Magyarország jelenleg a nők elleni erőszak terén az Európai Unió egyik legsúlyosabban érintett országa. Magyar Péter bejelentése az isztambuli egyezményről reményt adhat arra, hogy végre valódi változás induljon el az áldozatvédelem területén. Azonban a ratifikálás nem politikai kegy, hanem egy régóta esedékes állami kötelezettség teljesítése. De mit okozott az előző rendszer tétlensége az áldozatok életében? És mik lesznek a következő teendők?
Magyar Péter november 12-én bejelentette: a Tisza Párt parlamenti frakciója kezdeményezni fogja az isztambuli egyezmény ratifikálását. A nők elleni erőszak visszaszorítását célzó csomag törvénybe iktatása nagy lépés lenne az áldozatok védelmében: végre papíron állna, hogy a nők elleni erőszak nem magánügy. Továbbá végre valódi segítséget és hatékony jogi védelmet kaphatnának a nők elleni erőszak áldozatai.
Emellett a ratifikációs folyamat egyfajta számonkérést is magával hoz majd, ugyanis egy független, nemzetközi testület, a GREVIO Bizottsága fogja ellenőrizni, vajon létrehozott-e a magyar állam elegendő menedékhelyet, működik-e országos lefedettségű, 0-24-es segélyvonal, kiképzik-e az áldozatokkal dolgozó szakembereket, illetve folynak-e rendesen a megelőzést célzó foglalkozások az iskolákban.
Nem vagyunk telhetetlenek, de…
Spronz Júlia, a PATENT jogásza a 444-nek adott interjújában használta a „ne legyünk telhetetlenek” fordulatot, amellyel a bejelentés körülményeire utalt – miszerint azt nem közvetlen, nagyhatású petíciók előzték meg, hanem Varga Judit meghallgatása a miniszterelnökkel való abuzív kapcsolatáról. A mondat maga viszont a téma többi aspektusához is jól illik. Bár nem akarunk telhetetlennek tűnni, azért kijelenthető, hogy az isztambuli egyezmény ratifikálása egy sok évtizedes mulasztást korrigál, s ahogy azt Magyar Péter is leírta egy Instagram-posztjában: „A nők nem tartoznak köszönömmel azért, mert az állam (…) végre ellátja majd a feladatát: megvédi őket és a méltóságukat”.
Továbbá fontos, hogy ne felejtsük el azt sem, hogy a nők védelmében most kezdődő változtatásokért a magyar nőjogi egyesületek már évtizedek óta küzdenek. Azonban javaslataik eddig rendre süket fülekre találtak, sőt, az előző kormányzat egyenesen üldözte a munkájukat végző jogvédőket. Jóllehet, ez idáig a Tisza párt sem egyeztetett konkrétan a ratifikálás bejelentéséről és módjáról civil szervezetekkel, s még az sem tisztázott, hogy a kormány mely entitások szakmai segítségét fogja igénybe venni a beiktatással járó rengeteg komplex feladat kapcsán. Mindenesetre az biztos, hogy óriási hiányt pótol a ratifikáció ígérete, illetve még sokszor rá fogunk csodálkozni arra, mennyire nem volt normális, amiben eddig éltünk.
Az elmúlt 12 év mulasztásának ára
Magyarországnak volt már dolga az Egyezménnyel: 2014-ben egyszer a Fidesznek sikerült aláírnia, de utána több mint egy évtizedig – többnyire ideológiai és politikai okokból – nem ratifikálta, azaz nem iktattuk törvénybe a tételeit. Szinte felfoghatatlan az ez idő alatt keletkezett kár. Az áldozatvédelemben, a szakemberek képzettségében és a joggyakorlatban súlyos, rendszerszintű problémák vannak, amelyekkel az érintetteknek továbbra is nap mint nap szembe kell nézni. Sajnos szimbolikus eset jelzi a ratifikáció késedelmét: a miniszterelnöki bejelentést megelőző éjjel egy férfi gumilövedékes fegyverrel gyilkolta meg volt feleségét Szolnokon.
Vajon hány áldozat életét menthette volna meg a rendőrség szakmai kiképzése és a hatékony jogi védelem akár a távoltartás vonatkozásában 2014 óta?
Ha erre a kérdésre nem is válaszolhat közvetlenül a 2024-es reprezentatív EU-s felmérés, abban mindenképp segít eligazodni, mekkora is a baj itthon a nők elleni erőszak terén. A 18-74 év közötti magyar nők 54,6%-a ellen követett el valaha akár korábbi, akár jelenlegi partnere erőszakot (ide tartozik ez esetben a fizikai, a szexuális, és/vagy a lelki bántalmazás is). Ez alapján legkevesebb minden második magyar nő közvetlen áldozatként érintettje, vagy érintettje volt tehát párkapcsolati erőszaknak. Ez az adat az EU tagállamai közül Magyarországon a legmagasabb. Továbbá a NANE Egyesület számításai szerint jelenleg2-3 hetente meghal egy nő párkapcsolati erőszak következtében itthon, havonta két-három nő pedig családon belüli erőszak halálos áldozata lesz.
Viszonylag nehéz adatot gyűjteni ebben a témában, mert sok eset rejtve marad, illetve csak később derül fény rájuk. A Mércén számon tartjuk évekre bontva a nyilvánosságra került nőgyilkosságokat, a PATENT Egyesülettel közösen pedig számlálót vezetünk, ezek ugyanakkor csupán a valós esetek töredékét fedik le. Ide kapcsolódik még ide a NANE Egyesület Néma Tanúk eseményre készített éves gyűjtése is – tavaly 24 nőre emlékeztek a rendezvényen.
A Mércén már korábban is rendszeresen hírt adtunk a nőgyilkosságok körülményeiről és kontextusáról; arról, hogy mennyire rendszerbe van kódolva a nők elleni erőszak, s a patriarchális társadalom hogyan jogosítja fel a férfiakat arra, hogy hatalmat gyakoroljanak a nők felett.
„Van még munkánk, és nem is kevés”
November 25-től ismét megindul a „16 Akciónap a nők elleni erőszak ellen” programsorozat, amelyet idén is a Néma Tanúk menete nyit majd meg. Ezen az eseményen a résztvevők gyertyát gyújtanak, és megemlékeznek az áldozatokról, majd felhívják a figyelmet a jelenlegi helyzet súlyosságára és az állami felelősségvállalás fontosságára. „Idén is vonulunk, hiszen még rengeteg a teendő a nők elleni erőszak felszámolásában. Azonban most, évtizedek óta először, valódi állami fellépésre is számíthatunk”- írták a szervezők.
De vajon milyen intézkedések és erőforrások kellenek ahhoz, hogy az isztambuli egyezmény ratifikálása valódi változást hozzon az áldozatvédelemben? Hiszen önmagában az, hogy lezajlik a törvénybe iktatási folyamat, még nem garantálja, hogy annak végrehajtása valóban szakszerűen zajlik majd.
A NANE ügyfelei gyakran számolnak be arról, hogy megnehezíti számukra a bántalmazó kapcsolatból való kilépést a tény, hogy nincs hová menniük, nincs miből élniük, rettegnek, hogy elveszik tőlük a gyerekeiket, illetve attól, hogy a gyámhivatal, a rendőrség vagy a bíróság dolgozói nem hisznek majd nekik. Éppen ezért tényleg fontos lenne minden rendőrt, ügyészt, bírát, illetve családsegítőt/gyámügyes munkatársat mielőbb kiképezni; a segélyvonalakat stabilan finanszírozni, illetve elegendő helyet biztosítani a krízisközpontokban.
Ezen túl elengedhetetlen, hogy a nőknek legyen hová menniük a krízis után, amelynek záloga volna a megfizethető lakhatás elérhetősége. Erről a témáról várható a Gólyában egy kerekasztal-beszélgetés, ahol kiderül, hogy hogyan fonódik össze a lakhatási válság és a nők elleni erőszak, illetve miért érinti a nőket kiemelt módon a lakhatási szegénység.
Most felcsillant a remény, hogy mindebből valóban lehet valami. Pár napja Magyar Péter is kijelentette, hogy „az igazi munka még csak most jön: a részletszabályok kidolgozása”. Arról is beszélt, hogy kevésnek tartja az isztambuli egyezményt, és hogy a ratifikálás nem jelenti azt, hogy ne lehetne előrébb lépni modernebb jogszabályokkal és hatékonyabb segítségnyújtással. Ezzel valószínűleg egyetértenek a nőjogi szervezetek is, amelyek több ízben is felajánlották szakmai segítségüket az egyezmény minőségi végrehajtásához, illetve a gyakorlati kivitelezéséhez.
💜 Elindult immár hagyományos év végi kampányunk, hogy pótoljuk a hiányzó összeget az idei költségvetésünkből. Még 7 millió forintra van szükségünk.
💚Ha fontos neked a Mérce, szállj be te is, hogy jövőre is folytathassuk!