Orbán Viktor gazdasági klientúrája és oligarchahálózata nem engedett teret másnak, összeomlásával viszont egy csomó olyan munkahely szűnhet meg hosszú távon, ami így, ebben a formában már nem tér vissza. Miközben a Mészáros- és Garancsi-féle „Patyomkin-munkahelyek” és a csatolt külföldi cégek a kiemelkedő állami támogatás híján eltűnnek, a „piaci korrekció” korántsem valamiféle természetes „igazságosságot” fog szolgálni.
Érdekes összesítő jelent meg a napokban a G7 portálon, amely az összegyűjtött adatokból egyértelműen megállapította, hogy bizony felgyorsult a munkavállalók elküldése a NER építőipari cégeitől. Elsődleges példát jelent a Tiborcz István, Orbán Viktor veje érdekeltségébe tartozó Bayer Construct, akik korrupcióval összefüggő peres eljárások nyomán már korábban csődvédelmet kértek. De a legtöbb Mészáros-cég és az ugyancsak a volt miniszterelnök barátjának számító Garancsi István cégei is nagyobb ütemben küldik el az építőiparból az embereket, mint az elmúlt rendszerhez nem köthető magyar cégek, vagy az olyan, Magyarország gazdaságát ugyancsak meghatározó nagy cégek mint az osztrák Strabag és Swietelsky, francia Colas, és a kínai építőipari cégek.
A folyamat itt publikált elemzéséből kiviláglik, hogy miközben az építőipar teljesítménye egész Európában lassul, a NER finanszírozási- és klientúra-rendszerének összeomlása az irodai, és fizikai munkások sorait is jelentősen megritkította. Felvethető lenne, hogy amint bármilyen építőipari növekedés beindul, vagy az EU-s 5900 milliárdos, eddig visszatartott pénz megérkezik, ezeket az elbocsátottakat felszívja majd a maradék „szabad piac”, és így minden rendbejön majd.
Ezzel a felvetéssel azonban több gond is akad. Egyrészt a politikai hangulat: vagyis az a szinte mindenhol érzékelhető folyamat, hogy a „NER-es” munkahelyekről még alsóbb szinteken is kieső emberek, is nehezebben találnak munkát, épp a lojalitásalapú szervezetépítés, privilegizált javadalmak miatt. Ennek nem feltétlen az az egyetlen oka, hogy a munkáltató a „múltjuk” miatt nem dolgozna velük, de ha közbeszerzéseken akar elindulni, akkor akár egy középvezetői szintű, „NER-múlttal rendelkező” beosztott feltűnése egy (esetleg a konkurencia által sugallt) sajtócikkben akár a pozícióit is ronthatja.
Az M0-ás autóút déli szakaszának felújítási munkálatai Dunaharasztinál 2018. szeptember 14-én. Új forgalmi rend lép életbe az M0-ás autóút déli szakaszának felújításánál, hogy csökkentsék a torlódásokat. A Hárosi Duna-hídon a munkaterület mellett az M1-es autópálya irányába az eddigi kettõ helyett három forgalmi sáv, míg a Soroksári Duna-híd felé hosszabb gyorsítósávok segítik majd a közlekedõket.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Márészt megjegyzendő persze az is, hogy az EU-s pénzek kevesebb mint fele olyan juttatás, ami a gazdaságban majd csak 2027-ben hasznosul. 969 milliárd forintot ugyanis úgy kap meg majd a magyar állam, hogy már piaci kölcsönből befejezett beruházást utófinanszíroz belőle, ami egyszerűen a felvett hitelek visszafizetésére juttatott forrást jelent.
Az EU-s RRF-alapból (ami a Covid idején kellett volna, hogy ideérjen, de Orbán Viktor jogállamisági fenntartások miatt nem kapta meg), további 2187 milliárd forint olyan projektek utófinanszírozására szolgál majd, amelyek már elindultak, így az építőiparban is folyamatban lévő projektmunkák, amelyekre az emberek már rég fel vannak véve.
A teljes gazdaságra így marad 2744 milliárd forint olyan forrás, amit teljes egészében ezután induló kezdeményezésekre költhet majd el az állam, szigorúan felülvizsgált közbeszerzéseket követően.
Ami az elzabrált és kitalicskázott, közpénzeredetű vagyonelemek visszaszerzését illeti, azok jellegére jelentős iránymutatást kínál a Seszták-ügy. Kedden a parlamentben Vitézy Dávid közlekedési miniszter is közölte, hogy az elvileg a kistérségi oligarchához és volt fideszes fejlesztési miniszterhez köthető, földbe ásott vagyon forintösszértéke 6,5 milliárd körül van, ez pedig szerinte „nagyjából a fele” annak az összegnek, ami a Volánbusz korrupciós botrányai közepette kézen-közön eltűnt.
Noha az ilyen korrupciós bünetőügyek – ahogyan azokkal kapcsolatban Unger Anna NVVH-igazgató is fogalmazott – gyakorta éveken át is elhúzódnak, a tapasztalat azt mutatja, hogy az idő múlásával a konkrét vagyonelemek sikeres fellelésének és visszaszármaztatásának esélye egyre csökken. Tehát nagyjából irányadónak tekinthető az, ha az ilyen ügyekben, szerencsés esetben a vagyon 50 százaléka legalább megvan.
Önmagában tehát a gazdaság helyzetén a vagyonvisszaszerzés és korrupcióüldözés sem segít.
Annak már nagyobb a jelentősége, hogy megáll az állami, közbeszerzési forrásoknál a túlárazás, és főként az állami szolgáltatások brutális eszközökkel és nagy közpénz-veszteséggel járó „kiszervezése” a NER párhuzamos „magán”-struktúrájába. De ezeknek a megspórolt költségvetési pénzeknek is szinte azonnal megvan a helye, például az államadósság finanszírozásában, ami valószínűleg még sokáig komoly kiadási tétel lesz majd.
Vasútépítõ gépsor mûködés közben a V-Híd Építõ Zrt. gépbemutatóval egybekötött születésnapi rendezvényén Debrecenben 2020. szeptember 18-án. A korszerû vasútépítõ gépsorból összesen három van Európában, és most elõször került belõle egy 100 százalékos magyar tulajdonba.
MTI/Czeglédi Zsolt
Mindez magyarázhatja azt a helyzetet is, hogy miközben a teljes építőipar 2026 folyamán leállt, stagnál, a munkáltatók pedig rendre azt nyilatkozzák a sajtóban, hogy a „túlélésért küzdenek” az iparágban, augusztusban hirtelen megugrott az építőipari termelés volumene, A Forbes azonban emlékeztetett: emögött kizárólag az állami út-, vasút- és közműfejlesztések állnak, miközben a magánszféra, például a lakásépítések mértéke folyamatosan lassult, főként az iráni háború és az alapanyagok kiugró drágulása miatt.
Méreténél fogva kizárólag az állami szektor és annak megrendelései, vagy az EU-s pénzek és „korrupcióüldözés” ezt a lukat képtelenek betömni. Így alakulhatott ki az a fura helyzet, hogy miközben a GKI gazdaságkutató az IMF és más nemzetközi szervezetek becslései nyomán a növekedést idén 1,9 százalékra, jövőre 2 százalékra becsülik, ezzel párhuzamosan pozitívan módosították a munkanélküliségi rátát is, idénre az eredetileg, év elején prognosztizált 4,2 helyett 4,5 százalékra, a jövő évit pedig 4 százalékról 4,2 százalékra változtatták. Ez nagyjából a 2017-es szint, ami nem tűnik tragikusnak, ha csak arra nem gondolunk, hogy a 2019-es rekord alacsony (3,4 százalék) munkalnélküliség után a 2020-as Covid-lezárások utáni, 4,1 százalék már mint egyfajta válság jelentkezett.
Ez a növekedés tehát együtt jár a munkanélküliség növekedésével is.
Akármennyire is szinte fetisizált szerepet tölt be a GDP mint mérőszám a magyar sajtóban, önmagában nem sokat mond a valós megélhetésről és életszínvonalról. Viszont ez – tehát a termelés volumenének gazdaságbeli növekedése – nem jár együtt többé a „munkaerő-felesleg” bevonásával. Helyette mindenhol uralkodóvá válnak a „projektmunkák” a „rugalmas foglalkoztatás”, a „fluktuáló” (azaz önmagában kiszámíthatatlan mértékű) bérezési gyakorlatok.
Ha a NER által eddig leuralt építőiparra nézünk ismét, feltűnő lehet az is, hogy ebben a szektorban a Mészáros Lőrinc- és Szijj László-cégek kiemelkedő, vagy legalábbis átlagon felüli bérezést biztosítottak a legtöbb munkatársnak. Ennek magyarázata épp abban rejlik, amit a közbeszédben annyiszor szoktak kritizálni: a lojalitáson, és kiépített, politikailag is bekötött, fix klientúrán alapuló termelési rendszerekben a munkatársak kooperációját elsősorban azzal a végtelen pénzzel és abból lehetővé vált bérpolitikával próbálták biztosítani, ami a tulajdonos oligarchák a közbeszerzési gyakorlatok súlyosan korrupt útján be tudtak szerezni.
Járulékos és megint csak a piaci neoliberalizmus helyett az államkapitalizmus jegyeit mutató jelenség, hogy a legfőbb NER-cégek, akár az építőiparban, akár azon kívül, idén már csak adózott nyereségük átlag 20 százalékát vették ki osztalékként cégeikből. A tendencia növekvő mértékű volt az elmúlt években, így az olyan Orbán-kori és főként közpénzt kapó nagyvállalatok mint a Mészáros-féle V-Híd, vagy a kliense, Szijj László által tulajdonolt Duna Aszfalt kiugró eredménytartalékot is tárol az elmúlt évekből. Ennek az összegnek a nagy része viszont el fog menni a következő években egyszerűen arra, hogy a kieső óriás-közbeszerzések hiányát a cégstruktúrák egy darabig ne érezzék meg, és a válság csak lépcsőzetesen köszöntsön rájuk.
Az állandó foglalkoztatásra épülő és az új „nemzeti burzsoázia” tőkefelhalmozása által előállt helyzet nyilván fenntarthatatlanná vált abban a pillanatban, ahogyan Orbán Viktor elveszítette a hatalmát 2026 áprilisában. Ami viszont az új, EU-s pályáztatási rendszerben ennek a helyére jön, korántsem fogja ugyanazt az állandóságot mutatni, mint ami az eddigi, monolit rendszerben jellemző volt. Míg egy kitömött, államhoz közel álló, magyar óriásvállalat a gazdasági helyzettől függetlenül, a kapitalista válságciklusokon, és a most jellemző, súlyos kereskedelmi elakadásoktól függetlenül is tudott állandó szerződéseket biztosítani, addig egy multicég minden esetben a rövid távú szerződést, az alvállalkozói projektmunkát, a rugalmas és időleges foglalkoztatást fogja előnyben részesíteni.
Az állam szerepe ebben a felállásban ugyancsak jelentősen átalakul. Ahhoz ugyanis, hogy akár két-három hónap alatt egyszer egy „dömpinghez” jelentősen több embert alkalmazzon egy ilyen cég, hogy aztán még az év vége előtt be is fejeződjön a munkaviszonya, legalább kissé meg kell növelni a tőke számára rendelkezésre álló „tartalék-munkaerőt” is. Ez sem ma kezdődött: az Orbán-korszak alatt Magyarországra települő, vagy itt kedvezményes állami támogatásokból bővítő ipari multik rendre hagyatkoztak a szakképzetlen munkaerő-tartalékként kezelt munkanélküliekre: számos vidéken akkor alkalmazta őket a környékbeli autóipari gyár, amikor jött egy megrendelés, majd annak végeztével elküldte őket.
Most a helyzet annyiban változik, hogy a tartalékot további iparágak, és a szolgáltató szektor tovább bővíti „fehérgalléros” és szakképzett fizikai munkások sorával Vagyis az elbocsátások, illetve a tartósan munkanélküliek száma – legalábbis a neoliberális foglalkoztatáspolitika törvényei szerint, nőni fog. A helyzetet természetesen jelen körülmények között csak eszkalálja a mesterséges intelligencia és az automatizáció terjedése is. Számos tőkés ugyanis növekvő mértékben ezekre hagyatkozna, amikor a termelékenységét meg akarja őrizni de a munkaerő költségét csökkentené, ami persze a megjelent új technológiák mondhatni leginkább primitív használati módja.
A kormány és az állam egy ilyen átalakulás előtt némileg eszköztelennek nevezhető. Az Európai Ügyészséghez való csatlakozás, az NVVH megalakulása, és általában a kormányprogram és a közhangulat természetesen nagyrészt kizárja, hogy ugyanabban a mértékben kezdjenek el új klientúrát kitömni rekordmennyiségű pénzzel, ahogyan azt Orbán Viktor először Simicskával, majd Mészáros Lőrinccel és barátaival tette.
Szilvai József Attila, a Magyar Közút Nonprofit Zrt. vezérigazgatója, Gulyás Gergely, a volt Miniszterelnökséget vezetõ miniszter, Farkas Sándor, a térség volt fideszes országgyûlési képviselõje, az Agrárminisztérium parlamenti államtitkára és Tóth Tibor Imre polgármester (b-j) átadja az M5-ös autópálya csengelei csomópontját 2021. december 11-én.
MTI/Rosta Tibor
De ha egy amúgy sikeres magyar középvállalkozás a jelenlegi piaci körülmények között kívánná a V-Híd, vagy akár a Colas-csoport méretét elérni, ahhoz évtizedekre lenne szüksége. Ha a 2027-re prognosztizált 2 százalékos növekedést állandónak vennénk, akkor ehhez pontosan 23 év kellene nekik.
Ebből az egyenletből logikusan következik, hogy a NER-tőke kiesése után a nagyobb közbeszerzések, állami megrendelések oroszlánrésze EU-n belüli multicégekhez kerül majd. Itt ugyan az EU-s szabályokat kívül-belül ismerik, és a tevékenységük pénzt spórol az államnak, de az is világos, hogy saját „rugalmas” foglalkoztatási politikájuk ezzel együtt elég erős gátakat jelent az életszínvonal-növekedés és a kizsákmányolása csökkentése tekintetében.
Az állam ezeket a problémákat ismét csak részben tudja pótolni: szociális szolgáltatások, a munkanélküli ellátás időtartamának potenciális újbóli növelése, vagy éppen az Orbán-féle közmunkaprogramok újbóli feltöltése emberekkel mind átmeneti megoldásoknak nevezhetőek csupán. Ha egyáltalán ezek megtörténnek, de ahogyan a Magyar Péter-kormány és a szociális szféra, valamint a felsőoktatás afférját nézzük, egyelőre még csak meg sem történnek. A miniszterelnök erről egy interjúban úgy fogalmazott: maga nem híve az „etatista-újraelosztó” politikának, tehát sejthetően gazdaságpolitikája elsősorban a piaci folyamatokra alapoz majd, ezeket követi le.
A helyzeten a szakszervezetek fellépése segíthetne. De a szomorú valóság, amivel szinte mindenki tisztában van már most is, az, hogy a nagyvállalatoknál tagságuk szerény, míg a kis- és középvállalkozásoknál egyenesen elenyésző. Eredménye mindez az 1989 utáni Magyarország – most már hivatalos parlamenti bizottság előtt is vizsgált – „eredeti tőkefelhalmozási” periódusának. A neoliberális gazdasági berendezkedé elméleti hátteréül szolgáló, úgynevezett „neoklasszikus gondolkodás” a sztrájkokat, a szakszervezetek „túlhatalmát” mint éppen a munkanélküliség egyik fő okozóját hibáztatták. Érvelésük szerint ha nincs szervezett munkásság, akkor nincsenek többletköltségek és „irracionális” viszonyok sem a tőkés termelésben, az 1990-es években uralkodó nézet szerint pedig ebben az esetben a piaci folyamatok maguk számolják majd fel a munkanélküliség jelenségét.
Az elmélet azóta megbukott. Láthatjuk, tipikus esetben a nyugat-európai országoknál a GDP-növekedés üteme az Orbán-érában megszokottnál viszonylag magasabb munkanélküliséggel párosul.
Ez viszont nem anomália: a tőkések nyereségének alapjául szolgáló termelékenysége éppen a munkások cserélgetéséből, alulfizetéséből, átmeneti szerződtetéséből majd elküldéséből származik.
Most, hogy Magyarország több évnyi, perverz és sok tekintetben ugyancsak igazságtalan parancsuralmi rendszerben való lét után ismét csatlakozik a több bevétel-több munkanélküli által fémjelzett neoliberális rendszerek közé, a kormány és a parlamenti akkor tenné a legtöbbet, ha a 2012-ben jelentősen megkurtított sztrájkjogot állítaná vissza legalább az azelőtti formájába, és jelentős mértékben módosítaná a Munka Törvénykönyvét is. Hiszen még egy polgári demokráciában is elvárható lenne, hogy amennyiben a tőkés munkáltató (legyen tőkéje akármekkora is) szabadon szervezkedhet, egyesülhet és élhet a számára a törvények és állam biztosította eszközökkel, akkor ugyanezt a munka oldalától se tagadják meg. Már csak azért se, mert hasonló javaslatok még a Tisza Párt választási programjában is fellelhetőek voltak.