Ne sajnáljuk másoktól, ha a helyzetükből fakadóan többet kapnak az államtól nálunk, cserébe pedig mi is kapunk majd segítséget, ha rászorulunk – nagyjából így vallott Magyar Péter a szolidaritás eszméjéről. De nem inkább a feszültségeket okozó igazságtalanságok eltüntetésében lenne dolga a kormánynak ahelyett, hogy azok békés elfogadására kér? Az emberséges Magyarországhoz vezető úton megannyi kérdés adódik. 

Miközben a prezentációt online követő közönség egy része azon méltatlankodott, hogy a korábbi otthonteremtési hiteleket felvett, de az ahhoz kapcsolódó gyermekvállalást nem teljesítő családok is kapnak kormányzati segítséget, a miniszterelnök a szolidaritásról osztotta meg gondolatait. Magyar Péter viszonylag hosszan beszélt arról, hogy a társadalmi csoportok legyenek egymással megértőek, és ne sajnálják egymástól az állam támogatását, akkor sem, ha valaki többet kap valamilyen okból, mint ők. 

„Nem tudhatja senki sem, hogy abban a családban éppen miért nem született meg az a vállalt gyerek, milyen családi tragédia vagy válás kötődik hozzá. Ezt már egyszer elmondtam egy műsorban, ahol a több mint 600 ezer állami alkalmazott béremeléséről, vagy éppen a majd két és félmillió honfitársunk adócsökkentéséről, a családi pótlék megduplázásáról beszéltünk. […] Szerintem az is hozzátartozik a működő és emberséges Magyarországhoz, hogy nem sajnáljuk az egy vagy több, beteg vagy súlyos fogyatékossággal élő gyermeket nevelő családtól azt, hogy 2008 után megduplázzuk a nekik járó családi pótlékot. Én egy olyan országban szeretnék élni, ahol van szolidaritás, akkor is, hogyha az éppen nem velem kapcsolatos. Mert ha van szolidaritás, akkor ha én kerülök nehéz helyzetbe, ha én szorulok segítségre, akkor velem szemben is lesz szolidaritás.”

Másfél évtizednyi állampolitikává emelt megosztás és ellenségképgyártást követően az első reflex a miniszterelnök mondatai után persze valamifajta felszabadító elégedettség. Valóban, kár lenne vitatni, hogy ha legalább verbálisan a másik szociális vagy gazdasági helyzetének megértésére, a mesterségesen szított ellentéteken való felülemelkedésre biztat, az jó, de legalábbis nem baj. Az Orbán-éra ugyanis túl érzékletesen szemléltette, hogy a kirekesztés, az érdemesek és érdemtelenek közti határ folytonos nyelvi meghúzása nem száll el a széllel, hanem nagyon is materiális következményei vannak. 

Bár a kormányfő erről már nem beszélt, de logikusan továbbfűzhető az érvelése olyan esetekre is, amikor valaki még csak nem is azért bánik méltatlanul egy másik csoporttal, mert az kap valamit, hanem már azért is, ha csak követelni mer. Ez ugyanis nagyon tipikus jelenséggé vált az elmúlt hetekben, hónapokban: az előző kormányok által hosszú éveken, évtizedeken keresztül súlyos nélkülözésben tartott állami dolgozói közösségek rendszeresen kapják meg az új kormány támogatóitól, hogy bizonyosan a Fideszt szekerét tolják, hiszen tizenhat éven keresztül nem hallatták a hangjuk. Ez hol visszafogottabban, hol egészen elképesztő hangnemben jelentkezik: utóbbi általában a Mérce közösségi médiaposztjainak kommentszekciójában is megjelenik bőséggel, de jómagam október 23-án a Kossuth téren a miniszterelnök beszéde előtt inkább udvarias, de az állami dolgozókkal megértőnek semmiképp sem nevezhető Tisza-szimpatizánsokkal beszélgettem. 

Bár többnyire eredménytelenül, de a szociális ágazat dolgozói valójában folyamatosan követelték a bérrendezést az elmúlt másfél-két évtizedben. Az alapvető különbség az elmúlt évek és a jelen állami dolgozói bérharca között, hogy korábban a tüntetőket sorosozó, pejoratív értelemben baloldalizó állami vezetőktől kapták meg ugyanazokat a szitkokat, amelyeket most a kormánypárt támogatói szórnak rájuk. Ez igen jelentős különbség, bár a következmények egyaránt súlyosak.

Ha egy ilyen klímában a miniszterelnök szolidaritást kér, arra biztat, az feltétlenül jó és helyes. Azonban a kormány cselekvőképessége jó esetben túlmutat az egymásra „irigykedő” állampolgárok közti békítő szerepén. Nagyon is sok további intézkedést hozhatna ugyanis azoknak a feszültségenek az enyhítéséért, amelyek miatt „hangosak” bizonyos követelések. Ha csak a konkrét példaként hozott állami dolgozói fizetéseket nézzük, a Mércén is gyakran hivatkozunk arra, hogy nemcsak abszolút értékén nézve megalázó egyes ágazatok bérezése, hanem a közszférán belül is létezik egy egyre csak nyíló bérolló, leginkább a tüntető szociális, valamint a közművelődési dolgozók kárára.

De – ahogyan a jövő évi költségvetésről szóló elemző cikkünkben Büttl Ferenc közgazdász is megjegyezte – az állami munkavállalóknál is jóval szélesebb körben, alapvető dolgokat kellene megváltoztatni ahhoz, hogy Magyarország igazságosabb pályára álljon. Ehhez pedig egyelőre nagyon kevés lépés történt, és néhány olyan szociálisan érzékenyebb intézkedés – mint például a családi pótlék megduplázása – mellett velünk maradnak olyan politikák, amelyek tovább fokozzák a fennálló egyenlőtlenségeket. Ennek egyike egyébként éppen az a Wekerle Plusz program, amelynek prezentációján a kormányfő a szolidaritás fontosságáról értekezett.

Van továbbá a miniszterelnök szolidaritásról szóló mondatainak olyan implikációja is, amely tulajdonképpen arról szól, hogy fogadjuk el az újraelosztás igazságtalanságait. Hiszen – ahogyan a Wekerle Pluszról tartott sajtótájékoztatón ugyancsak elmondta –  „nincsen olyan támogatási struktúra, ami mindenkinek egyformán jó, mindenkinek egyformán kedvező”. Ez utóbbi állítás igaz, de a 2027-es, számos örökölt igazságtalanságot tovább cipelő költségvetés kontextusában egy fiktív és szándékosan szélsőséges példán keresztül a „szolidaritás” akár azt is jelenthetné:

hogy a keveset kereső állami dolgozó ne sajnálja a keveset adózó felsőközéposztálybelitől – aki mondjuk egy vagyonadóra még éppen nem kötelezett milliárdos – a jövedelmét. A keveset adózó felsőközéposztálybeli pedig ne kárhoztassa a keveset kereső szociális munkásokat, amiért azok tüntetnek és követelnek.

Azokat a szociális munkásokat, akik az egy főre jutó bruttó béremelés mértékét tekintve jövőre még nagyobb hátrányba kerülnek majdnem minden más közszférás ágazathoz képest (amelyek szintén nincsenek túlfizetve), pedig eddig is óriási volt a lemaradásuk. Magyar Péter a fent idézett példában persze a kormány által hozott kevés, valóban szociálisan érzékeny döntések egyikét, a családi pótlék növelését védte – jogosan – a többségi társadalom oldaláról érkező kritikával szemben. De ez nem elegendő a valóban embereséges Magyarország víziójához.

Miféle szolidaritás volna összeegyeztethető egy emberségesebb ország víziójával? Semmiképpen sem pusztán a vélt vagy valós irigységen és méltánytalanságokon való erkölcsi felülemelkedés. A szolidaritás ugyanis annak a felismerése, hogy mások problémái nem kizárólag az érintettek magánügyei, hanem közös felelősségünk is van azok megoldásában. Nem pusztán együttérzést vagy jelképes támogatást jelent, hanem aktív kiállást mások jogaiért, érdekeiért és méltóságáért, akár akkor is, ha az adott igazságtalanság közvetlenül nem érint bennünket. A magasabb bérért tüntető dolgozókkal nem udvariasságából vagy humanizmusból kellene szolidárisnak lennie a kormánypárti tömegeknek, hanem azért, mert a túlnyomó többségük ugyanolyan kiszolgáltatott, bérből és fizetésből élő ember, mint a most utcára vonult elégedetlenkedők, még ha per pillanat ilyen vagy olyan meggyőződésből elégedettebbek is a helyzetükkel. Mindemellett azt is fontos látni, hogy

a „működő és emberséges” Magyarország ígéretében hívőknek sem elegendő az áprilisi választások után ölbe tett kézzel várni a TISZA programjának megvalósítását. Ha a legjobbat is feltételezzük a kormányról, a valóban jobb országot akkor is ki kell kényszeríteni.

A jobb államhoz ugyanis nemcsak takarékoskodnia kell a kormánynak, hanem ha be akarja tartani az ígéreteit, a megtakarított pénzeket el is kell költenie, többek között a saját dolgozóira. 

Ennek pedig az első fontos lépése az lenne, ha nemcsak, hogy nem bántjuk közszféra elkeseredett munkavállalóit – akik a „működő és emberséges” Magyarország elsődleges letéteményesei –, hanem neadjisten melléjük is állunk az utcán.