Berlinben és Mecklenburg-Elő-Pomerániában tartottak választásokat a hétvégén, az uralkodó elit egyetértés-gépezete (álnevén: mainstream sajtó) pedig, mint mindig, szélsőbaloldalinak nevezve a Die Linke pártot egyenlőségjelet tett a társadalombarát politika és a fasizmus közé.

Következetes, legalább.

Engedjen meg az olvasó néhány pontot a médiavisszhang kapcsán. Az egyenlőségjel „intellektuális” alapját a patkóelmélet adja, az a sekélyes elképzelés, miszerint a politikai palettán létezik centrum, léteznek szélek, és ezen szélek gyanúsan hasonlítanak egymásra.

A patkóelmélet olyan, mint a gyógyszerészetnek a homeopátia, vagy a közgazdaságtannak a trickle-down. Nemcsak téves, de veszélyes is. Téves, mert az elemzést messzire elkerüli: nincs tisztában azzal például, hogy nem mindenki egyforma, aki – látszólag vagy valóban – alternatívát kínál a liberális buborékkal (centrum) szemben, sőt: éppen azon áll vagy bukik az alternatíva, hogy az látszólagos, vagy valós.

Azt már pontosan tudjuk, hogy a fasizmus nem alternatíva, hanem a tőke menekülőútja: amikor a kapitalizmus okozta válságok az ajtón dörömbölnek, az uralkodó elit megtalálja azokat a bűnbakokat, akikre mutatva önmagáról eltereli a fókuszt. Régi forgatókönyv, hihetetlen, hogy még mindig működik.

Az, hogy a baloldal 75 ezer megfizethető lakást akar építeni Berlinben, vagy társadalmiasítani a nagy ingatlancégeket, a közoktatásba kisebb osztályokat szeretne, és általában véve több állami forrást mellé (teszem azt, tankok és drónok helyett), nem szélsőséges, és nem is radikális, hanem a néhány évtizeddel ezelőtti szociáldemokrácia programja, tehát nyilván nem azoké, akik hűségesen kiállnak Merz mellett.

Mondanom sem kell, hogy a megfizethető lakhatás, a tőkésuralom mérséklése, az oktatás javítása tűnjön bármennyire szélsőségesnek is liberális barátaink szemében, talán mégsem egészen ugyanaz, mintha minden nem árja embert kipaterolnak Németországból, amint az AfD nevű náci párt javasolja. (Persze, persze, nem ezt akarják, túlzás ez, fölösleges aggodalom – ismerjük a magyarázkodásokat, ezekkel kár bajlódni –, de hadd ne áldozzunk be ismét többmillió embert azért, mert kényelmetlen szembenézni a valósággal.)

Ezzel összefüggésben a következő megjegyzésem: a CDU-t centristának nevezni – együtt számos más európai párttal – teljesen téves. Ahogy már említettem: a politika változik, azokat a neoliberális politikákat, amelyeket akár a CDU, akár más mai politikai erők a társadalom kárára, a tőke érdekében képviselnek, szélsőségesnek tartottuk a nyolcvanas évek előtt, amikor a jóléti államok még léteztek, és a tőkés rendszer fenntartása érdekében megpróbálták anyagilag kielégíteni a társadalom szélesebb rétegeit.

Ez elmúlt, egymást követő krízisek defenzív politikát szültek, zavarost, ahol kitűnően lehet halászni, és ahol a jövőkép nem az építés, hanem a túlélés.

Ma a centristának hazudott pártok is jóformán ugyanazt a bevándorláspolitikát kínálják, mint amit Orbán Viktor követelt 2015 után, és azt sem lehet eltagadni, hogy sokuk háborúpárti:

nemcsak a naponta ismételgettet rettegtetésre gondolok, amit a NATO meg a nyugati államok zöme produkál manapság, karöltve a házimédiájával, hanem arra is, ahogyan a különböző vállalatok a hadiiparra állnak át egy olyan világban, ahol Európa és szövetségesei a globális centrumpozícióból fokozatosan a háttérbe szorulnak, egyidőben Kína erősödésével.

A Deutsche Welle és más médiafelületek futószalagon gyártják a tartalmakat arról, hogy mi lesz Merz „kancellár” meg a „centrizmus” sorsa, miközben a hétköznapi embereket a legkevésbé sem ez érdekli.

A nyugati média szakmányban gyártott individualizáló „elemzései” kapcsán muszáj kiemelnem, hogy nem, a parlamentáris demokrácia négyévente szervezett szavazósdijai nem arról szólnak, hogy Merz úr ezek után nyugdíjba vonul, vagy a Rheinmetall igazgatói boardjában adnak neki egy széket, esetleg folytatja a tőke hű szolgálatát „kancellárként”, hanem arról, hogy melyik párt mit javasol megoldásként a társadalmi problémákra – és ezen a rettentően szűkös és fantáziátlan palettán az emberek, kénytelen-kelletlen, melyikre böknek majd rá.

Senkit nem is kell érdekeljen, hogy melyik kiszavazóshow-celebnek merre ível a karrierje, vagy szakad meg éppen. A képviseleti politika nem valamelyik éneklős műsor, hanem a szavazások végeredményén múlhat például, hogy egy egyedülálló nő a három gyerekkel, a két állása mellett az uraknak oda kell-e dobja a fizetése felét, hogy meghúzódjon valami panelban, vagy élhet decensen a világ (még) egyik leggazdagabb országában. A „sajtó”, ezzel szemben, ezerrel pörgeti az individualista történetszövést: vajon X és Y mit lépnek, és mi lesz Z és W párttal?

Garantálom, hogy sok mindentől rossz álmaik vannak ma az embereknek, de attól, hogy Merz úrnak megmarad a pozija vagy sem, még senki nem pislogta végig az éjjelt.

Számomra arról szól a történet, hogy az uraknak mostmár tényleg mindent, és még az életünk is oda kell dobni, vagy esetleg az általunk megtermelt javakból valamit visszadobnak elénk?

Nem a kevesek karrierútja az érdekes, nem az idióta címkék meg nevetséges, ezerszer cáfolt politológiai téveszmék, hanem az, ami elkerüli a propaganda figyelmét: a milliók élete, akikről szólni kellene, akikhez szólni kellene.