Mit gondolnak az oroszországi emberek az ukrajnai háborúról? Kik a lelkes támogatók, és hányan vannak? És mit mondanak az oroszok arra, hogy az orosz és az ukrán hadsereg egy-egy falvat foglal el, majd vissza? Mi lett az Oroszországba hatoló dróntámadások eredménye? Minderről Székely András, a Forráspont szerkesztője beszélt legújabb adásunkban. 

A nyár elején az orosz választók kétharmada nem tudott róla, hogy az országban hamarosan választások lesznek – ez ki is fejezi a szeptember 18-a és 20-a között tartott voksolás jelentőségét. A pártok közötti választás nagyjából úgy néz ki, mintha 2026-ban a Fidesz és a KDNP jelöltjei között kellett volna választanunk – jellemezte a helyzetet Székely András, a Forráspont szerkesztője.

A választási kampánynak egy érdekes momentuma volt: a Jabloko nevű párt kizárása. A korábban csak pár százalékot elérő formáció idén kiugró népszerűségre tett szert, mivel a háború ellen kampányolt. A választások kapcsán az a hivatalos, és sokak által osztott elképzelés, hogy noha van választási lehetőség, változhat a parlament összetétele is, de

„van egy irányvonal, amihez mindenkinek tartania kell magát. A háborút nem lehet megkérdőjelezni, mert ez az orosz nemzeti érdekeket sérti. Háborúellenes párt tehát nem indulhat.”

A Jabloko gyorsan szerzett népszerűsége azonban mutatja, hogy a társadalom egy jelentős része ellenzi a háború folytatását.

András elemzése szerint a háború társadalmi költségei Oroszországban „privatizálva vannak”. A nyilvánosságban – noha számos kérdésről lehet vitát folytatni – a háború kérdése tabu, de a bevonulással jelentős fizetésre lehet szert tenni. A dolgozók körében tehát a háborúskodás anyagi nehézségekre adott válaszként van felkínálva, amellett, hogy a mozgósító kampányok a férfiasság ideáljára is építenek. András egy elhíresült reklámot idéz: egy 50 év körüli férfit látunk, akinek a lányától kell pénzt kérnie, hogy telefont vegyen magának. A reklámból kiderül, hogy azért nincs pénze, mert a gyárban, ahol dolgozik, nem fizették ki.

„Mi a megoldás? Nem az, hogy belép a szakszervezetbe, hogy követeli a ki nem fizetett bérét. Hanem csatlakozik a hadsereghez. A reklám végén a lányai is nagyon büszkék arra, hogy apa csatlakozott a hadsereghez.”

Az ukrán hadseregnek – amint arról András nemrég elemző cikkben is megemlékezett – kifejezett célja volt, hogy a nyár folyamán „Oroszországba vigye” a háborút, a dróntámadások következtében pedig valóban egyre nehezebb nem tudomást venni róla. Ennek megfelelően egyre többen ellenzik azt: augusztusban a korábbi 29%-kal szemben 62% mondta, hogy támogatnák a béketárgyalásokat. Erőteljes véleménye a háborúról azonban csak a társadalom nagyjából egyharmadának van.

A többség hozzáállását egy pici, a fronton fekvő és már számos alkalommal elveszített, majd győzedelmesen visszafoglalt faluról szóló mém fejezi ki: „A mém annyit mond, hogy »Nekünk nem kell Malaja Tokmácska«. Ez egy jó szimbólum, mert egyszerűen az oroszok többsége nagyjából ezt gondolja. Annyit kellene hozzátenni, hogy Kijev kéne, de Malaja Tokmácska nem fontos. És ha ez a háború így megy, akkor inkább hagyjuk a szarba.”

A háború támogatásában egyébként érdekes regionális és osztálymintázatok rajzolódnak ki:

„minél kisebb egy település, annál nagyobb eséllyel szeretnének az emberek békét, hiszen  őket jobban érinti a háború. És Moszkvában támogatják arányosan a legtöbben.”

Az orosz gazdaság problémái András szerint sokasodnak, de a nyugati mainstream értelmezésekben előkerülő „összeomlás” szót el kellene felejteni.

„Nő az államadósság, de még mindig nem magas. Egyre nagyobb a költségvetési hiány, de európai összehasonlításban még mindig alacsony. Egyre kevésbé versenyképes az orosz gazdaság, és a társadalom egyes rétegei veszítenek, mások pedig – sokkal kevesebben – nyernek.”

András végül az ellenzékről is elmondja véleményét: a többségében emigráns, nyugatos ellenzék derékhada nagyrészt neoliberális átalakításban érdekelt, és ezért mindig népszerűtlen lesz. A marxista alapokon működő ellenzéki mozgalom számára az erőforrások közösségi kézbe vétele lenne a prioritás:

„az, hogy Oroszországban a nyersanyagok jó nagy része a tőkét gazdagítja, nyilván elfogadhatatlan. Vannak például olyan gyárak, például a Potanyin-féle gyár, Norilszkban, amit gulágfoglyok építettek. Az, hogy ez egy milliárdost gazdagít, szintén teljesen elfogadhatatlan.”

András szerint biztos, hogy valamilyen, polgári értelemben vett demokrácia is teljességgel lehetetlen Oroszországban addig, amíg ekkora mértékűek az egyenlőtlenségek.