Teljesen véletlenül került a kezembe egy barcelonai anarchista könyvesboltban – ahová szintén teljesen véletlenül kerültem – Nicole Rose Herbalism and State Violence című könyve. Amikor Czeglédi Alexandra kollégám leemelte a polcról, a cím annyira valószínűtlennek tűnt, hogy elsőre fel sem fogtam, mit látok.

Mégis milyen kapcsolatot feltételezhet bárki a gyógynövények és az állami erőszak – illetve, ahogy sejthető a könyv lelőhelye alapján — az állami erőszakkal szembeni ellenállás között? A tartalomjegyzék gyors áttekintése után hamar világossá vált, hogy egy igazi csemegét sodort elém az élet, kapcsolatot pedig bőven talál, aki a megfelelő helyen keresi.

Sok éve már politikatudománnyal foglalkozom, kutatóként, egyetemi oktatóként az utóbbi években egyre inkább a politikai ökológia témái felé fordultam és mély meggyőződésemmé vált, hogy amit hajlamosak vagyunk természetként és társadalomként, egymástól élesen elkülönítve vizsgálni, egyazon bonyolult összefüggésrendszer részei, mely rendszert – mindkettő kárára – az állam és a kapitalizmus összefonódása szervezi és dominálja. Fontosnak tartom, hogy kutatóként láthatóvá, illetve kritikai vizsgálat tárgyává tegyem ezt a viszonyrendszert és munkámmal lehetőségem szerint hozzájáruljak az átalakításához – egy társadalmi-ökológiai értelemben fenntarthatóbb rend elgondolásához és kialakításához. Az ehető vadnövények és gyógynövények eddig csak hobbiként érdekeltek. Nem gondoltam, hogy a munkám szempontjából különösebb jelentősége lehetne annak, hogy éppen pitypang bimbó kaprival terrorizálom a családomat, vagy növényi részeket szárítok a hűtő tetején.

A könyv elolvasása után viszont már világos mint a nap: a gyógynövények alkalmazása messze több lehet mint magányos hóbort vagy házilag kivitelezett kuruzslás.^[1] A nyolc fejezet ékesen bizonyítja, hogy a gyógynövények fontos szövetségeseink lehetnek az önszerveződő ellenállásban, a szolidaritásban, az egymással, önmagunkkal és a gyakran külsőként érzékelt természettel való kapcsolódásban.

Hihetetlen, de a szerzőnek sikerül egyazon könyvben összehozni a tényleges gyógynövényes leírásokat és recepteket a kritikai társadalomtudományos szempontból is teljesen adekvátan összerakott, mozgalmi gyakorlatra optimalizált diagnózisokkal.

A szerző az állami erőszak különböző formáit és színtereit – mint a rendőri erőszak, a börtön, az államhatár, a front – külön fejezetekre bontva tárgyalja, az adott politikai konstellációkban legjobban alkalmazható gyógynövényes kezelések leírásaival egybefűzve. Minden fejezet egy viszonylag részletes, fontosabb összefüggésekre rávilágító, mégis követhető és lényegre törő összefoglalással kezdődik, ami kerek, és politikailag világos képet ad az állami erőszak adott formájának strukturális jellegéről, mechanizmusairól, és az elnyomottakra gyakorolt hatásairól. Ezeket a leírásokat közel hozza és hitelessé teszi az, hogy a szerzőnek van saját tapasztalata róluk: hol közvetlenül, hol áttételesen.

A rendőri erőszak és a börtön esetében Rose saját testén, lelkén, közösségein keresztül érzékelte, hogy működik az állami erőszakszervezet. Radikális állatvédőként a társaival demonstrációkkal, szabotázsakciókkal és az ellenállás változatos formáit bevetve próbáltak eredményeket elérni az Egyesült Királyságban, ahol a kormányzat – valószínűleg az elrettentés érdekében – keményen lépett fel az anarchisták akcióival szemben. A szerző és barátai, elvtársai éveket töltöttek elzárva. A börtönévek közvetlen testi és lelki következményeinek, valamint a szabadulása után a bent maradók támogatásának tapasztalatai ihlették az első komolyabb gyógynövényes projektjét, aminek a keretében gyógynövényes csomagokat, valamint a felhasználásukban, illetve az elzárásból fakadó nehézségeik elviselésében támogatást nyújtó könyvet juttatták el börtönökbe az Egyesült Királyságban – és azon túl.

A saját közvetlen tapasztalatok megosztása mellett a könyvben szerepel sok egyéb, hasonló szellemű ellenállás és az ezekkel összeforrt gyógynövényes projektek összefoglalása is. Ami részletesen is bemutatásra kerül, az a calais-i menekülttáborokban, valamint az Ukrajnából menekülők számára gyógynövény alapú egészségügyi ellátást biztosító szolidaritási projektek, melyeknek vezetésében és végrehajtásában Rose szintén közreműködik.^[2]

Ezekben az akciókban egyértelműen az anarchizmus egyik elvi alapját jelentő kölcsönös segítségnyújtás ölt testet, amihez a szerző tudatosan kapcsolja a (kollektív) gondoskodás ökofeminista alapokon álló prioritásait. A mozgalmak terepi tapasztalatai, az akciókkal együtt járó lelki munka és ennek a megfelelő támogatása olyan témákat hoz felszínre, amelyek gyakran a tapasztalt mozgalmi körökben is visszatérő dilemmákat, feloldatlan konfliktusokat rejtenek, felvállalásuk, kibeszélésük és főleg megoldásuk gyakran elmarad.

Nagy pozitívum volt tehát számomra, hogy a szerző – pontosan a saját anarchista, radikális állatvédő, abolicionista mozgalmi tapasztalataiból merítve – sikeresen fésüli össze a különböző dimenziókat: a mozgalom társadalmi vízióit, a mozgalmárok vagy az állami erőszak által megnyomorítottak mint egyének szükségleteit, a kapitalizmus fogaskerekei között befelé figyelni próbáló, egyensúlyt kereső emberi lény és a fogaskerekeket szétzúzni akaró, dühös ellenálló szempontjait. Ráadásul mindezt úgy, hogy erősen törekszik és többnyire sikerrel is jár abban, hogy elrugaszkodjon attól az antropocentrizmustól, ami a legjobb szándékú antikapitalisták, kritikai társadalomtudósok és mindenféle aktivisták ténykedését az esetek legnagyobb többségében jellemzi.

A gyógynövény mint szövetséges, sőt, mint elvtárs tételezése elsőre talán viccesen hangzik, de valójában a társadalmi-ökológiai rendszerek olyan mély megértésén alapul, ami például a politikai ökológiában jelenleg is az egyik úttörő iránynak számít.

Az elgondolás lényege nagyjából az, hogy a modern ember az elmúlt évszázadok során módszeresen leválasztotta magát a nem-emberi természetről anyagi és kognitív értelemben egyaránt. Ez a motívum pedig nemcsak a külsőként értelmezett természetet aktívan kizsákmányoló kapitalisták elgondolásaiban és ténykedésében nyilvánul meg, hanem a „zöld” gondolat és mozgalom számos szegmensében is. Klasszikus példái ennek az emberiség ökológiai lábnyomának képe vagy a klasszikus természetvédelem, aminek alapja, hogy a természetet el kell zárni az embertől és önmagában kell megvédeni. Ezzel szemben a poszthumán, illetve új-materialista filozófiai alapokon álló politikai ökológiában az ember mindig a „több-mint-emberi” létezőkkel – ezek lehetnek egyebek mellett legeltetett állatok, felhasználható energiává átlényegülő természeti erőforrások, vagy akár jellegzetes kultúrtájak, ahol az emberi és nem-emberi természet együttélése sajátos módokon termeli újra a rendszer egyes elemeit – együtt cselekszik, együtt hoz létre dolgokat és a folyamat során közösen alakul valamivé.

A gyógynövények ebben a komplex elgondolásban tökéletesen megtalálják a helyüket. A könyvben általuk tematizálódik továbbá a kortárs igazságossági és fenntarthatósági mozgalmak egy másik fontos fókuszterülete is, ami a hagyományos (ökológiai) tudás fontosságára próbál rávilágítani. Ennek a tudásnak az erodálódása  a természet társadalomtól való elválasztásának folyamatához fogható lassú, évszázadokon át tartó átalakulás keretében zajlott a modern tudományos tudás középpontba állításával párhuzamosan, egészen a közelmúltig. Mára elmondható, hogy a nemzetközi politikai mainstreamben (például a nemzetközi fejlesztéssel foglalkozó szervezetek munkaanyagaiban) is kialakult egyfajta hellyel-közzel megvalósuló törekvés e tudások, valamint a hozzájuk kapcsolódó sajátos, helyhez kötődő gyakorlatok felértékelésére, ami a normaváltozás szempontjából mindenképpen számottevő folyamat.

Onnantól kezdve tehát, hogy milyen gyógynövényeket alkalmazzunk a bilincs okozta sebek kezelésében, az állami erőszakkal való testi és lelki megbirkózásban, odáig, hogy hogyan tegyük a gyógynövényeket, illetve a velük való mély, hagyományos tudásokba, helyi kontextusokba és gyakorlatokba ágyazódó kapcsolatunkat a küzdelmeink kulcspontjává és szervező elvévé, a szerző rengeteg elvi és gyakorlati szempontot húz össze ebben a könyvben, melyek mindegyikét elengedhetetlennek érzem ahhoz, hogy olyan keretben gondolkodjunk a társadalmi-ökológiai változásról, ami eleget tesz a fenntarthatóság és igazságosság lehető legtágabb követelményeinek. Ebbe Rose láthatólag a sokszínűség éltetését és a queerséget is beleérti, ami szintén a szöveg alapmotívumai közé tartozik. Az erős kritikai keretezés mellett azonban ez is megtalálja a helyét és nem válik öncélúvá, nem viszi el a fókuszt, ami számomra szintén pozitívum.

Összességében tehát a Herbalism and State Violence egy remek könyv, ami sokrétűen szolgálja az értő olvasót: történeti áttekintésekkel szolgál a gyógynövények szervezett gyűjtésének és széles körű alkalmazásának precedenseiről háborúk és forradalmak idején – ami jelentőségéhez képest meglehetősen marginalizált témakör; jól összeszedett és erős alapokon álló ismertetőket ad az állami erőszak különböző formáiról, összefésülve a kapitalizmus, kolonializmus, patriarchátus értő kritikájával; érzékenyen kapcsolja ezeket a struktúrákat az egyén megéléseihez, az érintett közösségek, valamint az ellenálló, szolidaritást és gondoskodást képviselő mozgalmak gyakorlati dilemmáihoz; úgy lép túl az antropocentrizmuson, hogy absztrakt fejtegetések helyett valami nagyon konkrétat – a gyógynövények és emberek évezredes szövetségét – ajánlja ehhez fogódzkodónak; mindezek mellett pedig nem puhul el és nem békél meg, ellenkezőleg: megtartja az anarchista mozgalmiság kérlelhetetlenségét, militáns etikáját és egész szellemiségével az ellenállást támogatja – gyógynövényekkel.