Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért forrong Latin-Amerika? A neoliberalizmus agóniája és egy új fejlődési modell keresése

Az elmúlt hónapokban sorozatos tüntetések és utcai összecsapások rázták meg a latin-amerikai térséget, a karib-tengeri, régóta csak negatív hírekkel szolgáló Haititól a sokáig szabadpiaci mintaállamnak tartott Chiléig. A tiltakozások nemzetközi, dominószerű jellege miatt a jelenséget a helyi elemzők mérsékelt kreativitással az arab tavasz után latin-amerikai tavasznak nevezték el.

Az eltérő égövi sajátosságok miatt valójában a kérdéses nemzetek nem mindegyike ismeri a „tavaszt”, és ez csak egy a sok eltérés közül. Az események elemzésekor természetesen figyelembe kell vennünk az egyes országok politikai és társadalmi jellemzőit, közelmúltbeli fejlődési pályáját. Azonban a történések hullámszerű lefolyása nem véletlen, ahogy a térség történetében korábban is számos példa volt „összehangolt” regionális politikai átmenetekre.

A baloldali fordulat részeredményei és egy törékeny középosztály felemelkedése

Ilyen átmeneteknek tekinthetők olyan periódusok, mint pl. a 80-as évek latin-amerikai demokratizálódási hulláma, amely a gazdaságban egybeesett az import-helyettesítő iparosító gazdasági modell végével és a neoliberális dogma diadalával. Vagy a későbbi baloldali fordulat, amely a venezuelai Chávez (1999) és a brazil Lula elnök (2002) felemelkedésével kezdődött, jelezve e neoliberális politikák sikertelenségét. Az előbbi átmenet kudarca a kilencvenes évek végére döntően három fontos okkal magyarázható:

  1. A nyolcvanas-kilencvenes évek neoliberális reformjainak társadalmilag káros következményei (minimálbér zuhanása, munkanélküliség növekedése, társadalmi egyenlőtlenségek növekedése 1980 és 2004 között) és az ezeket követő tiltakozások. 1999-ben a latin-amerikai népesség kb. 9%-a volt munkanélküli és 43%-a a szegénységi küszöb alatt élt. A neoliberális gazdaságpolitika olyan országokban alkalmazta a washingtoni konszenzus pontjait, és építette le a még létező szociális hálót, ahol igazából soha nem is létezett jóléti állam, és az intézményrendszer eleve hiányosan épült ki, a hatalmas jövedelmi különbségek pedig több száz éves múltra tekintenek vissza.
  2. A demokrácia kiüresítése és formális-reprezentatív funkcióira való szűkítése, az állampolgár politikai szerepének korlátozása, a népesség széles csoportjainak kizárása a piac és a „fejlődés” áldásaiból.
  3. A multikulturális, plurális latin-amerikai társadalmak újfajta megnyilvánulásaira és az egyes csoportok (indián, afro, paraszti mozgalmak, emberi jogi és szexuális kisebbségek mozgalmai, stb.) politikai és társadalmi követeléseire adott elégtelen válaszok a politikai elitek részéről.

A baloldali fordulat tehát a neoliberális válságra adott regionális válaszként zajlott le, ennek megfelelően sokan az „állam visszatéréseként” vagy posztneoliberalizmusként írták le a jelenséget.

A főszereplők választási győzelmei kontinens-szerte szinte kivétel nélkül a gazdasági nyitás és liberalizáció kritikájára, valamint a kirekesztett tömegek elégedetlenségére épültek.

A „fordulat” szó földrajzi értelemben egyáltalán nem túlzott, tekintve, hogy 2008-ra e változások következményeként a tizennyolc latin-amerikai államból tizenegyben baloldalinak vagy balközépnek minősíthető kormányok voltak hatalmon, amelyek különböző mértékben szakítottak a washingtoni konszenzus politikáival.

A venezuelai Hugo Chávez, az argentin Néstor Kirchner és a brazil Lula da Silva. Fotó: Ricardo Stuckert/PR – Agencia Brasil, Wikipedia.

A regionális trendekkel szemben áll, és örökös kivételnek tekinthető a természeti erőforrásokban és biodiverzitásban kiemelkedően gazdag, stratégiai elhelyezkedésű Kolumbia, ahol a formális demokrácia lassan évszázadok óta együtt él a politikai erőszak különböző formáival. A kolumbiai konzervatív elit mindig is vaskézzel tartotta kézben a gazdasági és politikai hatalmat, nem riadva vissza a fontosabb baloldali vezetők likvidálásától sem, ezáltal biztosítva saját privilégiumai mellett az Egyesült Államok regionális geopolitikai érdekeinek érvényesülését.

Az ország történetében eddig egyszer sem sikerült kormányra kerülnie a baloldalnak. A latin-amerikai „progresszív” kormányzás csúcsidőszakában, 2002 és 2010 között például a szélsőjobboldali, háború-párti, a gerillák fizikai megsemmisítését célul kitűző Álvaro Uribe volt az elnök.

A baloldali fordulat címkéje alatt történelmét, ideológiáját, politikai programját, társadalmi bázisát, pártpolitikai hátterét, reprezentációs jellegét és eredményeit tekintve különféle baloldali kormányok hatalomra kerülését értjük.

A legdivatosabb, egyszerűbb felosztás a radikális/populista vs. mérsékelt/szociáldemokrata választóvonal között húzódik. Általában az előbbiekhez sorolják Venezuelát, Nicaraguát, Bolíviát és Ecuadort, az utóbbihoz pedig Brazíliát, Uruguayt, Argentínát vagy Chilét.

Az első csoportot erősen nacionalista, kapitalizmus- és elitellenes retorika jellemezte protekcionistább gazdaságpolitikával, míg a második csoport óvatosabb, reformista, a fennálló neoliberális rendszerrel együttműködő és azt kevésbé megkérdőjelező hangot ütött meg.

Általánosságban elmondható, hogy a latin-amerikai baloldal gazdaság- és szociálpolitikái összhangban voltak a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásának és az állam modernizációjának célkitűzésével, és jelentős eredményeket értek el a szegénység csökkentésében. A baloldal képes volt a gazdasági növekedést kapitalista keretek között a társadalmi különbségek csökkentésének szolgálatába állítani.

A gazdasági növekedés pedig nagymértékben köszönhető a latin-amerikai nyersanyagok, energiahordozók és mezőgazdasági termények magas világpiaci árának 2003 és 2012 között.

A CEPAL (ENSZ Latin-amerikai és Karib-térségi Gazdasági Bizottsága) statisztikái szerint 2002-ben a térség népességének 45%-a élt szegénységben, míg 2015-re ez a szám 23,6%-ra csökkent. 2015-re a népesség 34,5%-a tartozott a középosztályhoz, ami 2001-hez képest 21 százalékpontos növekedést jelent.

Létrejött egy szélesedő, ám továbbra is labilis, a leszakadással szembeni garanciákkal nem rendelkező, nagy nehézségek árán kivívott fogyasztói státuszához ragaszkodó, politikai identitásában és a demokráciához való viszonyában egyelőre kevéssé tudatos és érett új középosztály. A középosztály forradalma a latin-amerikai történelemnek ebben a szakaszában egyelőre jobban köthető a fogyasztói forradalomhoz, mint egy kollektív politikai projekthez.

A neoliberális politikákkal szembeni baloldali kritika változásokat hozott a gazdaság- és társadalompolitikai hangsúlyokban, ám nem vezetett valódi paradigmaváltáshoz, azaz fejlett és fenntartható ipari tevékenységeken, tudásalapú társadalmon alapuló demokratikus, erős, kreatív és produktív gazdaságok létrehozásához.

A kínai növekedés által fűtött pozitív nemzetközi gazdasági konjunktúra megfinanszírozta a baloldali fordulat első sikereit, azonban el is altatta a döntéshozókat, és konzerválta a nyersanyag-kitermelésen (extractivismo) és exporton alapuló gazdasági struktúrákat.

A nyersanyagáraktól való erős függés miatt az ár-zuhanás mint külső sokk válságba sodorhatja a nem diverzifikált gazdaságokat. 2012-től pontosan ez történt: a gazdasági problémákkal járó legitimációs válság több országban is komoly politikai krízist vont maga után, idesorolható pl. Venezuela és kisebb mértékben Brazília. Brazíliában az életszínvonal csökkenése és az ezt kísérő, a média által ügyesen tálalt korrupciós botrányok hatására vonultak utcára az emberek 2015 és 2016 között.

A világgazdaság által kiosztott „harmadik világbeli” vagy „fejlődő” országok szerepéből egyelőre nem volt képes kilépni a térség. Egy környezetileg és gazdaságilag is fenntartható, a lakosság valós potenciálját kihasználó, hozzáadott értéken alapuló fejlődési modell létrehozása Latin-Amerika jelenkori történelmének egyik kulcskérdése.

Az eredmények tekintetében sajnos egyelőre nem látszódik jelentős különbség baloldal és jobboldal között, amennyiben kormányon egyiknek sem sikerül meghaladnia a nyersanyag-exportra épülő gazdasági növekedés elvét, amely a 16. század óta utalja a térséget.

A baloldal az etnikai csoportok szószólójának tekinti magát, ennek megfelelően pl. a relatíve új ecuadori (2008) és bolíviai alkotmány (2009) számos olyan elemet tartalmaz, amelyek az indián népek életfilozófiából erednek: a természetet jogokkal ruházták fel, és a preambulumba foglalták a „jó élet” filozófiáját (a természettel való összhang, kecsuául „sumak kawsay”).

Evo Morales; Fotó: Joel Alvarez, Wikipedia.

Azonban a gyakorlatban a brazil, ecuadori és bolíviai baloldal is előmozdított olyan törvényeket és fejlesztési projekteket (bányászati licencek, vízerőművek, a mezőgazdasági termőterületek határainak kitolása, stb.), amelyek szembe mennek ezekkel az elvekkel és rendkívül érzékenyen érintik a világ legnagyobb faji diverzitásával rendelkező régiójának ökológiai egyensúlyát.

A szociális és környezeti „mellékhatások” ismertek: a vízforrások kiapadása és szennyezése; paraszti közösségek és indián törzsek kitelepítése ősi területeikről; tradicionális életformáik, nyelveik és tudásuk fokozatos pusztítása; erdőirtás; a biológiai sokféleség drasztikus csökkenése. Mindez természetesen megkérdőjelezte a baloldal hitelességét, és erősítette azt a benyomást, hogy a kapitalista gazdasági növekedés árát továbbra is az élővilág fizeti meg.

Mindent összevetve ezek a latin-amerikai baloldali kormányok nem voltak radikálisak. A régi modellre támaszkodva és a világgazdasági konjunktúra által támogatva javították a lakosság anyagi feltételeit és életszínvonalát, többek közt új közlekedési, oktatási és egészségügyi infrastruktúrát hoztak létre, javították a lakhatást, és növelték a lakosság hitelképességét.

Tették mindezt a vagyon-koncentrációra épülő struktúrát évszázadokon keresztül fenntartó félfeudális elitek elleni támadások nélkül, vagy anélkül, hogy alapvetően megkérdőjelezték volna a nagytőke által uralt gazdasági szerkezeteket. Még a legszélsőségesebbnek tartott baloldali kormányok sem vittek végig komolyabb szerkezeti beavatkozásokat (pl. földreform vagy a gazdaság demokratizálása a monopóliumok felszámolásával).

Eduardo Viveiros de Castro, brazil antropológus ezt a következőképpen írja le, amikor a Brazil Munkáspárt (PT) politikáiról beszél: „A PT csak annyit akart elérni, hogy több morzsa hulljon le az asztalról az emberek számára. De soha nem gondolt arra, hogy fogja a süteményt, radikálisan felvágja és elossza. Egy mérsékelt újraelosztást folytatott anélkül, hogy a gazdagok zsebéhez hozzányúlt volna.”

Gazdasági visszaesés és jobboldali fordulat

Miután a baloldali kormányzás éveiben ezek az országok sikeresen átvészelték a világgazdasági válságot és annak negatív következményeit, a nyersanyagok és energiahordozók árának esése és az ezt követő gazdasági nehézségek 2015-től újra jobboldali fordulatot eredményeztek a térségben.

Mauricio Macri (elnök 2015-2019) győzelme Argentínában, majd a baloldali ex-elnök Rafael Correa által támogatott, és utána a baloldalnak nyíltan hátat fordító Lenín Moreno megválasztása Ecuadorban nyitották meg az utat a jobboldal újabb politikai térhódításához.

Chile elnökei a diktatúra vége óta: Ricardo Lagos, Michelle Bachelet, Sebastián Piñera, Patricio Aylwin y Eduardo Frei Ruiz-Tagle. Fotó: Chilei kormány, Wikipedia.

2017-ben Chilében a konzervatív Sebastián Piñera váltotta újból a szocialista Michelle Bacheletet, egy különös politikai váltógazdaság keretében (2010 után másodszor tért vissza Piñera a hatalomba). Ezt a folyamatot 2018-ban Brazíliában a szélsőjobboldali volt katonatiszt, Jair Bolsonaro, majd Kolumbiában Álvaro Uribe ex-elnök protezsáltja, Iván Duque megválasztása zárta. A kivételt ebben az esetben Mexikó képezi, ahol a hírnevét Mexikóváros kormányzójaként megalapozó Andrés Manuel López Obrador lett az elnök 2018-ban.

A jobboldal ebben a térségben nem szokott komolyabb meglepetésekkel szolgálni, ezúttal is a Nemzetközi Valutaalap szokásos neoliberális receptjével tértek vissza a színre: állami kiadások lefaragása és megszorítások, privatizációk, a természeti erőforrások kiaknázásának felgyorsítása (kifosztása), import megkönnyítése vámok felszámolásával, adóreform, nyugdíjreform, stb.

A kiábrándító eredmény ugyancsak követi a jól ismert történelmi mintát, Argentínában például az intézkedések által okozott szociális katasztrófa néhány év alatt eltörölte a baloldali éra vívmányait. Mindeközben Macrinak sikerült az IMF felé eladósítani Argentínát az ország történetének legnagyobb hitelével.

Mauricio Macri argentin, Jair Bolsonaro brazil éd Mario Abdo Benítez paraguayi elnökök mellett egyedüli baloldaliként Lucía Topolansky Saavedra uruguayi államfő a Mercosur csúcson. Fotó forrása: Mauricio Macri Facebook-oldala.

Az Argentin Katolikus Egyetem (UCA) egy tanulmánya szerint ebben az országban a szegények aránya az össznépességhez viszonyítva eléri a 33%-ot, és 5 millióval több szegény lett 2015 vége óta, míg pl. a fiatalkorúak 48%-a él a szegénységi küszöb alatt. Érthető módon itt már meg is történt a hátra arc: a 2019-es választásokon Alberto Fernández, Néstor Kirchner peronista ex-elnök egykori kampányfőnöke aratott meggyőző győzelmet.

A tiltakozások közös vonásai

A kilencvenes évek szomorú állapotaihoz való visszatérést annál is kevésbé veszi be az emberek gyomra, mert már megtapasztaltak egy jobb, stabilabb életszínvonalat, és ismerik a neoliberális politikák következményeit.

A történelmi előzmények megértése mindenképpen szükséges a „latin-amerikai tavasz” eseményeinek alaposabb átlátásához. Az egyes esetek tárgyalása előtt érdemes tehát kiemelni azokat a közös vonásokat, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak ezekhez az előzményekhez:

  1. A tüntetések közvetlen kiváltó okai nemzetközi szinten a Nemzetközi Valutaalap „csomagja” a latin-amerikai térség országai számára, és az ehhez köthető megszorítások a gazdasági visszaesés időszaka alatt, egy hosszabb felívelő korszakot követően. Az Egyesült Államok külpolitikájában ugyanakkor fordulat következett be, és az Obama-éra puha politikái után visszatért regionális érdekeinek agresszívabb érvényesítéséhez, a Monroe-doktrína alkalmazásához.
  2. A masszív társadalmi megmozdulás sok kis „rész-elégedetlenségből” áll össze, a tüntetők követeléseinek sokfélesége mutatja a tömegen belüli társadalmi csoportok és mozgalmak heterogén jellegét és az évtizedek alatt felgyülemlett problémák jelentős mennyiségét.
  3. A tüntetések mögött rejlő elégedetlenségek összeadódása kritikaként értelmezhető nemcsak a jobboldali neoliberális intézkedés-csomagokkal szemben, hanem a baloldali politikák megalkuvó, a mélyebb strukturális megoldásokat elodázó, és sok esetben korrupt jellegével szemben is. A tiltakozásokban tehát fellelhető egy általános rendszerkritika és ösztönös útkeresés.
  4. A fiatal generáció központi szerepe és befolyása az események alakulására, valamint a közösségi hálók intenzív használata a tiltakozásokkal kapcsolatos gyakorlatok megosztására, valamint a hatósági visszaélések publikálására és terjesztésére. Az információ-áramlást korlátozó és cenzúrázó mainstream médiával szembeni ellensúly sikeres létrehozása.

Cikkünk következő részében áttekintjük a „latin-amerikai tavasz” főbb helyszíneit és eseményeit.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

 

Címlapkép: Wikimedia Commons