Mielőtt a mondandómra térnék, pár gondolat. Féltem a hazámat. Próbáltam más szót keresni erre, mert a pátosza zavar, de többszöri átgondolás után is ezt tartom a lehető legpontosabb kifejezésnek. Féltem ettől a mocsoktól, féltem ettől a felfokozott hangulattól, ettől a hatalmas, iránytalan lelkesedéstől és egy várható rendkívüli csattanástól, és a csattanást követő apátiától – attól az állapottól, amiről részben ez a cikk szól.

Attól a társadalmi közérzettől, amiben az emberek kizárólag a beletörődésipar vállalkozóihoz, cikkem főhőseihez fordulhatnak, és amiben ez az ipar jelenti az egyetlen kiutat a politikai depresszióból. Ez a „kiút” szintén a politikai depresszió, szebb csomagolásban.

Féltem a hazámat attól, hogy azzal vizsgáztatjuk egymást, hogy ki hisz el egy bántalmazástörténetet. Féltem a hazámat attól, hogy azzal vizsgáztatjuk egymást, hogy ki hisz a propagandának.

Féltem a hazámat attól, hogy a beletörődésipar és a reményipar vállalkozói közül kell döntenünk, és  arról spekulálunk, hogy kik a csalók.

Féltem a hazámat, hogy különös keletkezésű házastársi beszélgetések hangfelvételéről vitatkozunk, féltem a hazámat attól, hogy már annyira a beletörődésipar függői vagyunk, hogy nem értékeljük hírnek, hogy egy volt miniszter saját szavaival igazolja egy másik miniszter által elkövethetett súlyos bűncselekményt.

Féltem a hazámat az ezeréves NER-től.

Ezt a cikket nagyon régen elkezdtem írni, még a kegyelmi botrány kitörése előtt. Egy megfigyelésemet akartam közölni arról, hogy milyen kulturális következményei vannak annak a politikai alternatíva nélküli állapotnak, amiben évtizedes viszonylatban élünk. Hogyan alakította ezt az állapotot a mediális környezet, és milyen piaci megoldások születtek erre?

Nem húzom tovább, mert nem leszek okosabb sem holnap, sem holnapután: az ország egy reality műsorrá változott, ebben igaza van a miniszterelnöknek, csak arról nem tesz említést, hogy erről leginkább ő tehet.

Január végén Krúbi teltházas koncertet adott a Papp László Sportarénában. Ekkoriban fogtam neki ennek a cikknek. Amit közölni akartam, az nem sokkal később pár pillanatra úgy tűnt: okafogyottá vált, nem aktuális. De a Novák-botrány mentén kibomló ellenzéki mintázatok, politikai események még inkább megerősítettek abban, amit a Krúbi-koncertről gondolok. Úgyhogy kezdtük ab ovo gemino – Ganxsta Zolee tehet mindenről persze, aztán eljutottunk a kegyelmi botrány időszakáig, az influenszertüntetésig és Magyar Péter feltűnéséig, amikor az alábbiakat írtam e cikk szerkesztőjének: Hahó, nem felejtettem el, de a jelenlegi politikai helyzetben kicsit ritmustalan lenne az apátiáról írni. Viszont nagyon meg szeretném írni, szóval, ha az a sajnálatos helyzet következik be, hogy visszafordul apátiába az ország, akkor küldöm! 

Visszafordult, vagy nem fordult, most igazából ezt nem tudni, azóta több ehhez hasonló levélváltásunk volt, de végül elküldtem.

Az említett Krúbi-koncertről nemigen olvastam negatív beszámolót, leszámítva a biztonsági szolgálattal kapcsolatos incidenseket. Ez összhangban volt saját hangsúlyozottan rajongói benyomásaimmal is. Krúbi a kedvenc magyar előadóm, és ebben nem kis szerepet játszik az, hogy kimagasló dramaturgiai érzékkel állítják össze csapatával a show-kat: a tér használatában, a szimbólumokkal való játékban, a narratívaképzésben és a közönség, valamint saját szerepük kreatív újra- és újragondolásában, formálásában mind kivételes Krúbi és stábja. Ugyanez mondható el arról is, ahogyan Krúbi a politikát használja voltaképp matériaként saját zenei munkájához.

Pontosan ismeri a közönségét, azt a típusú (nemcsak politikai, hanem pl. internetes) szocializációt, ami jellemzi az őt hallgató generációkat, szubkultúrát.

Mindemellett Krúbi nagyon érti (vagy alkotói ösztönével érzi) a korszellemet is, tudja, hogy mit várnak tőle, tudja, hogy milyen politikai attitűdök jellemzik a hallgatóit (annál sokkal összetettebb módon, mint hogy kire szavaznak, vagy kire nem). Egyszerre beszél tinikhez és harmincasokhoz: hangneme, nyelve, a bemozgatott kulturális referenciahálózat lehetővé teszi ezt. A gyakran alkalmazott irónia pedig segítség ennek a széles tábornak az egyben tartásához: nem biztos, hogy mindenki ugyanazt veszi komolyan, de az ellentmondásokat képes közös nevezőre hozni a brand.

Krúbi közönsége a koncerteken jól rezonál azokkal a politikai szólamokkal, melyek elég bátrak bárhogy is minősíteni az Orbán-rendszert, az egészen obszcéntől, az olyan rozsdás, lejáratódott ellenzéki rigmusok (részben ironikus) újrafelhasználásáig, mint a „MOCSKOS FIDESZ”. Ez egyébként inkább a nyári Budapest Parkos koncerten volt meghatározó, a Papp Lászlóban kevésbé, bár a mögöttem ülő szektorból hallottam ilyen szólamokat. (Nyilvánvaló ennek felszabadító mechanizmusa, amikor többezer ember skandálja ezt együtt, a már-nem-is-számolom-hányadik kétharmad idején.)

Történik mindez párhuzamosan azzal, hogy a Krúbi-produkció egyik fő politikai állítása az, hogy a rendszer kihívói is reménytelenek, sőt, a rendszer aktív részesei és fenntartói, és ez részben abból következik, hogy kulturálisan süketek, maguk sem veszik észre, mit (nem) tesznek – Krúbival ellentétben nem értik azt a nyelvet és hangnemet, amit érdemes lenne megütni ahhoz, hogy bárki kíváncsi legyen rájuk. Krúbi egyik legnagyobb slágere az Orbán verd ki a Ferinek is voltaképp a NER-kritikánál egy tágabb, a teljes politikai garnitúrát érintő kritikát mutat fel. (Nem lepődnék meg, ha a Krúbi-hallgatókról kiderülne, hogy döntően MKKP-szavazók, vagy pedig dinamikusan változtatják politikai preferenciáikat, ahhoz képest, hogy épp ki az, aki aktuálisan A Hiteles Embernek tűnik, és egyszerre lehet alkalmas a kormány és az ellenzék megbuktatására, de erről majd később.)

Világos, hogy Krúbi őrizni kívánja saját szerzői hitelességét a politikai túlazonosulás eszközével létrehozott politikai távolságtartásával. Van két tanulságos eset azonban, amikor ez a távolság szemmel láthatóan csökkent. (Társadalmi kiállás bizonyos ügyek mellett ezen a két példán kívül is jelen volt Krúbi eddigi pályafutása során, de ez a két példa világítja meg, amit mondani szeretnék.)

Mielőtt erre rátérnék: nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy cikkemet sem leleplező, sem számonkérő szándékkal nem írom. A Krúbi-produkció nyilvános (akár művészi eszközökkel megfogalmazott) politikai értékválasztásain keresztül meglátásom szerint néhány dolgot megérthetünk a most felnőtté vált nemzedék politikai gondolkodásáról, és arról a politikai válságról, amiben élünk. Elsősorban nem azért érthetünk meg sok mindent erről a generációról, mert Horváth Krisztián, a Krúbi-produkció frontembere ennek a nemzedéknek a tagja, hanem azért, mert (részben) ennek a nemzedéknek adja el saját termékét. Ez egy olyan termék, mely hitelesen és/vagy szórakoztatóan tudja leképezni (és ezzel együtt formálni) a magyar politikai diskurzusok és hangulatok néhány meghatározó típusát. Ha nem így lenne, akkor nem lenne sikeres a termék.

Ez a termék pedig nem más mint a „Jó, hát akkor itt fogunk élni”-hangulat, a politikai apátia és reménytelenség lenyomata, sírva vigadó közösségi feelingje, a politikai intézményeinkbe és a képviseletiségbe vetett hitben való megrendülésünk, és az ezekről való lemondásunk nagyon magas színvonalú kulturális megfogalmazása, a beletörődésipar csúcsterméke.

MZP és a beletörődésipar napszámosai

De térjünk vissza erre a két pillanatra. A 2022-es választás környékén a …verd ki dalszövege – az eseményekre reflektálva – többször is megváltozott. A választások előtt volt egy olyan verzió, ami könnyen olvasható úgy mint egy nyílt kiállás Márki-Zay Péter mellett. (Persze felmerülhet a fenti logika alapján itt is az iróniába csomagolt kritika, vagy a kettő egyszerre, de itt kevésbé találom ezt a szöveg, a kontextus és a többi iparági szereplő mozgásának tükrében valószínűnek.) Onnan érdekes ezt nézni, ahonnan elemzők is értelmezték (pl. a Partizán Vétó c. műsorában Schultz Nóra) MZP előválasztási sikerének magyarázatát: az interneten nagyon aktívan politizáló, de a politikai osztályból kiábrándult fiatal nemzedék (jellemzően férfiak) nyerette meg Márki-Zay-jal az előválasztást. Az tette őt vonzóvá, hogy – bár korábban bevallottan fideszes volt – függetlennek tudta feltüntetni magát ennek a közegnek. Ez pedig látszólag alkalmassá tette arra, hogy mindkét oldalt kritizálja, ezáltal képes a leghíresebb választói csoportot, (a valószínűleg nem létező) kiábrándult fideszeseket is meggyőzni.

Azt is értette MZP (vagy szerencsésen ráérzett), hogy ezt a közeget a nem-fideszes politikai YouTubereken, influenszereken keresztül tudja megfogni, akik erőteljesen meghatározzák a fiatal generációk politikai gondolkodását, tehát az ő politikai-mediális támogatásukra van szükség. Hogy ez a terv a választásokon végül miért fulladt kudarcba, most nem elemezném, ezt már megtették sokan, részben MZP alkalmatlanságával, az ellenzéki pártok és a kampány összeszedetlenségével, és a fiatalokra, kiábrándult fideszesekre fókuszáló recept alapvetően téves voltával magyarázva. Mindegyik szemponttal kisebb-nagyobb részben egyetértek.

A szöveg egyébként így szól.

Hirtelen a tömegből előrelép egy férfi

Nem volt kedve tovább ezt az abszurd aktust nézni

Azt mondja: „A nevem Péter, és én azért jöttem

Hogy a faszomat tövig az Orbán seggébe tömjem”

Éljenzés tör ki, a nép rég várt erre a napra

Már csak azt nem értik, a Ferit miért nem húzza faszra

Ezzel együtt alig győzünk az análra várni

Közben Péter próbál erekciót produkálni

De a fasza mintha még mindig csak félig állna

Mert ott áll mellette a geci ronda Dobrev Klára

Biztatja a mosdóban a tömeg a nép emberét

Egy fél ország ordítja a faszának, hogy „Csak felfelé!”

Mi a fasz van veletek megjött a Márki-Zay-Zay-Zay

Téged akar minden csaj – csak a csapatod szar-szar-szar

Aztán jövőre így szól majd a dal:

Orbán, pucsíts a Petinek

Orbán, pucsíts a Petinek

Orbán, pucsíts a Petinek

Orbán, gyere pucsíts a Petinek!

Te meg tűnj már a picsába, Feri!

Tűnj már a picsába, Feri!

Tűnj már a picsába, Feri!

Tűnj már a picsába, Feri!

A Krúbi-világ koordináta-rendszerébe belefért Márki-Zay támogatása, mert nagyon korán eldőlt, hogy abba a szubkultúrába, amibe jellemzően a Krúbi-rajongók is tartoznak, a fentebb felsorolt kódok az irányadóak: távolságtartás minden oldaltól, a rendszeren kívüli, mindenkinek beszóló messiás támogatása, alapvetően önmagát ideológiák felettiként pozicionáló, vagy az ideológiát eleve értelmetlen dolognak tartó politikai hozzáállás. A szakértőiség és a „jó megoldások” fetisizálása.

Ebbe a mintába illeszkedik Magyar Péter, az új reménység felemelkedése is. A Diákhitel Központ egykori vezérigazgatója szintén felfedezte magának ezt az MZP-hez hasonló utat, s bár tartózkodnék a teafűjóslástól, úgy tűnik, hogy ahogyan ebben a politikai térben most már a NER-ből érkezik a NER ellenzéke (lásd az egykori vezérigazgatót), úgy a beletörődésipar hosszútávú virágzásához is szükség van a hullámokban feltörő politikai reményekre, olyanokra, amelyek a beletörődésipar fogyasztóinak ízlésével valamelyest egybevágnak.

De tekintve, hogy a beletörődésipar fogyasztói politikamentes politikai ajánlatra várnak, amely politikai ajánlat pont e politikamentesség miatt sosem győzhet, így újra meg újra visszafordulnak a beletörődésipar piaci képviselőihez, mint az egyedüliekhez, akikre érdemes figyelni.

Magyar persze lehet, hogy képes kiemelkedni ebből a mintázatból, ezt még nem tudni.

Krúbi nem a közönségének akart kedvezni, ahogyan Fókuszcsoport Ádám sem nézői nyomására támogatta Márki-Zay Pétert. Egyszerűen abban a térben, ahol a magyar urbánus ifjúság ma mozog, ezek a domináns narratívák és diskurzusok, amelyeket visszhangkamraként ismételnek a fogyasztók és a piaci szereplők egyaránt. Ezt a hangulatot a kulturális piaci szereplők hosszú távon is sikeresen tudják képviselni Magyarországon (ahogy pl. Krúbi vagy Fókuszcsoport Ádám). A politikai piacon 2022-ben ezt Márki-Zay Péter képviselte, sikertelenül, részben azért, mert ezen a két piacon különböző módon kell a sikert elérni, és mert két külön piac. (Egy Papp Lászlónyi fiatallal nem lehetett választást nyerni, maximum előválasztást). Márki-Zay elbukott, de az őt egykor támogató piaci szereplők még mindig sikeresek: a beletörődésipar virágzását nem állítják meg ezek az eseti politikai változások. Bár mindig reménykedünk – a reményipar fellendüléséhez ez kevés, a politikai alternatívaképződéshez pláne.

Tulajdonképpen ez a válasz Molnár Áronnak, a Noár mozgalom alapítójának is: azért nem olyan népszerű, mint Krúbi vagy a beletörődésipar többi fénylő csillaga, mert a jelenleg beeső tendenciát mutató (legalábbis a mobilizálásra másfél évtizede nem képes) reményiparban próbálkozik. Molnár a közönségét is rosszul lövi be, ahogy a kulturális kódokat és a követendő politikai stratégiát – ez erőteljesen megmutatkozott a Nyersanyag című filmmel kapcsolatos partizános kerekasztalbeszélgetésen is: kritizálta a médiát, hogy miért nem írnak arról, amikor tüntetéseken könyveket ajánl, hisz a tudás mindennek az alapja, felvetette, hogy az őt nyilvánosan bíráló közszereplők (pl. Puzsér, Ungár) miért nem hívják el inkább beszélgetni, és arról panaszkodott, hogy miért akarta jobban a pedagógusoknál az oktatás helyzetének rendezését.

Hozzá kell tenni, hogy Molnár ezen a beszélgetésen reflektíven regisztrálta a rendszerrel szembeni alternatívakínálás hiányát mint az egyik legnagyobb kortárs politikai problémát.

Amit Molnár csinál, az műfaját tekintve se nem kultúra, se nem politika, valódi reményt kínálni nem képes, beletörődni viszont alkatilag nem törődik bele semmibe – ami morálisan helyeselhető, de politikai stratégia nélkül értelmezhetetlen.

Fontos megemlíteni, hogy az MZP-s verziónál egy későbbi változatában az Orbán verd ki a Ferinek című dalban Krúbi egyértelműsíti, hogy pontosan tisztában van a beletörődésiparban betöltött pozíciójával.

Annyi éve mesélek már erről a faszverésről

Abbahagynám már, mert hányingerem van az egésztől

De a tömeg a mosdóban kántál, hogy csináljam tovább

És ráadásul bíztatásként pénzkötegekkel dobál

Így végül magam is a rendszer eltartottja lettem

A pénzből nagyobb autót meg nagyobb házat vettem

A tömeg meg csak bíztat, hogy meséljem a történetet

Még egy teltházas Budapest Parkban is felléphetek

Egyszer csak érintést érzek a farkam hegyén

Lepillantok és meglátom Orbánnak a kezét

Egyik markában a Feri fasza, másikban az enyém

És a nyelvével játékosan izgatja a herém

Nem akarom élvezni, de annyira jól csinálja

Eskü nedvesebb a torka mint az anyád pinája

Egyszer csak felszalad a seggembe az ujja

És mindhárman egyszerre érkezünk meg a csúcsra

Ah-ah-ah

Úristen, mit tettem?

Undorodom magamtól

Jézusom, ho-honnan jött ennyi?

Fúj, ez az enyém vagy?

Ah, bele se gondolok

Jesszus még a hajamba is ment

Sajnálom anya

Bocsássatok meg

Panaszkodni szabad, cselekedni nem

A másik példa Krúbi politikai szerepvállalásával kapcsolatban, hogy kiállt a kegyelmi botrány után a tartalomelőállítók által szervezett gyermekvédelmi tüntetés mellett. Sokan évtizedes viszonylatban a legnagyobb kormányellenes megmozdulásként tartják számon az eseményt, amiről a meghirdetésekor lehetett tudni, hogy iszonyú népszerű lesz. És ez természetes összefüggésben van azzal, hogy politikamentes tüntetésről (milyen szép oximoron) volt szó.

(Ezen a tömegrendezvényen egyébként jóval kevésbé volt jellemző a „mocskos Fidesz” skandálása, mint a Krúbi koncerteken – jó lakmuszpapírja ez is az ellenzékiség termékesedésének. Egy fizetős koncerten repülnek a Fidesz-elleni rigmusok, egy tömegtüntetésen nem.)

Mielőtt megint úgy tűnne, hogy rosszhiszemű vagyok és számonkérek: nem gondolom, hogy bármelyik híresség számító módon adta volna a nevét az eseményhez – de az mindenképp érdekes, hogy mekkora a különbség a pár nappal későbbi ellenzéki politikusok rendezvényéhez képest. Holott nyilvánvaló, hogy a tömeg jó része a tartalomgyártók tüntetésén is többet akart annál (az egyébként nagyon fontos kérdésnél), hogy rendezzék a fizetéseket a szociális és gyermekvédelmi szektorban. Az Orbán-rendszer bukását. Ellentmondásos dolgokra vágyunk: buktassuk meg Orbánt, de közben ne politizáljunk. Legyen minden: JÓ.

Legyen Pottyondy Edina a miniszterelnök, de hát Pottyondy Edinát nem épp azért szeretjük, mert minden héten kineveti Orbán Viktort és rendszerét? Pottyondy Edina nem tudja egyszerre kinevetni minden héten Orbán Viktort és rendszerét, és végérvényesen le is győzni azt.

És nem is biztos, hogy Pottyondy Edina rosszul dönt akkor, amikor azt mondja, hogy ő inkább minden héten kineveti Orbán Viktort, mert tagadhatatlan, ebben ő az egyik legjobb az országban, a legyőzésében pedig nem biztos, hogy ennyire jó lenne. Ráadásul sok embernek szüksége van arra, amit Pottyondy Edina most csinál. Arra a termékre, amit Pottyondy most árul. (Érdemes a beletörődésipar legnépszerűbb alakját, és az ebből az iparból részben ki is lógó Puzsér Róbertet hozni párhuzamként. Puzsért a hihetetlenül népszerű kulturális-piaci projektje nem tudta hatékonyan segíteni akkor, amikor az iparból és annak logikájából kilépve a politikai térben fogalmazott meg ajánlatot és képviseletre jelentkezett be.)

Az én fogalomhasználatom szerint elég sokan próbálgatják szerencséjüket a magyar közszereplők közül ebben az iparban, pl. Hont András és Ceglédi Zoltán önállóan, vagy együtt az ÖT című műsor keretében. Érdemes rájuk nem a NER szekértolóiként, hanem a beletörődésipar speciális szereplőiként tekinteni, akik a diskurzus szintjén az általuk kínált véleményárut szintén a kormánytól és az establishment ellenzéktől távolságot tartó és kritikus szellemben hozzák létre. Ezen árucikk legfontosabb adaléka a cinizmus, ami a beletörődésipar alapvető kulturális jegye is egyben.)

Tölgyessy Péter a kegyelmi botrány után a Partizánban adott hosszú interjút. Úgy fogalmazott, hogy manapság az emberek úgy tekintenek a politikára, mint egy szolgáltató vállalatra, melynek formálásában ők maguk nem vesznek részt, hanem csak panaszkodnak, ha nem megfelelő a szolgáltatás. „Miért nem csináltok nekünk jó politikát?”

Nagyon fontos jellemzője ez a mai magyar politikának. A rendszer szabályai azt üzenik: panaszkodni, beszélni többé-kevésbé kényelmesen lehet. A politikai cselekvés a mai NER-ben azonban kockázatos, és még kis szereplők esetében is súlyos rizikóval jár, lásd a Szikra Mozgalom ellen indított lejáratókampányt.

Másfelől nyilvánvalóan sokkal nehezebb megtalálni azt a hangnemet, amely egyszerre képes a rossz politikai mítoszokat – kiábrándult fideszesek fontossága, szakértőiség, ideológiamentesség, apolitikusság – lebontani, és visszaszerezni az emberek intézményekbe és képviseletiségbe vetett hitét.

Mert mindemellett e megszólalásmódnak autentikusnak és sikeresnek is kellene lennie, olyannak, amely érti a kortárs kulturális kódokat. (És a hangnem mellett nem elfelejtendő az a politikai munka sem, ami kidolgozza a politikai logikát, képes újrarajzolni a törésvonalakat – voltaképp ehhez kell megtalálni a nyelvet és a hangnemet, és nem fordítva, de mindkettő elengedhetetlen.)

Persze feltehető a kérdés, hogy miben higgyünk, ha alkalmatlanabbnál alkalmatlanabb személyek alkotják a politikai ellenzéket. Eközben azonban hatalmas nehézség áll azon szereplők előtt, akik az intézményes politikai rendszeren belül egy közösségi, és nem apolitikus politikai ajánlatot akarnak megfogalmazni.

Ugyanis az ifjúsági nyilvánosság legizgalmasabb, legprogresszívebb hangjai, „a legmenőbb fiúk, a srácok a busz hátsó üléséről”, akik a beletörődésipar fellendülésének haszonélvezői, azt mondják nekünk, hogy „jó, hát akkor itt fogunk élni…”.

És közben termékeik miatt tudjuk jelen pillanatban egy fokkal elviselhetőbb helynek érezni ezt a szomorú, elárvult országot, és benne elviselhetőbbnek szomorú és elárvult önmagunkat.