A minap virágot kaptam. Történetesen egy nőtől, nem romantikus összefüggésben.

Nem nőnapra, nem Valentin-napra, nem ballagásra és nem azért, mert férjhez mentem, vagy gyereket szültem. Örültem neki, mert már nem is emlékszem, mikor kaptam utoljára virágot.

Aztán, ahogy a nap során cipeltem magammal az egyre hervatagabb csokrot a városon keresztül, közben be kellett ugranom két boltba, aztán az ovi után a játszótérre, azon gondolkoztam, vajon ki találta ki, hogy ez jó a nőknek?

Egy csokor virág nehezen kezelhető, sérülékeny csomag, amire vigyázni kell útközben, a BKV-n vagy a tömegben várakozva. Elrakhatatlan élőhalott lény, aminek minél hamarabb sürgős szükséglete a víz, hogy frissességét valamelyest visszanyerje. Az ajándék tehát gondoskodást igényel, különben tönkremegy. Felmerül a kérdés: milyen értéket hordoz néhány szál levágott növény, ami feladatot generál a megajándékozottnak?

Ugyanakkor, miközben e sorokat írom, már érzem, hogy a szégyenérzet felkúszik a gyomromból, hiszen milyen hálátlan gondolat a virágot hibáztatni? A virág szép, és a virágnak örülni kell. Másrészt a virág a nő szimbolikus kiegészítője. A virágszimbolika részleteiben rejlenek eltérések – pl. pontosan milyen fajta virág milyen jelentést hordoz –, de a lényegi elem a női szépség és a virág szépségének összekapcsolása. Virágot a virágnak.

Eredetileg a virágajándékozás az udvarlás hagyományos eszköztárába tartozott. A népi kultúrában a virágnyelv nemzedékeken átívelően ismert tradiciót adott tovább. Jelentősége van, hogy milyen alkalomra milyen virágot adunk (milyen fajtát, hány szálat), ahogy annak is, hogy milyen viszonyban van az ajándékozó és a megajándékozott. A filmekben előfordul, hogy a lábadozó betegnek is egy csokor virágot visznek a kórházba, itthon a realitás inkább az, hogy élelmiszerrel és vécépapírral kedveskedünk neki.

Mára az esküvő és a Valentin-nap mellett az anyák napja és a ballagás (óvodai, általános iskolai és középiskolai) a legnépszerűbb alkalmak, amikor sorok alakulnak ki a virágosok előtt. Az anyák napi virág eredetileg valóban az anyák gondoskodási munkáját volt hivatott megköszönni, de az idők során árnyalódott a jelentése.

Az ünnepet a philadelphiai Anna Jarvis találta ki, az anyja, egy pacifista aktivista emlékére. Jarvis fanatikus elszántsággal dolgozott azon, hogy hivatalos ünneppé tegye az anyák napját, amit 1914-re el is ért, de csalódottan tapasztalta, hogy időközben a virágárusok is felfigyeltek az alkalomban rejlő üzleti lehetőségre. Jarvis élete végéig harcolt a fogyasztói társadalom „hozadéka”,  a virágárusok és cukrászok nyerészkedése ellen. ^[1]

Egy ideális világban, ahol a nők megbecsült tagjai a társadalomnak, virágot adni egy nőnek egyszerűen kedves gesztus lenne. De a mai patriarchális társadalomban az egyenlőtlen erőviszonyokat erősíti. És bár virágot kapni apró örömet okoz, alkalmas pillanat arra is, hogy elgondolkozzunk a virág szimbolikus jelentőségén: mit kapok, ha virágot kapok?

Visszajelzést a külsőmre?

Elismerést a gondoskodási munkára, amit nap mint nap végzek?

Dícséretet a mindennapi életben nyújtott szakmai teljesítményemért?

És hogy érzi magát, aki virágot kap?

Különös módon, a virág erős birtoklási szimbólum is lehet a párkapcsolatban: a férfi megajándékozza választottját, amit minimum illetlenség visszautasítani. A virágajándékozásnak bizonyos családi/kapcsolati dinamikák működésében is szerepe van. De gyakori gesztus a konfliktusok feloldására, esetleg félrelépés után. Ismerek olyan nőket, akik pont emiatt nem szeretnek vágott virágot kapni, mert rossz emlékeket ébreszt bennük. A bűntudatot jelzi, ami az árulást hivatott leplezni.

A feminista mozgalmak a Nem virágot akarunk kampánnyal hosszú ideje arra hívják fel a figyelmet, hogy a virág üres gesztus, és nem valódi elismerés a láthatatlan munkát végző nő erőfeszítéseiért. A széles körű társadalmi változások elindulásához persze ennél nagyobb lépések kellenek. Az üres udvariaskodáson túllépő társadalmi egyeztetés, a nők reproduktív jogainak rendezése, a munkához és a szabadidőhöz füződő jog és az egyenlő bánásmód kialakítása a munkahelyi kultúrában. A mindennapokban a nők igényeinek és sajátos szükségleteinek figyelembevételével kialakított, élhető társadalmi közeg és városi tér, és még sorolhatnánk.

A feminista kritika a képzőművészetben is érvényesül a virággal kapcsolatos sztereotípiák értelmezése terén. Bár e szöveg kereteit túlfeszítené az ökofeminista diskurzus^[2] részletes ismertetése, néhány mű felvillantásával érzékeltethető a hagyomány újraértelmezésének igénye.

A művészettörténet kanonizált alakjai is gyakran fordultak e hagyományos témához. Georgia O’Keeffe a 20. század elején készített monumentális virágportréin a látvány hatalmába keríti a nézőt. Az apró részletek felfedezésével a törékeny, kellemes látványt nyújtó növények új értelmezési keretbe kerülnek. A virágok erotikus karaktere felerősödik, miközben felnagyítva hibrid szörnyeknek tűnnek. De említhetnénk Judy Chicago ikonikus Vacsoraestjét, 1974–1979), amelyben a 39 teritékes installációban az egyedileg készített porcelán étkészlet majdnem minden darabja absztrakt virág-vagina szimbolikával adózik a történelem és a mitológia nagy női alakjainak Szapphótól Virgina Wollfon át, magáig, Georgia O’Keeffe-ig.

Napjainkhoz közelítve is találunk példát a virágszimbolika átértelmezésére. Jana Želibská szlovák művész már a hatvanas években radikálisan képviselte a feminista szempontot műveiben: a női test tárgyiasítására a természetből vett szimbólumokkal hívta fel a figyelmet. A nyolcvanas évek elején készült „fűáthelyezős” projektje jól mutatja, miként látja a nő önmagát a patriarchális rendszerben. A Grass Taken from Place „A” Grows in Place „B” in a Designed Pattern, (1981) munkája egy rombusz alakú, fűvel benőtt földdarab áthelyezését dokumentálja. Ebben az értelemben a növényzet egyszerre utal egyetemes értelemben a virágra, amivel a nőnek dolga van, másrészt vizualitásában egyértelműen a vaginát jelképező forma, így a női test tárgyiasításának gesztusát is felmutatja. Ez a rombusz feltűnik a feminista tüntetések jelképei közt is, mert egyszerűségében megjeleníti a női test feletti gyakorolt hatalmat.

A feminista kritika érvelése szerint a virágot ajándékozó férfinak a nő kisajátítását célzó módszerét a nők a maguk javára is fordíthatják. Ha szeretik a virágot, és megveszik maguknak, joguk és lehetőségük van megajándékozni önmagukat, nem kell a férfiakra várniuk (ebben sem). Ahogy nem kell passzívan eltűrniük a nem kívánt udvarlást.

Ugyanakkor, a kutatások alapján a nők többsége valójában ma is szeretne virágot kapni, bár ez a korral csökken, részben feltehetően azért, mert az idősebb nők beletörődnek, hogy kevesebb virág jár nekik.

Mindez összefügg a Láthatatlan nő szindrómával (Invisible Women Syndrome), ami arra az élethelyzetre utal, amikor az idősebb nő szociális interakciók során láthatatlannak érzi magát. Tehát – ellentétben az idősödő férfiakkal, akiknek a korral jellemzően nő az elismerése, a nők kevesebb elismerést (és virágot) kapnak, nem kérik ki a véleményüket, kevésbé számítanak a tapasztalatukra.

Ebben az összefüggésben fontos kiemelni, mi az az életkor, amikor a társadalom szemében a nő értéke csökken? Az öregedés társadalmi vonatkozásait vizsgáló kutatások elsősorban az 50 év feletti nőket tekintik „öregedőnek”, de a mindennapi életben ez az élmény sokkal hamarabb eljön.

Ahogy a szépség fogalma idővel átalakul, és a női vonzerő elsődleges fókusza eltolódik a személyiség és az intellektuális értékek felé, a nők számára világossá válik: a szerepük végérvényesen megváltozott. A gyerekvállalás is radikálisan átalakítja egy nő „értékét” a társadalmi térben, a leghétköznapibb helyzetekben válik láthatatlanná, ha gyerekkel van. (Vagy kerül akaratlanul a figyelem középpontjába.) Egy nő már a negyvenes éveiben megtapasztalja, hogy a médiában közszemlélre tett, „kívánatos” testek (reklámokban, tömegfilmekben) tizenöt-húsz évvel fiatalabbak nála. A tárgyiasító férfitekintetet célzó kapitalista logika számára a fiatal test a leginkább eladható árucikk. Ennek fényében a negyvenes-ötvenes-hatvanas nő a társadalomban egyre halványabb jelenlétre készülhet, és az évek során egyre elszigeteltebbnek érezheti magát.

Mindez csak közvetetten függ össze azzal, hogy kap-e virágot, de a társadalmi szerepének megfelelően inkább anyák napjára kaphat, mint romantikus összefüggésben, vagy elismerésként. A reproduktív társadalmi szerepében értékesebbé válik, ezzel párhuzamosan önálló, autonóm nőként, akár politikai cselekvőként és szakmabeliként elhalványul a szerepe. Ebből a méltatlan mellőzöttség érzése fakad, pedig a nő vállát jellemzően ebben az életszakaszban egyre inkább nyomja a gondoskodás terhe. Az összes szerepének igyekszik megfelelni, elvégzi a mindennapi láthatlan munkát, a fizetetlen gondoskodást és a szakmai feladatait is. A szendvics-generáció problémái, a felmenőkről és a leszármazottokról egyaránt gondoskodó „középkorú” nők élethelyzete – társadalmi osztálytól függetlenül – súlyos kimerültséget eredményez.

Hiszen a nők a gyerekek kirepülése után is feszítő társadalmi szerepben vannak, egyszerre kell gondoskodniuk a romló egészségi állapotú szüleikről, esetleg házastársukról, és a saját gyerekeik, unokáik is számítanak a segítségükre. Eközben ebben az életkorban sokan még bőven dolgoznak, emellett szembe kell nézniük a külföldre költöző (vagy munkát nem találó) gyerekek élethelyzetének nehézségeivel is. Mindezek ellenére, az ötven feletti nőknek a kapcsolataikban tudatosabb, mélyebb önismerettel rendelkező, döntéseiket és véleményüket bátrabban felvállalók köre is kibontakozóban van.

Nagyon messze vagyunk még attól, hogy a társadalom elismerje a nők ma is láthatatlan munkáját, problémáit, sőt, mint láttuk, bizonyos esetekben a nők érvényes létezését, az általuk betöltött szerepek, feladatok fontosságát. De ennek az elismerésnek, a láthatatlanság feloldásának mi nők is előmozdítói lehetünk, és sok más eszköz mellett akár magunkat vagy egymást  is megajándékozhatjuk, például néhány szál virággal.