Ez sem volt egy egyszerű hét, pedig annak ígérkezett. A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal (NVVH), amelyről már a megalakulását előíró törvény után írtunk itt, végül kapott vezetőt, a kiválasztás folyamata pedig demokratikusnak volt mondható. Egyesek szerint. Ugyanis egy minősített online többség már a meghallgatásokat percről percre végigkövetve, és a két fő, versenyben maradt jelöltet, Unger Anna politológust és Ligeti Miklós, a Transparency International jogi igazgatóját mintegy pontozva, sommás véleményeket fogalmazott meg.

A pozícióért indult még Jancsics Dávid korrupciókutató is, aki végül visszalépett. Sárvári Nicholast pedig – a Tisza jelöltjeként – szintén meghallgatták, bár felmerült, hogy kanadai-magyar állampolgárként betölthet-e közhivatalt. Formálisan persze ezt semmi nem akadályozza, az új intézmény szabályzatában nem tiltja ezt semmi – mégis vitatott kérdés lett a közéletben, hogy egy konkrét nyomozásokat is elrendelni képes szervezet feje esetében szorul-e szabályozásra ez a kérdés, vagy nem. Ha úgy gondoljuk, hogy igen, akkor az ügyben a most különösen hangos Fidesz-párti közvélemény is hibázott, hiszen nem kérte számon Orbán Viktort, amikor a kormánytöbbség kettős állampolgárt nevezett ki a Petőfi Irodalmi Múzeum, vagy a Magyar Nemzeti Színház élére, és ezekről nem folytatott le társadalmi vitát. Sárvári a 2026-os választás tisztaságához kapcsolódó közéleti aktivizmusa mellett, olyan szakmai tapasztalatokat is fel tudott mutatni, amelyek vagyonok céges- vagy állami kézbe való visszaszerzéséhez, visszatulajdonításához kapcsolódtak.

Az alapproblémát már a folyamat első szakaszában sejteni lehetett: adott egy középkorú, jogász végzettségű férfiember, egy nagyvállalati szférából érkező másik középkorú férfi, és egy politológiát gyakorló egyetemi tanár, aki nő – s ugyanarra a helyre pályáznak Magyarországon. A folytatást, bár ki tudnánk találni, nem kell, hiszen Bakó Júlia itt már egészen pontosan jellemezte.

És ahogyan az 2026-ban lenni szokott, a hozzászólók, véleményformálók itt sem egy több órás bizottsági ülés felvételét elemezték darabjaira.

Sokkal inkább arról volt szó, hogy onnan kiragadott szalagcímeket és videóklipeket értékeltek, amelyek alapján az alkalmi sokaság (amely abban a pillanatban mint Nép jelenhet meg a populizmus szabályai szerint) kimondta: a szerényebb letartóztatási és rekvirálási eredményeket ígérő Unger Anna nem alkalmas, míg a médiában már jelöltsége előtt is sokat szereplő Ligeti Miklós viszont megbízhatóbb ember a pozícióra.

Az NVVH jövőbeni igazgatóit meghallgató, ügyükben illetékes Igazságügyi Bizottság előtti Unger kijelentései közül kifejezetten az okozta a botrányt, amely szerint:

„…hat év elegendő arra, hogy az utolsó szögig feltárjuk, mi történt ebben az országban”, illetve ugyanennyi időt, tehát egy választási ciklusnál hosszabb intervallumot kell várni egy jogerős bírósági ítélet megszületésére is a vádemeléstől fogva olyan mértékű korrupciós ügyekben, amelyeket a Fidesz-KDNP hosszú kormányzása produkált. A bizottság előtti programbeszédében Unger hangsúlyozta, a korrupciós háló működését fel kell tárni, a „felelősöket néven kell nevezni” amellett, hogy meg kell akadályozni hogy „védelmet vásároljanak maguknak”, sőt, hogy „ezt felhasználva visszatérjenek” a kormányzásba.

Az expozé nagy felháborodást váltott ki, különösen azért, mert annak hallgatói, akik a vagyonvisszaszerzés, elszámoltatás, a „bilincs, bilincs, rács, rács” elve, valamint „a börtön ablakában” kezdetű dalocska jegyében szavaztak le a Tiszára, úgy érezték, megvezették őket. Hiszen ha Unger szavai a valóságot tükrözik, akkor Orbán Viktor gyűlölt fő miniszterei, oligarchái ebben a választási ciklusban már nem kerülnek bilincsben a vádlottak padjára.

Noha maga Ligeti Miklós is úgy fogalmazott meghallgatásán, becslése szerint a Fidesz által közvagyonból magánvagyonná „varázsolt” javaknak nagyjából 10 százaléka szerezhető vissza legális úton, ez valahogyan nem esett latba a két jelölt értékelésénél. A népi esküdtszék határozott: Ligetit akarják, Ungert meg nem.

A viták nem dőltek el, de a mondás, amely szerint Unger Anna elnézőbb lesz majd a fideszes korrupció kivizsgálásával szemben, mint Ligeti Miklós, már készre sütve tálalva volt, mire a bizottsági döntésre és a parlamenti végszavazásra sor került. A felháborodás csak akkor tetőzött igazán, amikor az is kiderült, a bizottság titkos szavazás útján végül is Unger, és nem Ligeti mellett döntött. Nem hűtötte a kedélyeket, hogy a Tisza-frakció egy tartózkodással meg is szavazta Ungert a hivatal élére.

A feljajdulás, amelyet olyan régi Orbán-ellenes politikusok, többek között Hadházy Ákos és Márki-Zay Péter népbíróságként képviseltek, arról szóltak, hogy a Tisza Párt a jogállamiság és a zavartalan átmenet érdekében felvizezi a kampányprogramban ígért elszámoltatást.

A kritikákra Magyar Péter miniszterelnök és a Tisza-frakció képviselői valahogy úgy reagáltak, hogy minden döntésbe ne szóljanak bele az emberek, minden szakmai határozatot nem fognak a nép előtt mérlegre tenni, és hiányolták a közvélemény türelmét is. Magyar ezentúl még a bírálóknak szegezte azt is, hogy ők meg egy „állatorvost” (ti. Hadházy Ákost) javasoltak volna a hivatal élére, aki ugyanúgy nem jogász, mint a nyertes Unger Anna.

Hadházy – sejtetve, hogy bennfentes információi vannak – kijelentette: politikai alku eredményeként lett Unger a fő elszámoltató. A miniszterelnök ugyanis – szerinte – a szakmai tapasztalattal rendelkező Sárvárit favorizálta, míg Ruff Bálint kancelláriaminiszter Ligetit látta volna szívesen az igazgatói székben. Mindezt a kormány nem kommentálta.

Sok minden felmerült és felmerülhet még az ügy körül. Én most a megalkotott kép mögött rejlő érzelmek és materiális valósághoz fűződő kapcsolatuk másik oldaláról fognám meg a kérdést. Nevezetesen,

mit is jelent a vagyonvisszaszerzés, az „elszámoltatás” a szavazó tömegeknek?

Ez ugyanis fogas kérdésnek látszik. Április 12 előtt Magyar Péter ajánlata a régi renddel való teljes és gyökeres szakítás volt. A viszonylagosan még mindig magas infláció, a stagnáló bérek, és a süllyedő Orbán-felépítmény megdöbbentően megnövekedett agresszivitása együtt generáltak kormányváltó hangulatot. Még azokból a középrétegekből is kibukott az oligarchák iránti bosszúvágy, akik csupán az elmaradó EU-s fejlesztési pénzek miatt érezték kirekesztve magukat a rendszerből. A Tisza szavazótáborán belül viszont nagyobb hanggal és erősebb érdekérvényesítő képességgel jelentek meg azok, akik Orbán kormányzásának a leépített közszolgáltatásokat, a leszorított közalkalmazotti réteget, a közvagyon-zabrálást és a menetrendszerű verbális megalázást saját veszteségükként élték meg.

A NER rendszere ugyanis a nemzetközi nagytőke elleni retorikai keresztesháború máza mögött éppen azért fájt sokaknak, mert – ahogyan azt Ruff Bálint miniszter is szokta volt emlegetni – Orbán 2010 utáni uralma nagyon nagy mértékben épített az állami vagyon magánérdekek mentén történő aktív kiszervezésére.

Ehhez csatlakoznak a 2013 és 2026 között kirobbant, látványos és óriási közfelháborodást kiváltó ügyek is. A Quaestor-befektetők pénzének következmények nélküli eltűnésétől egészen a Magyar Nemzeti Bank vagyonának 650 milliárd forintra becsült kifosztásáig olyan esetek ezek, amelyekhez akár közvádló által emelt köztörvényes ügyek is kapcsolódhatnak.

Ezt nevezik hagyományosan korrupciónak. Ami illegális, vádiratba való, amit bíróság tárgyal, ahol előzetes letartóztatásokat rendelhetnek el, és ahol jogerős ítélet eredményeképpen az abban közreműködők börtönbüntetéseket kaphatnak.

De a köznyelvben „korrupciónak”, „lopásnak” számíthat már minden egyes, az elérhető tények, adatok szerint túlárazott közbeszerzés is.

Gondolhatunk itt eklatáns példaként az óvodai, műanyag nyuszimotorok beszerzési ügyére, amikor egy bolti áron öt-hatezer forintos, óvodásoknak szánt kismotort a kormányközeli Balásy Gyula cégétől darabonként 15 ezer forintért rendelt meg egy minisztérium. Ebből már a háromszoros túlárazás gyanúja miatt hűtlen kezeléses nyomozás is kerekedett, de a legtöbb ilyen ügy – a lazább közbeszerzési szabályok és a nyomukon kialakult gyakorlatok miatt – nem büntethető, egyszerű pofátlankodás, ügyeskedés, ami a polgármesteri, önkormányzati képviselői szinttől a minisztériumokig, a volt kormánypártoktól egyes „óellenzéki” érdekcsoportokig nagyjából mindenhol ment. Nyuszimotorok helyett más esetekben például valódi autókba és motorokba tankolt benzin után felvett, a reálisnál magasabb állami kampánypénz-összegek szerepelhetnek a számtalan példa között, de arra is volt példa, hogy szolgálati költségtérített lakást más célokra használtak fel.

Ezeknek a tevékenységeknek a döntő részre nem minősül bűncselekménynek, ugyanakkor a közvagyont, az adóforintokat mégis magánzsebekben vándoroltatja, látszólag bármiféle elvégzett munka nélkül, tehát a közbeszéd szintjén ez pontosan ugyanolyan korrupció mint mondjuk az MNB-ügy.

A közfelháborodás fő forrása tehát mélyebben keresendő, mint a korrupció. Eredete valahol ott húzódik, ahol minden másét is: a bérmunkára, kényszerből kiszolgáltatott kisvállalkozói létre szoruló milliók dühében azokkal szemben, akik munka nélkül, állami vezetőkkel ápolt kapcsolatok révén szereztek vagyonokat.

Senki, vagy csak nagyon kevés embert ragadnak meg a korrupcióüldözés piszkos kis részletei, senki sem törődik a Tisza választási ígéreteinek apróbetűs részeivel. Mindenkit érdekel viszont az, hogy bére az elmúlt 10-12 évben sokkal kisebb mértékben növekedett, mint amennyire a lakásárak, élelmiszerárak – a megélhetés költségei. Miközben itt van mindenki feje felett egy új tőkésosztály – Orbán halhatatlan jelzős szerkezetével – a nemzeti burzsoázia, amely különösebb gond és fáradozás nélkül jutott súlyos vagyonokhoz, és immár ezeket kamatoztatja.

Ami viszont lényeges, az éppen az, hogy ezek a vagyonok nem kizárólag, sőt nem főszabály szerint köztörvényes „lopkodás” révén keletkeztek. A Fidesz kétharmada ugyanis úgy alakította át a magyar liberális demokrácia intézményeit – azokat formálisan nem felszámolva – hogy az ilyen stílusú vagyongyarapítás törvényessé váljon.

A tömegek értékítélete szerint ez a fajta vagyonfelhalmozás – és a vele együtt járó rombolás a jogállami intézményekben, a médiában, a kultúrában, az oktatásban és az egészségügyben – összefüggően alkotnak egy utálatos rendszert. Amit viszont valójában gyűlölnek benne, az nem csupán ennek a nemzetközi és hazai jogszabályok szerint illegális szelete – hanem a jelenség maga. A jelenség pedig a tőkésosztályt jogszabályok kerítésével védelmező és gyarapító állam amely – tessenek erről megkérdezni egy románt, németet, franciát vagy chileit – bizony mindenhol, kisebb-nagyobb változatokkal fennáll, ahol liberális demokrácia keretei között folyik az államélet.

Orbán mondhatta 2024 nyarán Tusnádfürdőn azt, hogy a liberális demokráciát immár meghaladni akarjuk Magyarországon, mondhatott a kérdésről még durvább dolgokat, és elolvashatjuk az erről szóló több ezer oldalnyi jogállami kritikát és jelentést; viszont a rendszer jól látható módon sohasem lépett át a konkrét, formális autokrácia rendszerébe, amelyben a kormányzó pártot még leváltani sem lehet.

Le is váltották. Ám a dolog olyan nehéz és kétséges választási folyamatban zajlott, hogy sokáig még az sem volt magától értetődő, hogy egyáltalán lehetséges. Így amikor végül megtörtént, az máris rendszerváltásnak, az államszocialista egypártrendszer leváltásával összemérhető pillanatnak tetszett.

Unger Anna – és, kevésbé látványos módon, Ligeti Miklós – értékelései a vagyonvisszaszerzési hivatal mozgásteréről és törvényi lehetőségeiről – pedig éppen ennek a rendszerváltásnak a Tisza-szavazók számára fontos értelmét tagadta meg. Nevezetesen azt, hogy a politikai viszonyok megváltozása együtt kell hogy járjon a tulajdonviszonyok érdemi, lényeges megváltozásával: Mészáros Lőrinc börtönbe megy, vagyonelkobzás sújtja, vagyona pedig közvagyon lesz. Ugyanez kell, hogy történjen Tiborcz Istvánnal, Orbán Viktor vejével, ha lehetséges még karácsony böjtjéig.

Az illúziókat csak növelte Rogán egykori reklámosának, Balásy Gyulának a megjelenése és könnyes vallomása a Kontroll Médián, melynek során saját cégeit is felajánlotta az államnak.

Úgy tűnik tehát, hogy az NVVH-meghallgatások elsősorban egy, a Tisza kormányzásába belevetített illúziót, a 2026-os intézményes, választási forradalom illúzióját zúzták szét.

Hogy miért kellett ennek az illúziónak buknia, az nem kevésbé világos, mint az, hogy végül elbukott.

Ugyanezen okból kellett Sulyok Tamás köztársasági elnöknek felkötnie az útilaput, és ezért ismaradhatott végül a Nemzeti Bank elnöke Varga Mihály. Előbbi 2024-ben képbe kerülő, átementi figura, jóformán Novák Katalin botrányos bukása utáni albérlő volt a Sándor-palotában. Varga viszont Orbán Viktor legbelső körébe tartozik a kilencvenes évektől, személye, karaktere összefonódik a Fidesszel és a NER-rel.

A köztársasági elnök elmozdítása, amire annyi törvényhozási és politikai kommunikációs energia ment a nyáron – gazdasági értelemben nem oszt, nem szoroz, nincs ennél kisebb hatalmú főhivatal Magyarországon. Az viszont, ha kisül, hogy a kétharmados Tisza-kormány erőszakkal, de mégis legálisan el tudja távolítani a jegybank elnökét, már a nemzetközi pénzpiacokon is jelentős felháborodást okozna, a befektetők ebben a helyzetben megkérdőjeleznék Magyarország „gazdasági stabilitását”. És kétségünk ne legyen: pontosan ugyanez történne akkor, ha valóban óriási magánvagyonok egyik napró a másikra, villámcsapásszerűen elkobzásra kerülnének.

Az EU – miközben barátságosabb politikájával és a jogállamisági okokból visszatartott pénzek odaígérésével próbálja megtámogatni Magyar Péter politikai sikerét – arra azért nem vállalkozik, hogy a Fidesz megbüntetése céljából megkérdőjelezze a saját területén a tőke biztonságát. Aki tehát a NER-birodalmak rapid államosítására számít, az bizony ebbe a falba ütközik bele.

Egy ilyen helyzetben lényegét tekintve mindegy, hogy Unger Anna, vagy Ligeti Miklós az NVVH vezetője. A háborgó tömegeket elsősorban az zavarja, hogy a tőkésosztálynak még a NER-es részét sem lehet légyként lecsapni, hiába a választáson kinyilvánított népakarat. Tehát lényegében a liberális demokrácia visszásságai zavarják őket – például a jogállami keretek, amelyek (noha a Fidesz hisztipropagandája szerint végleg eltűntek), jól láthatóan még mindig ott vannak, ahol mindig is voltak.

Ha viszont a népet a liberális demokrácia zavarja, akkor az orbánizmus alatt Magyarországon, és később a teljes nyugati világban megjelenő probléma tobábbra is fennál. A választóknak ugyanis elege van a liberális demokráciákból.

A kérdés csak az, erre a problémára ki és milyen válasszal felel majd meg.