Az idén 77 éves Antonia Burrows kisebb megszakításokkal majdnem három évtizede él és dolgozik Budapesten. Fontos szereplője volt a rendszerváltás utáni nőmozgalmaknak és olyan sikereknek, mint például az abortusz akkortájt tervezett betiltásának megakadályozása. Ott volt a nők elleni erőszakkal szemben létrejött NANE Egyesület alapítói közt, és ő hozta létre a Közkincs Könyvtárat, egy közel 20 ezer kötetre rúgó feminista, antirasszista, szabadon látogatható gyűjteményt, amely civil szervezeteknek és kulturális rendezvényeknek is otthont ad.

Bár itt érzi magát otthon, ahogy interjúnkból kiderül, magyarul is kiválóan megtanult, és saját szavaival „összenőtt ezzel az országgal”, most mégis előfordulhat, hogy brit állampolgárként távoznia kell. Tartózkodási engedélyének meghosszabbításáért petíció is indult, a határidő lejárta előtt néhány nappal beszélgettünk Antoniával a múlt és a jelen küzdelmeiről, és arról, miből merített erőt, és miért szeretne Magyarországon maradni.

Az interjúnk apropóját most az adja, hogy nem hosszabbították meg a magyarországi tartózkodási engedélyedet, annak ellenére, hogy évtizedeket éltél és dolgoztál itt. Kezdjük azzal, hogy hogyan kerültél ide, miért maradtál, és nagy vonalakban mivel foglalkoztál az elmúlt évtizedekben?

Először ‘70-ben jöttem Magyarországra, az édesanyámnak volt egy magyar barátnője még a háború előtti időszakból, őt látogattam meg. Nagyon kedves volt, és a rokonai is, második családommá váltak. Azután mindig vissza-visszajöttem, próbáltam magyarul tanulni. Az egyetem után úgy döntöttem, hogy ide szeretnék költözni, egyrészt a nyelvtanulás miatt, másrészt láttam, hogy ugyan nagyon sok szó esik az egyenlőségről a szocializmusban, de a nemek között nem volt valójában egyenlőség. A nők dolgozhattak a gyárakban, sőt muszáj volt nekik, de kevesebb pénzt kaptak, mint a férfiak, és az összes háztartási munka, illetve a gyerekgondozás is rájuk hárult. Angliában aktivista voltam az egyetemen, csomó baloldali, feminista és melegjogi harcunk volt. Virágzott a nőmozgalom – ezzel a tűzzel érkeztem, hogy biztosan van sok okos magyar nő, aki a helyzetet szintén méltatlannak találja, és talán tudunk valamit tenni.

1988-ban költöztem ide. Egy nyelviskolában kezdtem dolgozni, azután kerültem az ELTE-re, ahol gyakorlatilag azt taníthattam, amit csak akartam, mert az anyanyelvű tanár ritka madár volt. Úgyhogy nyilván feminista elméletről és gyakorlatról tanítottam, meg rassz-osztály-gender kérdésekről, kritikai gondolkodásról. 1989-től kezdve pedig szabad volt szervezkedni, úgyhogy létrehoztuk a Feminista Hálózatot, aminek az első dolga az abortuszkampány megszervezése volt. Két évig csináltunk, sikeresen, mert meg tudtuk akadályozni az abortusz betiltását. Azután megnéztük, hogy mi lenne a következő legfontosabb ügy – a nők elleni erőszakot láttuk égető kérdésnek. Megcsináltuk a NANE-t^[1], és elhívtuk a jugoszláv feminista barátainkat képzést tartani a segélyvonalhoz, mert ők már évek óta működtettek egyet.

2001-re éreztem, hogy teljesen ki vagyok égve, ideje, hogy újra tanuljak valamit, ezért elmentem Kaliforniába. Dolgoztam ezt-azt, tanultam ezt-azt, de nem az én közegem volt. Rájöttem, hogy nagyon is európai vagyok, és itt a szívem Magyarországon. A civil társadalomnak sem ment jól az előző magyar kormány alatt, és gondoltam, ha tudok segíteni még a civil kezdeményezéseknek, különösen a nőknek, akkor jövök. Eladtam az akkori lakásomat, találtam az Astoriánál egy másikat, ami teljes rom volt, de felújítottuk sok önkéntessel, és létrehoztam egy könyvtárat, ami 2015-ben meg is nyitott. Feminista elmélettel, LMBT-irodalommal, társadalomkritikai írásokkal, amikhez Magyarországon korábban nehezen lehetett hozzáférni, de Amerikában másodkézből nagyon olcsók voltak. A hely napközben könyvtárként működik, esténként és hétvégén pedig mint közösségi tér, ahova jöhet bárki. Vagyis majdnem bárki, mert voltak nem kívánt látogatások – amikor például fiúk horogkereszteket pingáltak a falakra, és körbefilmeztek, mintha valami nagyon szörnyűnek a bizonyítékára bukkantak volna. Na, az borzalmas társaság volt. De azon kívül csupa barátságos ember jön ide.

Az a mottója a könyvtárnak, hogy olvass, gondolkodj, szerveződj (read, think, organize). Rengeteg nagyon inspiráló ember által írt könyv van itt, amiből meg lehet érteni, hogyan működik a világ és a „megkérdőjelezhetetlen”, rendszerszintű hierarchiák. Baromi jókat lehet ötletelni arról, hogy hogyan változtassuk meg ezeket. Lehet jönni ide feminista könyvklubokra, filmklubra, magyar órákat tartunk migráns nőknek, közben gyerekfelügyeletet biztosítunk, és persze várunk ide kisebb csoportokat szerveződni.

Mi lehet az oka, hogy nem hosszabbították meg a tartózkodási engedélyed, és mi lehet a következménye?

1988-tól 2000-ig éltem itt, és aztán 2014-’15 óta vagyok itt újra, ez összesen kb. 24 év. 2020-ig, mint EU-tagállamból való ember, legálisan lehettem itt, de aztán a Brexittel ez megszűnt. Volt egy időszak, amikor az itt élő britek kérhettek letelepedési engedélyt, de covidos lettem, és minden összevissza volt, úgyhogy nem foglalkoztam vele, pedig kellett volna. Amikor ez kiderült, ki kellett mennem 90 napra, és azután mint egyéni vállalkozó maradhattam itt – ami abszolút nem az én esetem, de mindegy –, és havi 600 000 forint bevételt kell felmutatnom a hatóságoknak.

De a könyvtár egyszerűen nem egy üzleti vállalkozás.

Az adományok, tagdíjak, terembérlés, belépti díjak korántsem érik el ezt az összeget, még úgy sem, hogy nyelvórákkal egészítem ki a bevételeimet.

Most egy ügyvéd azt mondta, hogy a nemzeti érdekre való hivatkozással lehet még különleges kérelmet benyújtani, hogy az alapján adják meg a tartózkodási engedélyt. Egyrészt arra hivatkozva, hogy a múltban mit tettem le az asztalra, másrészt hogy ez a könyvtár kulturális intézmény, ami mindenkinek a rendelkezésére áll – gyakorlatilag én hoztam létre, és működtetem ingyen, illetve az önkéntesek segítségével. És hogy veszteség lenne, ha be kellene zárni 90 napokra… Azt szeretném csak, hogy hagyjanak, hadd csinálhassam itt a dolgom. 77 éves vagyok, magyar nyugdíjat kapok az ELTE után, ez az én otthonom, abszolút összenőttem ezzel az országgal, szeretem a nyelvet, a kultúrát, az embereket.

Szóval írtam egy tízoldalas CV-t, csomó ajánlólevelet gyűjtünk intézményektől, szervezetektől, akiknek fontos a könyvtár, akiknek itt a székhelyük, vagy itt gyűlnek. Van egy online petíció, amit alá lehet írni. És az lenne a jó, ha ez az eset valamilyen érintett vagy megfelelő állomtitkárhoz is eljutna, hogy adjanak ők is ajánlást. Június 19-én jár le a tartózkodási engedélyem, és azután, ha már be van nyújtva a kérelem, akkor jogom van kilencven napig maradni, de utána már rögtön ki kell mennem, és be kell zárni a könyvtárat.

Te egyébként hogyan találkoztál először a feminizmussal, és mit jelent számodra?

Hát mindig balos voltam, csak nem fogalmaztam meg így. De igazából ‘77-ben. Münchenben éltem ekkor, ahol kiadóknál dolgoztam, meg része voltam egy aktív vörös-zöld egyesületnek. Egy barátnőm kezembe adta a The Women’s Room című könyvet, hogy olvassam el, amitől teljesen megvilágosodtam. Abszolút bestseller volt Amerikában a hetvenes években, és a hatodik kiadásnál azt írták a könyvre, hogy „Ez a könyv megváltoztatja az életedet.” („This book changes lives.”) És tényleg. Nyolc nő életén keresztül látod, hogyan működik az egész patriarchátus. A ‘80-es évek közepén magyarra is lefordították, Nők címel.

Amikor visszatértem Londonba, rögtön találtam egy női csoportot, akikkel együtt olvastunk: egyszerűen nem lehet Adrienne Rich-t, bell hooksot vagy Andrea Dworkint olvasni anélkül, hogy rájönnél mindenre. Felfogod, hogyan van strukturálva a világunk, hogyan működnek a hatalom mechanizmusai, hogyan függ össze a nőgyűlölet a rasszizmussal, a homofóbiával, az osztályrendszerrel, hogy ez mind egy és ugyanaz a harc. Olyan gyönyörűen írtak, annyi feminista író volt, mindenki kicsit másik szempontból, a világ másik bugyrát világította meg.

És mindez az elmélet aktivizmussal párosult, értetted, hogy miért mentek ki az utcára, tudtad, hogy igazatok van, és ez akkora lendületet adott. Ez a legszebb dolog: amikor egy csomó nő meg kedves fiú, aki tényleg átlátja, kimegy az utcára, és valami jogosért meg igazságosért harcoltok.

Úgyhogy a ‘80-as évek hatalmas műhelye volt az aktivizmusnak Angliában, a konzervatív kormányok alatt. A Pride (Büszkeség és bányászélet, 2014.) című filmet láttátok? Na, azok voltunk mi. Elmentünk vödrökben pénzt gyűjteni a bányászoknak, és elvittük a pénzt a falvakba. A Pride-felvonulásra meg szakszervezeti buszok jöttek! (nevet) Ez mind egy harc volt. Ugyanez történt a brit Greenham Commonnál, ami egy amerikai katonai bázis volt, ahol nukleáris rakétákat akartak tartani. A nők tiltakozásképpen letáboroztak köré – a háborúellenesség feminista téma –, és énekeltek, skandálták, hogy rakéták kifelé. Rendszeresen lementünk hétvégéken az egyetemről, hogy csatlakozzunk az ottani békemozgalomhoz, ami gyakorlatilag nőkből és gyerekekből állt. Az egyik nagy akció az volt, hogy kézen fogva körbeérjük az egész bázist. Rengeteg nő volt már ott, de így sem voltunk elegen, és akkor megjelentek a szakszervezeti buszok a női szakszervezetektől Észak-Angliából. Mindjárt elsírom magam, olyan gyönyörű volt! Persze bőven elegek voltunk azután. (nevet) Itthon is az abortuszkampány…

semmi sem olyan jó, mint szervezkedni, tiltakozni és elmondani az igazunkat.

Mesélnél még az abortuszkampányról? Hogyan tudtátok a kormányzati ellenszélben is sikerre vinni? 

Főleg a Feminista Hálózatban szerveződtünk ‘90 után, akkor már lehetett. A Forgách utcai művházban voltunk keddenként, de csomó más kis civil kezdeményezés  is ott gyűlt, a Levegő! munkacsoport, a meleg srácok, stb. Mindenki a saját témáján dolgozott, de részt vettünk egymás akcióiban, ki is vonultunk az utcára, ha kellett. És akkor az első szabad, demokratikus választások után jobbközép párt nyert, de nem volt elég voksa ahhoz, hogy egyedül alakítson kormányt, úgyhogy a KDNP-hez fordult – kihez máshoz –, akik cserébe az egészségügyi minisztériumot kérték, mert az első számú prioritásuk az volt, hogy betiltsák az abortuszt.

Ne tudjátok meg, hogy kiket hívtak be az országba… A legiszonyatosabb keresztény fundamentalistákat Amerikából, akik undorító, kinagyított fotókkal érkeztek, hogy magzatok lesznek a kukában, ha engeditek az abortuszt. Ez ment állandóan a TV-ben is. Úgyhogy valamit kellett tenni. Kaptunk pénzt egy amerikai feminista alapítványtól, és akkor megcsináltuk a kampányt.

Szerintem két dolgon múlt a sikere. Egyrészt hasznos volt, hogy meg tudtam osztani az angliai tapasztalatomat. Másrészt akkor nagyon sokan fölfogták, hogyan függ össze a kérdés a nők egyenjogúságával: ha nem rendelkezhetünk a saját testünk felett, akkor nem vagyunk szabadok, mert ez alapvető jog, és persze összefügg minden mással is, például a nemi erőszakkal. Az emberek még emlékeztek a Ratkó-korszakra, amikor tiltották az abortuszt, tudták, hogy ez a tilalom nem vezethet jó dologhoz, és hogy azt a korszakot nem akarják újra. Amikor kimentünk a Moszkva térre, hogy aláírásokat gyűjtsünk, ne tudjátok meg, hogy hányan jöttek oda hozzánk. A majálison is kint voltunk, külön sátorral. Végül több tízezren írtak alá nekünk, és aztán Acsády Judit benyújtotta őket.

A város tele volt abortuszellenes plakátokkal, minden oszlopra raktak, de mi ráragasztottuk a miénket. Nem volt egyébként elérhető nyomtató akkor, mindent kézzel kellett írni, hacsak nem egy nagy intézménynek dolgoztál. De én szerencsés módon éppen egy banknál tanítottam angolra a vezetőséget, úgyhogy engedték nagyon kedvesen, hogy ott maradjak este, és egy csomó plakátot másoltam.

Annyira más érzés volt az egész országban, hogy itt a demokrácia. Volt remény, üzemanyag, éreztük mind, hogy mi tudunk kialakítani egy újféle társadalmat, hogy most minden megkérdőjelezhető, mert sorra dobták ki a régi kommunista törvényeket.

Állandóan lehetett tanácskozni, azzal is, aki a parlamentben volt. Az új pártok a parlamentben még nem építettek ki vasfrontot, amelyben mindenkinek ugyanazt kell gondolnia meg mondania, ami a párt elmélete vagy elve.

Ami még szuper volt, hogy képeslapokat is nyomtattunk, mind egy-egy parlamenti képviselőnek volt címezve. Kis gumibélyegzőkkel nyomtuk rá a szöveget, ezt csináltuk a Forgách utcában hetekig, és a képeslap alján az volt, hogy „Légy szíves, voksolj az abortusz betiltása ellen!” Kivittük egy adott képviselő választókerületeihez a neki címzett lapokat, és a bérházak postaládáiba dobtuk be, hogy a lakosok küldhessék be őket. Óriási mennyiségű paksaméta volt. Az amerikai feministák pénzügyi támogatása nagy segítség volt ehhez.

Volt egy „kémünk” is a képviselők házában, ott voltak az irodáik, és mondta nekünk, hogy a postások nagy zsákokban hozták be a képeslapokat. Olyan jó érzés volt! A maradék pénzzel meg a három legnagyobb újságba – a Magyar Hírlapba, a Népszabadságba és a Népszavába – féloldalas hirdetést vettünk a szavazás napján kiadott számokban, december 12-én. Ott voltunk mi is a parlamentben aznap, hogy még mindenkinek a kezébe nyomjunk egy felszólítást, és figyeltük felülről, hogyan alakul a szavazás. A képviselők kétharmada mellett ott feküdt az aznapi újság, a mi oldalunknál összehajtva.

Szóval ilyen módszerekkel tudtunk csak élni, nem volt rádió, nem volt TV, vagyis ott nem jelenthettük meg, de azt kellett csinálni, amire volt lehetőség. És abszolút nem értelmiségi harc volt, az abortusz tilalma mindenkire iszonyúan hat.

Ma milyen témát látsz, amivel érdemes kampányolni, amire mozgalmat lehet építeni?

A nők elleni erőszakot. Ez persze az a téma, ami nem tűnik el, mert így működik a patriarchátus, ott van mindig a nő életében az erőszak fenyegetése, ha kilép a neki rendelt szerepéből. Meg a pornográfia és a béranyaság is mind ugyanarról szól, hogy a nők teste felett kontrollt akarnak gyakorolni. Sőt, a késői kapitalista korszak logikája az, hogy mindent áruvá kell tenni, a nő testével is pénzt lehet keresni. Vagy azzal, hogy prostitúcióba kényszerül/kényszerítik, vagy pedig a méhét használják. Csak használható testrészek gyűjteménye vagyunk.

A prostitúció és pornográfia nyilván növeli a nők elleni erőszakot is, arra tanítja a fiúkat, hogy a női testnek rendelkezésre kellene állnia, és úgy lehet elbánni vele, ahogy csak akarsz, mert attól vagy férfi. A szex egyre erőszakosabb lesz. A lányok is azt hallják, hogy, ha tetszeni akarsz a fiúknak, akkor azt kell csinálnod, amit ők akarnak. És a pornográfia mindenhol ott van, marha nehéz elkerülni.

A NANE létrehozásakor mi volt az alapvetésetek, mi volt az újdonság a szervezetben?

Senki nem beszélt a családon belüli erőszakról, ha pedig mégis, akkor mint a nők hibájáról, mert nem teljesítik jól a szerepüket. Ráadásul a szocializmus alatt a párt mindent tudni akart rólad, és mindent megszabott, hogy mi szabad, és mi nem. Az egyetlen hely, ahol úgy érezhette az ember, hogy magánszférája van, a család volt. Ez volt a meghittség és szeretet forrása a hideg rendszer ellen, ahol kicsit lazábban lehetett élni, nem kellett félni. Ha pedig azzal kellett szembesülnöd, hogy ez a struktúra sem biztonságos, iszonyú nagy volt a veszteség.

Ezért nem volt könnyű meggyőzni a nőket arról, hogy nem kell elfogadniuk az erőszakot, és hogy nem lesz vége a világnak. Célunk volt az is, hogy arról beszéljünk, hogy ez fontos, sőt alapvető téma, társadalmi kérdés, és az erőszak nemcsak az áldozatoknak árt. Az emberek úgy gondolták, hogy ez magánügy. Még barátok is mondták nekem, hogy „még nincs itt az ideje ennek, most demokrácia van”, vagy „ezek nyugati problémák csak”…

A Flórián téren kézírásos papírokat tettünk ki a lámpaoszlopokra, ilyeneket, hogy „ha szerinted sem méltó a nők bántalmazása, és szeretnél tenni ellene, gyere el, beszéljünk róla”. Csomóan jöttek, mindenféle nő, idősebbek, fiatalabbak, egyetemisták, dolgozó nők. Keresztmetszete volt a társadalomnak. Pályáztunk az OSI-hoz (Open Society Foundation), abból a pénzből kivettünk egy lakást a Vámház körúton, aminek két szobája volt, meg egy régi faxtelefonja termálpapírral. Aztán fölkértünk a jugoszláv barátnőinket, hogy jöjjenek nekünk képzést tartani, mivel nekik már évek óta volt segélyvonaluk bántalmazott nők és gyerekek számára, cserében mi meséltünk nekik az abortuszkampányunkról. Közben dúlt a háború Jugoszláviában, úgyhogy nem tudtak együtt jönni. Nyilván egy nőmozgalom volt Jugoszláviában, de a háború miatt nem gyűlésezhettek közösen, mert nem lehetett átmenni a határon. Úgyhogy az egyik hétvégén a belgrádi nők érkeztek, azután a zágrábi nők. Baromi kemény és inspiráló csajok voltak. Még mindig azok egyébként, nem hagyták abba.

Aztán matricákat nyomtattunk a segélyvonalról, amiket mindenhol, de mindenhol kiragasztottunk a városban. Minden villamoson, buszban, minden kocsmának-klubnak a WC-jében – néha titokban és nagyon rafinált módon kellett csinálni. És akkor kezdtek jönni a hívások, egyikünk ügyelt, mellette egy társügyelő volt, aki meg tanult. A beszélgetés után leírtuk a legfontosabbakat egy nagy füzetbe. Persze baromságokkal is hívtak minket férfiak, nem bírták elviselni, hogy itt valami csak nőknek szól.

A nőknek néha elég nehéz szembenézni azzal, hogy egy bántalmazó kapcsolat nem nagy szerelem, hogy ki lehet lépni, van választási lehetőség. Sokszor csak az kell, hogy valaki azt mondja, igazad van, ez nem méltó, ez nem oké, és megkérdezze, hogy most mi a helyzeted, milyen lépéseket tudsz tenni? Értő fülre találni, valakire, aki nem mondja meg, hogy mit kell csinálnod, csak támogat, kikutatja veled a lehetőségeket – ez nagyon nagy különbséget jelent.

Viszont amitől megőrülök, hogy továbbra sem nagyon létezik szálláslehetősége a bántalmazott nőknek. Azoknak, akiknek kisgyerekük van, különösen  nehéz, ha szétmegy a család, akkor hol éljenek? Muszáj volt mindig azt kérdezni, hogy van-e családtag, akihez mehetnének. Ez is nyilván strukturális kérdés, hogy hogyan működik a hatalom: ha nincs más lehetőséged, akkor kénytelen vagy ugyanabban a helyzetben maradni. Nem nagyon volt sikeres az sem, ha politikusoknak csak bántalmazott nőkről beszéltünk, akkoriban még jobban jártunk, ha a gyerekek helyzetét emeltük ki, hogy rájuk hogyan hat a családon belüli erőszak, még ha csak tanúi is. Ebben mondjuk azóta lett változás, jobban elterjedt, hogy a nők is számítanak.

Lobbiztunk azért is, hogy változtassák meg a nemi erőszakról szóló törvényt, mert az csak a házasságon kívüli erőszakra vonatkozott. Nagyon lassú folyamat volt. Elmentünk a nyitottabb képviselőkhöz, hogy nézzék meg ezt a kis jogi paragrafust, miért mondjuk azt, hogy nőknek a házasságom belül nincsen joguk, holott azon kívül a nemi erőszak bűncselekménynek számít? Végül 1997-ben megváltoztatták a törvényt.

Azért politikailag egy viszonylagosan jó időszak volt ez, éreztük, hogy egy kis segítséggel óriási dolgokra vagyunk képesek, és ez üzemanyag, hogy akkor sose adjuk fel. Csak mindig ki kell találni, hogy mi a legjobb eszköz, módszer az adott helyen, időben, hogy a közvéleményt formálni lehessen, a törvényeken változtatni, és változásokat hozni.

Az interjúink végén meg szoktuk kérdezni, hogy mit ajánlanál az olvasóinknak? Könyveket, filmeket, programokat?

Főleg azt, hogy szerveződjenek. Mi az, ami számukra nem méltó, amin szeretnének változtatni a jelenlegi társadalomban, keressenek másokat, akik hasonlóan gondolják, találják ki közösen, hogy hogyan lehet megváltoztatni a közvéleményt, vagy hogyan lehet hatni a viszonyokra, és tegyenek érte A könyvtár is azért van, ez közösségi tér, a közösség számára létezik, és attól is lesz élő.