Mi a baj a jelenlegi munkajogi szabályozással?

Az elmúlt hetekben hatalmas mennyiségű cikk jelent meg a „rabszolgatörvény” kapcsán, azonban az egészen a szombati tüntetésig nem került terítékre, hogy a 2012-es munka törvénykönyve egészének felülvizsgálatára szükség volna. Részben ennek kapcsán éreztem fontosnak, hogy összefoglaljam, munkajogászként mit is látok problémásnak jelenleg a munkajoggal kapcsolatban.

1. Mi a munkajog, és miért van rá szükség?

Egy kis elméleti bevezetővel kezdenék: Meg kell tárgyalnunk, hogy mi is a munkajog, és miért van szükség rá.

Nos, a munkajog egy körülbelül kétszáz éve létező szabályrendszer, amely a munkáltató (a tőkés) részére munkát végző munkavállaló foglalkoztatásának feltételeit szabályozza. A munkajog kialakulása előtt a más részére végzett munka a polgári jog része volt, ebből következően alapvetően a felek szabad megállapodására volt bízva a munkajogviszony tartalma. Ha a munkavállaló a munkaszerződésben ezt elfogadta, dolgozhatott 16 órát heti hét napon keresztül, nem volt tilos a nők (ezen belül a terhes nők), továbbá a gyermekek foglalkoztatása sem, a munkaidő árát, a munkabért pedig szintén a felek szabad megállapodása állapította meg.

Mi volt ezzel a baj? Az, hogy a felek szabad megállapodása a XIX. századi kapitalizmus viszonyai között nem létezett. Valójában egyoldalúan a tőkés munkáltató mondta meg, hogy milyen munkáért napi hány órában mennyi bért akar fizetni.

A munkáltató olyan mértékben erőfölényben volt a munkavállaló felett, hogy a munkavállalónak gyakorlatilag nem volt más lehetősége, mint elfogadni a munkáltató által kínált munkafeltételeket.

A fenti helyzet károsságát és fenntarthatatlanságát először a kor államai észlelték, hiszen a napi 16 órát egy gép mellett görnyedő manchesteri munkásból aligha vált hadra fogható közkatona. Így a XIX. század első felében szép lassan maga az állam kezdte korlátozni a munkaórák számát, a gyermekmunkát, és így tovább.

Később a munkavállalók arra is rájöttek, hogy ha egyesülnek, és szakszervezeteket alapítanak, akkor együtt már hatékonyabban tudják érvényesíteni érdekeiket a tőkés munkáltatókkal szemben, ha máshogy nem megy, akkor a sztrájk, mint ultima ratio útján.

A fenti fejlődés vezetett oda, hogy körülbelül száz éve már igen komoly munkajogi szabályozás létezett a fejlettebb országokban, kialakult a munkajog két nagy ága, a munkavállaló és a munkáltató kapcsolatrendszerét szabályozó egyéni munkajog, illetve a munkavállalói képviselők (szakszervezet, üzemi tanácsok) és a munkáltatók kapcsolatrendszerét szabályozó kollektív munkajog.

A munkajog tehát azért keletkezett, hogy a munkáltató munkavállalóval szembeni túlhatalmát ellensúlyozza.

A munkáltatói túlhatalom ellensúlyozása alapvető társadalmi érdek, hiszen anélkül sem a családi, sem a társadalmi viszonyok nem lehetnek egészségesek, nem lesz, aki neveli a gyermekeket, nem lesz közélet, nem lesz bevétel a jövedelemadókból, de végső soron hadra fogható katonák sem lesznek, sőt, gazdasági válságok idején az utca tele lesz munkanélküliekkel és  hajléktalanokkal. Így nem csak a munkásoknak, de a kapitalista államnak is alapvető érdeke volt, hogy a munkajog által biztosított védelem egy bizonyos szintet elérjen.

A fentiek kapcsán azt is meg kell jegyeznem, hogy természetesen a munkajog, mint jogág a kapitalista árutermelési viszonyok között született meg, és létezése is ahhoz kötődik. Így írásom további részét azzal az előfeltevéssel kell olvasni, hogy a munkajog léte feltételezi a kapitalista árutermelési viszonyokat. Tehát még a lehető legjobb, leghumánusabb munkajogi szabályozás is feltételezi a kapitalizmus, ezen belül a tőkés munkáltató és a neki kiszolgáltatott munkavállaló létét. Ha a kapitalizmus egy szép napon meghaladásra kerül, az a munkajog halálát fogja jelenteni.

2. Változott-e a fentiekkel kapcsolatban bármi az elmúlt évtizedekben?

Második vizsgálandó kérdésünk az, hogy vajon a munkajog kialakulásához vezető fenti feltételek változtak-e a XIX. század óta? A rövid – és helyes – válasz az, hogy nem.

A munkavállaló ma éppúgy ki van szolgáltatva a munkáltatónak, a munkafeltételeket éppúgy a munkáltató határozza meg, mint 150 éve.

Ezzel kapcsolatban mostanában ellenérvként hallottam, hogy a jelenlegi „munkerőhiány” viszonyai között már sokszor a munkavállalók vannak alkupozícióban, azonban ez egy felületes és valótlan érv. Munkaerőhiány a kapitalizmus viszonyai között is rendszeresen előfordulhat – gondoljunk a „vadnyugat” XIX. századi Amerikájára – azonban ez nem jelenti azt, hogy a munkáltató hatalmi pozíciója megváltozna – a munkafeltételeket ugyanis munkaerőhiány esetén is a munkáltató határozza meg. Ráadásul az ilyen, a „helyzet megváltozott” típusú érveléseket már évtizedek óta halljuk, tehát azok nem köthetőek a „munkaerőhiány” világához.

Arról nem is beszélve, hogy a fenti „munkaerőhiányos” állapot egy újabb gazdasági válság kapcsán bármikor megváltozhat, és akkor munkavállalók tíz- és százezrei kerülhetnek utcára érdemi munkajogi védelem nélkül.

Valójában már a nyolcvanas évek óta azt hangoztatja a neoliberális kánon, hogy a globalizáció megváltozott világában nem fenntarthatóak a munkajog addig kiharcolt vívmányai. De arra értelmes válaszokat nem kapunk, hogy ugyan miért nem. Miért lenne kisebb érték 2019-ben a munkavállalók szabadidőhöz való joga, mint 1919-ben? Miért lenne kisebb érdek a munkavállalókat a jogellenes felmondások ellen védeni 2019-ben, mint 1992-ben?

A valóság a neoliberális közgazdasági humbuggal szemben az, hogy a munkajog által nyújtott védelem standard értéket testesít meg a kapitalizmus keretei közt.

Egy normális, felnőtt módon gondolkodó társadalomban a fenti jogokat támadni éppúgy senkinek nem jutna eszébe, mint ahogy jelenleg a munkavédelmi szabályozást sem jut eszébe senkinek támadni.

Itt kell megemlíteni még egy fontos tényt: Brit tudósok (tényleg: Simon Deakin professzor és köre) kimutatták, hogy a munkajogi szabályozás úgymond „rugalmasságának” (értsd: munkavállalóellenességének) mértéke semmilyen kimutatható összefüggést nem mutat az adott ország gazdasági mutatóival.[1] Magyarul: az az ideológia, amely „gazdaságpolitikai” okokból folyamatosan rontotta a magyar munkajogi szabályozás védelmi szintjét az elmúlt évtizedekben, tudományosan teljesen  alátámasztatlan. Valójában nincs kimutatható összefüggés egy ország gazdasági teljesítménye és a munkajogi szabályozás „rugalmassága” között. Ez egyébként józan ésszel is belátható, ellenkező esetben Szomália lenne Földünk legfejlettebb gazdasága…

3. A jelenlegi magyar munkajogi szabályozás problémái

A fenti, némileg hosszadalmas, de talán szükséges bevezető után rátérhetünk a jelenlegi magyar munkajogi szabályozás problémáinak számbavételére.

A. Egyre romló törvényi munkafeltételek

A bevezető után talán nem meglepő, hogy a munkajogi szabályozás legnagyobb problémájának ezt látom. Ahogy Szabó Imre Szilárd barátommal közös cikkünkben decemberben kifejtettük,

még ha az egyébként baloldali elhajlónak nem tekinthető Antall-kormány alatt kihirdetett 1992-es munka törvénykönyve szövegét tekintjük origónak, az elmúlt két és fél évtizedben sokat romlottak a törvényi munkafeltételek.

A jelenleg reflektorfényben álló túlóraszabályozás kapcsán például a rendkívüli munkavégzés éves határa kollektív szerződés nélkül 144, kollektív szerződéssel 200 óra volt, ráadásul ez a szabály 2001-ig hatályban maradt. Innen jutottunk el 2019. januárjára a 400 órához. 1992-ben a munkaidőkeret maximuma két hónap volt, innen jutottunk el 2019-re a három éves munkaidőkerethez.

Ugyanakkor nem a fentieket látom a munkajogi szabályozás legnagyobb botrányának, hanem a 2012-es törvény munkajogászként komolyan semmi esetre nem vehető felmondási szabályozását, amely a minimálbéres vagy egyébként rosszul fizetett munkavállalók széles rétegét érdemi védelem nélkül hagyja jogellenes felmondás esetén, de egyébként is jelentősen csökkenti a jogellenes felmondások jogi rizikóját. Ez pedig azért baj, mert érdemi,

a munkáltató számára súlyos jogi (értsd: anyagi) rizikót jelentő felmondási szabályok nélkül a többi munkajogi szabálynak sincs értelme, hiszen a renitens, a jogaikért szót emelő munkavállalók érdemi következmények nélkül eltávolíthatóak.

A magam részéről még ennél is nagyobb gazemberségnek tartom, hogy a 2012-es törvény nem vette át az 1992-es törvény tanulmányi szabadságra vonatkozó szabályrendszerét. Ez alapján a munkáltató köteles volt – fizetés nélküli – szabadságot engedélyezni a tanulmányait folytató munkavállaló számára a tanulmányok idejére. Lefordítom: Ha az összeszerelő üzem munkavállalója orvosnak vagy nővérnek szeretne továbbtanulni, azt a 2012 utáni munkajogi szabályozás alapján a munkáltatója megakadályozhatja. Ennyit a munkajog társadalmat is védő szerepéről.

B. Miért volt szükség a munkafeltételek fentiek szerinti rontására?

A bevezetőben írottak szerint a társadalomnak nem volt szüksége rá. Sajnos nyilvánvaló, hogy a neoliberális ideológia, továbbá egyes munkáltatói csoportok lobbitevékenysége jelentős mértékben hatott a jogalkotóra. Még ez sem lenne azonban baj, ha a munkajogi szabályok módosítására (rontására) széles társadalmi kontroll alatt került volna sor. Ehelyett azonban – főleg az utóbbi időben – az a jellemző, hogy semmilyen érdemi szakmai- vagy érdekvita nem zajlik a munka törvénykönyvével kapcsolatban. A munkajogászok vitái inkább csak a törvényszöveg jogászi értelmezésére fókuszálnak, érdekvita pedig vagy nem zajlik, vagy ha ritkán mégis igen, az jellemzően a munkáltatói, és az általában a munkáltatókat kiszolgáló állami álláspont győzelmével végződik.

Ráadásul meg kell jegyezni, hogy a magyar munkajog az uniós munkajogok közül az egyik, ha nem a legmunkáltatóbarátabb. Hogy ne a mindenki által ismert, vagy legalább sejtett nyugat-európai példákkal éljek, a sokszor „bezzeggyerekként” beállított Szlovákiában többműszakos munkarendben a heti munkaidő 37,5 óra, és természetesen a jogellenes felmondások szabályozása is sokkal munkavállalóbarátabb Szlovákiában, mint Magyarországon.

Az mindenhol látható, hogy a neoliberális őrület hatalmas nyomást helyez az államokra a munkajogi standardok lazítása irányában.

Azt azonban nem látom be, hogy miért kell ebben Magyarországnak az éltanulót játszania? Miért jó az Magyarországnak, hogy szinte a legalacsonyabb védelmi szintet a magyar munkajog biztosítja az unióban? Ha ennek bármilyen gazdasági hatása lenne, akkor nem Romániával hasonlítanák össze a magyar gazdaság teljesítményét, úgy, hogy húsz éve még a visegrádi csoport éllovasa volt hazánk.

C. Jogtechnikai problémák

A munka törvénykönyve sem mentes a magyar jogra általában jellemző jogtechnikai hibáktól. Egy több millió munkavállalót és több százezer munkáltatót érintő törvénytől elvárható lenne, hogy mindenki számára világos, könnyen érthető szabályokat tartalmazzon. Ehhez képest hét évvel a törvény közzététele után is alapvető kérdésekben nincs konszenzus a munkajogi szakmán belül a törvényszöveg értelmezéséről, néha még a törvényt író jogászcsapat egyes tagjainak szakmai véleménye is eltér egymástól. Ez pedig már a jogbiztonságot érintő, alkotmányossági probléma is.

D. Uniós megfelelés

A munka törvénykönyve jelenlegi szabályai tucatnyinál is több ponton ütköznek a vonatkozó uniós irányelvek – különösen a munkaidő szervezéséről szóló irányelv – szabályaiba. Ez már önmagában azért is megdöbbentő, mert a problémák egy része már csaknem másfél évtizede ismert, az pedig külön megdöbbenésre ad okot, hogy 2012-ben az uniós jogsértések száma csak tovább nőtt.

Egész jogintézmények ütköznek uniós jogba, pl. az elszámolási időszak, vagy a készenléti jellegű munkakör szabályozása, csakúgy, mint a „pihenőnapi rendkívüli munkavégzés” elnevezése alapján még a laikus számára is abszurd jogintézménye. Ez az állam felelősségét is megalapozhatja, illetve állami-önkormányzati tulajdonban álló cégeknél – az irányelvek közvetlen alkalmazhatósága miatt – súlyos üzleti rizikót is jelent. Természetesen meg kell jegyezni, hogy az uniós jogba ütközés megállapítása végső soron az Európai Unió Bíróságának feladata, azonban az irányelvi szövegek és a magyar jogszabályszöveg összehasonlítása alapján elég nyilvánvalónak tűnik, hogy a magyar szabályok ellentmondanak az uniós jognak. (Az uniós megfelelőség problematikájáról egyébként részletesen itt és itt lehet olvasni.)

E. Személyi kérdések

Sajnos amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy egy szűk, néhány fős csoportnak, amely személyi összetételében nagy átfedést mutat a törvény szerzőivel, jelentős informális túlhatalma van a munkajog világában.

Ezen személyi körből néhányan jogi tanácsot adnak multinacionális cégeknek, majd megírják a munka törvénykönyvét, fontos hivatalos feladatokat látnak el (akár még a bíróságok környékén is), a joggyakorlatot befolyásoló munkajogi lapok szerkesztő bizottságában vesznek részt, munkajogi kommentárokat írnak, előadásokat tartanak, amelyeket a bírák is olvasnak, meghallgatnak.

Ugyan ezen tevékenységek önmagukban nem kifogásolhatóak, sőt ezen tevékenységek bizonyos kombinációi sem kifogásolhatóak, de azért az kérdésként felvethető, hogy mennyire megnyugtató ez az informális hatalomkoncentráció jogállami, alkotmányossági szempontból?

A fentiek után nem csoda, hogy olyan pletykák kezdtek el keringeni, hogy a munka törvénykönyve legújabb módosítása mögött egy bizonyos munkáltatói érdekcsoport áll. Nem lenne sokkal megnyugtatóbb, ha egy több millió embert érintő munkajogi szabályozás elfogadását széles, elméleti és gyakorlati munkajogász szakembereket, illetve az érintett munkavállalók képviselőit is érdemben bevonó társadalmi egyeztetés előzne meg?

F. Fake news

Ráadásul a fentieken túl az utóbbi időben azzal is találkoztam, hogy részben a fenti személyi kör egyes tagjai, részben mások – például politikusok – kifejezetten hamis, könnyen cáfolható állításokat tesznek a magyar munkajoggal, annak tartalmával, vagy annak uniós megfelelőségével kapcsolatban. Nagyon nehéz, sőt lehetetlen érdemi szakmai vitát folytatni akkor, ha az érintettekkel még a tényekben sem lehet egyezségre jutni. Ez a taktika ugyanakkor segít elrejteni a kevéssé hozzáértők elől a fent vázolt problémák valódi nagyságát.

G. Kollektív munkajog

A végére hagytam az egyik legfontosabbat: Munkajog nem létezhet a munkavállalók képviselőinek érdemi jogokat adó, valódi, komolyan vehető kollektív munkajogi szabályozás nélkül. Ide tartozik továbbá a jelenlegi, sztrájkokat sok helyen elnehezítő, néha lehetetlenné tévő sztrájkszabályozás élhetővé (gyakorolhatóvá) tétele is.

4. Milyen munkajogra van tehát szükség?

A bevezetőben leírtakra is figyelemmel véleményem szerint a társadalom és az érintett munkavállalók személyes, családi, egészségi stb. érdekeit figyelembe vevő, a fentieket ultima ratioként védő, komolyan vehető felmondási és kollektív munkajogi (pl. sztrájk) szabályozásra van szükség, amely másik oldalról minden érintett, így a munkáltatók számára is világosan, egyértelműen szabályozza a jogokat és a kötelezettségeket.

Ezt a munkajogi szabályozást és annak minden módosítását széles körben érdemi, nem csupán formális társadalmi vitára kell bocsátani, a munkajogász szakma, a szakszervezetek és a munkáltatói érdekképviseletek bevonásával. Ennek kapcsán figyelemmel kell lenni arra a tényre, hogy semmilyen „gazdasági”, „történelmi”, vagy egyéb körülmény nem indokolta az elmúlt negyed század munkajogi standardokat csökkentő ámokfutását sem Magyarországon, sem más országokban. Ezen tények figyelembe vételével kell egy új munka törvénykönyvét megalkotni – ha majd annak eljön az ideje.

[1] – Deakin, S. and Sarkar, P. (2008) „Assessing the long-run economic impact of labour law systems: a theoretical reappraisal and analysis of new time series data.” CBR Working Paper Series, No.367. Cambridge: University of Cambridge.

Címlapkép: Gabriella Csoszó / FreeDoc
Olvass tovább!