Magyar Péter elsősorban minden bizonnyal a Büntető Törvénykönyvre gondolt, mint amely vak a gyanúsított, vádlott vagy bizonyítottan vétkes ember státuszára, amikor a következőket mondta hétfőn az Országgyűlésben:

„A törvény előtt mindenki egyenlő, akár gyári munkás, akár képviselő, akár miniszterelnök.”

A miniszterelnök idézett mondatában szereplő állítás persze elméletileg, ebben a szövegkörnyezetben megállhatja a helyét (most az ügyészség és a bíróságok közti politikai harcokat tegyük zárójelbe), azonban kontextusától megfosztva, pőre formájában egyszerűen nem igaz, és főleg éppen azért nem, mert kifejezetten a „gyári munkás” a példa főszereplője. 

Magyar Péter mondata jó alkalmat szolgáltat arra, hogy eloszlassuk azt a népszerű tévhitet, hogy a gyári munkást a jog abban az elbánásban részesíti, mint bárki mást.

Ennek a legkézenfekvőbb magyarázata az, hogy a Magyar Péter által említett gyári munkás – aki az ő példázata szerint is legelsősorban gyári munkás, nem pedig (állam-)polgár – hétköznapjait a legnagyobb mértékben szabályozó Munka Törvénykönyve, s általában a munkajog – változó mértékben, de –  természetszerűleg igazságtalan. Nem azért, mert a bíróságok részrehajlók lennének, de még csak nem is a Fidesz törvényeinek köszönhetően van ez így. (Az előző kormánypárt felelőssége abban áll, hogy a magyar munkajog szigorát a „versenyképesség” oltárán európai összehasonlításban is példásra növelte.) 

Ahogyan nem sokkal a rabszolgatörvény bevezetése után, 2019-ben Fodor T. Gábor munkajogász összefoglalta , amióta és amíg kapitalista termelési viszonyok között élünk, a munkavállaló és a munkáltató nem lesz egyenrangú, és érdekérvényesítő képességük sem azonos. A munkajog pedig nem ezek ellen a viszonyok ellen, hanem a munkáltató erőfölényének mérséklésére jött létre, lásd még a munkásmozgalom évszázados vívmányait – például ötnapos munkahetet.

A tőkés-munkás viszony egyenlőtlenségeit naphosszat leltárazhatnánk, portálunk hasábjai is tele vannak velük. Ehelyett az alábbiakban a teljesség igénye nélkül összeszedtünk néhány olyan példát, amelyek alapján a miniszterelnök téved a gyári munkások törvény előtti egyenlőségét illetően. 

Nem kell sokat visszautaznunk az időben, hogy ehhez szemléletes ügyet találjunk, elég idén májusig: ekkor számoltunk be arról, hogy a győri Audi műszakból való késéseire hivatkozva elbocsátott egy kisgyerekes anyát, akinek sorozatos jelzései ellenére sem biztosították azt a műszakos munkarendet, amelyben a gyermekét el tudná vinni az óvodába, illetve onnan haza tudná hozni. Az azonnali hatályú felmondásról szóló passzus, amellyel a cég a felmondást indokolta, a „súlyos kötelezettségszegés” a gyakorlatban sokszor túl szubjektív fogalmával abszurd módon széles lehetőséget ad a munkaviszony egyoldalú megszüntetésére. A hatályos felmondási jog „szépsége”, hogy a cég által hivatkozási alapként kezelt paragrafus alkalmazása a dolgozót képviselő szakszervezet szerint ellentmond a Munka Törvénykönyve más rendelkezéseinek. Még ha a cikkünk idején pert fontolgató édesanya valamikor akár munkaügyi pert is nyert az Audi ellen, a törvény által a cégek előtt szélesre tárt ajtók akkor is visszafordíthatatlan kárt csináltak. 

Vannak esetek, amikor azonban nincs apelláta jogi értelemben sem: a törvény által rögzített erőviszonyok feketén-fehéren a gyári munkás hátrányára dőlnek el. A munkaerő-kölcsönzés – amely szabályainak lazításában történelmi felelősséget visel az előző kormányzat – például így eredményez lényegesen gyengébb munkajogi pozíciót. Bizonyos, a hagyományos munkaviszonynál alkalmazandó szabályokat a kölcsönzött munkavállalóknál a felhasználó, kölcsönvevő cégnek ugyanis egyszerűen nem kell alkalmazni: nem feltétlenül kell például megindokolni a felmondást, az ilyen státuszú  munkások pozíciója pedig értelemszerűen különösen kiszolgáltatottabb másokénál.

A Magyar Péter példájában szereplő elképzelt gyári munkás más ágazatok dolgozóihoz képest jellemzően a 2022 előtti ellenzék által politizált rabszolgatörvény miatt szenvedi a legnagyobb hátrányt. Közismert, hogy a törvény a 2019 előtti állapotnál lényegesen – további 150, részben önkéntesen vállalható túlórával – több rendkívüli munkaidő elrendelése mellett azt is megengedi, hogy a munkáltató egyenlőtlenül ossza be a munkaidőt. Egy 2024-ben a sajtóban is megjelent fiktív példa szerint „semmilyen Mt.-beli tételes munkaidő-szervezési szabályt nem sért meg az a hazai termelőüzem, amely adott hónapban 30-ból 29 napon át, akár napi 12 órás – külön megállapodás szerinti munkaközi szünettel együtt 13 órás – munkarendben dolgoztat egy operátort, feltéve, hogy például többműszakos a munkáltató tevékenysége és hosszabb munkaidőkeretet alkalmaz.”

A túlórák elszámolása és kifizetése pedig szélsőséges esetben akár egy 3 éves ciklus végére is tolódhat. A munkaidőkeret előnytelenségére panaszkodtak lapunknak tavaly a győri Nemak dolgozói is. 

Az ördög az önkéntesség elvének részleteiben rejlik: míg a jogszabály elvben védi a dolgozót (nem lehet jogszerűen elbocsátani a munkavállalót, ha megtagadja az önkéntes túlóra megállapodást vagy ha a naptári év végén felmondja azt), a gyakorlatban a kiszolgáltatottabb helyzetben lévő, alacsonyabb keresetű rétegek gyakran a magasabb jövedelem reményében, vagy burkolt munkáltatói elvárás hatására írják alá a papírt, és zsigerelik ki magukat.

Érdemes felidézni egy ma már nem érvényes, de annál tanulságosabb példát is. Nem olyan rég, 2023 és 2025 között ugyanis teljesen legális volt Magyarországon, az egészségi állapotuk miatt korábbi munkakörükre alkalmatlanná vált dolgozók úgynevezett „parkoltatása”.

A törvény ugyanis lehetővé tette, hogy az ilyen munkavállalót a munkáltató ne foglalkoztassa, ugyanakkor ne is szüntesse meg a munkaviszonyát, és ne fizessen számára állásidőre járó díjazást. A munkáltatók jogszerűen játszhattak rá arra, hogy ne kelljen az egészségi állapotuk miatt addigi munkájuk végzésére képtelenné váló emberek munkaviszonyát megszüntetniük, s tisztes végkielégítést fizetniük a számukra. Nem véletlen, hogy még a Fidesz által a saját ízlésére formált Alkotmánybíróság is elkaszálta ezt a jogszabályt, amely jól mutatta, mennyire magától értetődő természetességgel születnek olyan paragrafusok a munkajogban, amelyek sokféleképpen kezelik a gyári munkást, csak épp egyenlően nem.  

Mindezek csak kiragadott példák a munkaügy napi igazságtalanságainak özönéből, s e cikkben az éppen hazai regulázás előtt álló, botrányos viszonyokat ki- és újratermelő platformmunka kínjairól és keserveiről csak azért nem beszéltünk, mert ez a „foglalkoztatási” forma klasszikus gyári termelői környezetben nem jellemző. 

Ha azonban még az Audinál történt esethez hasonlóan egy-egy sérelmet szenvedett dolgozó meg is találja a törvényi alapot ahhoz, hogy bíróságon szálljon szembe a munkáltatójával, akkor sincs könnyű dolga ma Magyarországon. Ahogyan a Magyar Szakszervezeti Szövetség is megjegyzi a munkaügyi szabályozásokra vonatkozó aktuális javaslatgyűjteményében, az önálló munkaügyi bíróságok és az Egyenlő Bánásmód Hatóság megszüntetése, a foglalkozásfelügyeleti ellenőrök számának drasztikus csökkenése mind-mind oda vezetett, hogy ma már alig indulnak munkaügyi perek: „Míg 2010-ben az összesen érkezett munkaügyi jogviták száma országosan közel 27 ezer volt, addig az utóbbi 5 évben ez a szám 3500 és 4500 között mozgott” – írja a MASZSZ Fehér könyve. 

Az egyéni munkavállalói jogok mellett a hatályos Munka Törvénykönyve jelentősen csorbította a kollektív munkavállalói jogokat is: így például csökkentette a védett szakszervezeti tisztségviselők számát, az általuk igénybe vehető munkaidő-kedvezmény mértékét, eltörölte a szakszervezeti kifogás intézményét (ez 2010 előtt a szakszervezetek kvázi „vétójoga” volt, amelyet az érdekképviselet nyújthatott be a munkáltató jogszerűtlennek vélt intézkedése esetén) . A szakszervezeteknek a korábbiaktól eltérően nincs törvényben biztosított joga a munkakörülményekre vonatkozó szabályok betartását ellenőrizni, a munkáltató viszont nem köteles a munkavállalók nagyobb csoportját érintő intézkedések tervezetét a szakszervezettel véleményeztetni. A sztrájktörvény 2010 év végi módosítása óta a dolgozók sztrájkhoz fűződő joga sem érvényesül maradéktalanul, egyes ágazatokban pedig gyakorlatilag ellehetetlenült.

A jó hír az, hogy saját választási programja tanúsága szerint a TISZA Párt tudatában van ezeknek problémáknak, amennyiben az egyéni jogérvényesítésről így fogalmaz:

„Felülvizsgáljuk a munka törvénykönyvét, erősítjük a munkavállalók érdekérvényesítési lehetőségeit”; 

a kollektív jogi problémákról pedig többek között ekképpen: 

„Az elmúlt években meggyengült az érdekegyeztetés rendszere, a munkahelyi párbeszéd sok esetben formálissá vált vagy megszűnt.”

Azt is a kormányzó párt javára kell írni, hogy a dolgozói jogegyenlőség – illetve az egészségügyi szolgáltatásokhoz való gyakorlati hozzáférés –  szempontjából elvi szinten borzasztó fontos kötelező üzemorvosi vizsgálatot is visszaállítja. 

Ugyanakkor sok teendője lenne még addig a mindenkori kormányzatnak, hogy a gyári munkás törvény előtti egyenlősége legalább egy kicsit igazabb és komolyan vehetőbb legyen.