatási projektek finanszírozására fordítják. A tiltakozások gyorsan országos méretűvé váltak. Cochabambában létrejött az Egységes Gázvédelmi  Vezetőség (Dirección Única de Defensa del Gas), amely szakszervezeteket, kokatermelőket és munkásszervezeteket valamint a MAS pár tagjaiból tevődött össze. A tiltakozók szerint

a konfliktus tétje jóval túlmutatott a földgáz exportján, és annak központi kérdése az volt, hogy az ország stratégiai erőforrásai a bolíviai társadalom érdekeit szolgálják-e, vagy a nemzetközi piac igényeit.

Követelték a földgázkészletek államosítását, szorgalmazták, hogy a kitermelt gázt ne nyersanyagként exportálják, hanem Bolíviában dolgozzák fel. Álláspontjuk szerint így a belföldi energiaellátás biztonságosabbá válhatott volna, miközben a feldolgozóipar fejlesztésén keresztül nagyobb hozzáadott érték maradhatott volna az országban, új munkahelyek jöhettek volna létre, és állami bevételek is növekedhettek volna. Az események során egyre hangsúlyosabban jelent meg az őslakosközösségek politikai reprezentációjának kérdése is. Úgy vélték, hogy az ország politikai intézményei nem tükrözik megfelelően az őslakos lakosságbeli megoszlását, így ezek a közösségek a stratégiai erőforrásokat érintő döntésekből kiszorulnak.

A konfliktus 2003 szeptemberében tetőzött, a szakszervezeti sztrájkok és útlezárások országos tiltakozásihullámmá szélesedtek, amelyek megbénították az ország jelentős részét, egyben hosszabb időre elzárták La Pazt az ország többi részétől, tárgyalásokat követelve a kormánytól. Lozada elnök azonban a tiltakozási formák kriminalizálását kezdeményezte és katonai erőkkel lépett fel, amelynek során hatvan civil vesztette életét. Az emberáldozatokat követelő összecsapást követően Sánchez de Lozada lemondott hivatalából és az Amerikai Egyesült Államokba menekült.

A kormányzati krízisben került Carlos Mesa, Sánchez korábbi helyettese a kormány élére, aki a gázháború befejezését ígérte, és őslakos képviselők bevonását a kormányzásba. Végül 2004-ben népszavazást tartottak a földgázkészletek jövőjéről és az állami szerepvállalás mértékéről. A politikai feszültségek fennmaradásával a kormány végül 2005 májusában elfogadta az új Szénhidrogén-törvényt, ezzel növelve az állam részesedését a földgázkitermelésből származó bevételekből, és létrehozva a közvetlen szénhidrogén-adót.

A tiltakozók azonban nem tekintették hatékony szabályozásnak a természeti erőforrások  külföldi kizsákmányolásával szemben hozott intézkedéseket, ezért továbbra is a teljes államosítást követelték. A gázháború tovább erősítette azt a politikai irányzatot, amely a természeti erőforrások feletti állami ellenőrzést és az őslakosközösségek nagyobb politikai képviseletét követelte.

Ebben a politikai-gazdasági környezetben emelkedett fel Evo Morales, aki 2006-2019 között Bolívia első őslakos elnökeként vezette az országot. A Mozgalom a Szocializmusért (Movimiento al Socialismo, MAS) élén politikai programját szorosan összekapcsolta azokkal a társadalmi követelésekkel, amelyek a privatizációt bírálták, valamint a természeti erőforrások feletti állami ellenőrzés megerősítését és a multinacionális vállalatok befolyásának korlátozását szorgalmazták.

Ezekre építve Evo Morales a MAS élén  2005-ben választási győzelmet aratott. A követelések végül 2006-ban Evo Morales hivatalba lépését követően teljesültek, megindult a földgázszektor államosítása. A gázháború jelentősen átalakította Bolívia politikáját. Elősegítette Evo Morales és a MAS felemelkedését, valamint a természeti erőforrások állami ellenőrzését és az őslakosok nagyobb politikai képviseletét.

A jelenlegi tiltakozások valójában nem újkeletűek Bolíviában. A gyarmati korszak ezüstbányáitól^[2] az ónexporton^[3] át a földgáz- és a lítiumkészletekig újra és újra ugyanaz a kérdés került a politikai konfliktusok középpontjába: ki rendelkezik az ország természeti erőforrásaiból származó érték felett, és kik részesülnek azok hasznából? A kétezres évek víz és gázháborúi, valamint az ezekből kinövő politikai mozgalmak azt mutatták meg, hogy Bolívia az erőforrások ellenőrzésének kérdése nem pusztán gazdasági, hanem szuverenitásról, közösségi  önrendelkezésről szóló vita is.

A bolíviai társadalmi mozgalmak válasza erre a kérdésre gyakran az állami ellenőrzés vagy az államosítás követelése volt. Ugyanakkor fontos látni, hogy az állami tulajdon visszaszezése ugyan növelheti a nemzeti bevételeket, de önmagában a tulajdonviszonyok megváltoztatása nem feltétlenül változtatja meg az ország helyét a globális gazdasági munkamegosztásban.

Ha a nyersanyagok továbbra is feldolgozatlan formában kerülnek exportra, miközben a magasabb hozzáadott értéket jelentő feldolgozási és technológiai tevékenységek  továbbra is a globális gazdaság centrumországaiban koncentrálódik, Bolívia gazdasága nagymértékben függhet a nyersanyag exporttól.

A hetekig tartó bolíviai tiltakozások ezért nem egyszerűen az üzemanyaghiány, az infláció vagy az aktuális kormányzati intézkedések következményeként értelmezhetők. A blokádok, a sztrájkok és közösségi mobilizáció mögött olyan történetileg kialakult társadalmi hálozatok állnak, amelyek korábban is meghatározó szerepet játszottak az ország politikai konfliktusaiban. A jelenlegi válság így hosszabb történeti folyamat újabb fejezete, amelyben ismét ugyanaz a kérdés kerül előtérbe, ki rendelkezik Bolívia erőforrásai felett?