Olyan cikk következik, amilyet még nem írtam. Szándékosan igyekeztem ugyanis kerülni azt, hogy publicisztikában Facebook-kommentelők véleményére reagáljak, hiszen a komment jöhet akárhonnan: orbánista, magyarista, toroczkista, kétfarkú kutyista pártmunkás- vagy trollfarmokról, a lelkiállapot pedig, amivel egy magyar állampolgár rászánja magát, hogy 2026-ban a Facebook felületén hozzászólást írjon, korántsem jellemző a többség véleményére. 

Azonban a közoktatási és szociális szféra sztrájkterveiről szóló hírek hozzászólói mégis megtörték elhatározásomat.

A Magyar Hang online felülete rövidhírben közölte a Pedagógusok Szakszervezete elnökének, Totyik Tamásnak nyilatkozatát, amely szerint a Tisza-kormány tanári béremelésre vonatkozó szóbeli, a tanárok béremeléséről szóló ígéretei ellenére fenntartják a sztrájk és demonstráció lehetőségét a pedagógusok.

Az erre adott hozzászólások füzére a cikk közösségi médiás bejegyzése alatt olyan dühöngően és változatos módon háborodik fel ezen, hogy képtelenség szervezett akciónak minősíteni.

Egy hozzászóló például azt írta:

„Mindenre sztrájk a válaszuk…ezt zsarolásnak hívják és egyre visszataszítóbb a viselkedésük!”

Míg egy másikuk másik klasszikussal jelentkezett:

„A tanárok legyenek türelmesek! A tanítási szünetekben ugyan úgy kapják a fizetésüket mintha tanítanának! Elég sok szünet van!!”

Megint mások pedig arra emlékeztettek, hogy a tanárok igen helytelenül nem mind egyetlen oldalra, pártra szavaztak, és az Orbán-éra alatt számosan közülük nem merték vállalni egy nyílt munkabeszüntetés kockázatát saját intézményeikben. Nos, a kommentelő szerint ezeket a tanerőket meg most bérszínvonal szintjén is meg kell büntetni:

„Én csak azoknak a tanároknak adnék béremelés akik 2 éve kiálltak a béremelésért sztrájkoló kollégáik mellett!!! Az az aljas söpredék aki akkor meglapult, nem érdemli meg az sem amit most kap!!!”

A felsőoktatási dolgozók ELTE-n átadott követeléseiről készült 444-cikk kommentfala sem járt jobban. Itt a hozzászólók kifejtették többek között:

„Hirtelen mindenki emelést akar és sztrájkkal fenyeget, az ország közben ki van rabolva. Évek, mire valamennyire egyáltalán helyreállhatnak a dolgok. Az add meg azonnal, különben… mentalitásra nem lehet jövőt építeni”

Vagy éppen azt:

„Gyanútlanul elmegy a miniszterelnök egy tanévnyitót tartani, aztán rögtön a kezébe nyomják, hogy ide a lóvét, pénzt de sokat…szerintem ez nem vicces, hanem pofátlanság!”

Nem különben éles reakciókat váltott ki a Szociális Ágazatban Dolgozók Szakszervezetének 25 százalékos, egységes béremelést követelő bejegyzése sem. Esetükben Magyar Péter végül a múlt heti kormányinfón, meghallgatva a panaszokat, kétlépcsős béremelést ígért: ősszel és januárban. Ez viszont nem azonnali bérfejlesztés, ahogy a kampányígéretben szerepelt. Másrészt pedig kérdés, hogy  a két „részletben” adott emelés mely ponton mekkora, és végső soron az előzetesen egy összegben várt 25 százalékhoz képest elfogadható mértékű lesz-e végül..

A kérdéseknek, és követeléseknek a szakszervezetek részéről tehát itt is, jócskán helye van a bejelentés után is.

Itt, egy látszólag a kormányt védelmező hozzászóló úgy fogalmazott:

„miért kell a feszkót gerjeszteni idióta seggfejek?”

Egy másikuk viszont úgy próbálta hűteni a kommentfal tanúsága szerint igencsak paprikás hangulatban lévő dolgozók kedélyeit:

„Megmondták, hogy emelni fognak. Tudtuk, hogy üres kasszát kaptak. Most egyszerre milyen aktívak lettek, eddig? No ilyen plakát sem volt az előző kormány alatt. Azt gondolja bárki is, hogy ilyen rövid idő alatt minden kánaán lesz? 16 évig szinte semmit sem kaptunk, csönd volt. Sztrájkolni is alig volt valaki. No comment.”

A hasonló, kétmondatos vélemények áradatának pedig se vége, se hossza.

A jelenség, amely szerint a szakszervezeteket most számon kérik: „16 évig hol voltatok?” részben megalapozott. Ha ugyanis az Orbán Viktort leváltók konkrétan azt kérnék számon, hogy ezek a szakszervezetek, például a szociális szférában, miért fogadták el 2012 után az új közalkalmazotti törvényt és a köztisztviselők jogainak megkurtítása után keletkezett, igencsak szűk mozgásteret, miért tűnt úgy sokszor, hogy a bértárgyalásos, általában viszonylag eredménytelen egyeztetéssorozatban aktív politikai tevékenységük kimerül, akkor a kérdésnek alapja is lehetne. De inkább tűnik úgy ezekből a dühös reakciókból, hogy a hozzászólóknak az fáj, hogy a kormányváltás után valakik kritizálni akarják az alapvetően általuk jószándékúnak tekintett kormányt.

Ahogy arról egy másik szociális szférás érdekképviseleti szerv, a Szociális Munkások Demokratikus Szakszervezetének a reakciókra válaszul írt blogbejegyzése már egyenesen arra kényszerült, hogy a korábban talán nem aktívan politizáló hozzászólók részére felsorolta, 2010 óta hány és hányféle akcióval, szervezkedéssel próbáltak valamit tenni a hatalom munkajogokat elsöprő nagy rohama ellen – többnyire sajnos csupán szerény eredményeket felmutatva.

Sokan panaszkodtak a hetekben arra a minősíthetetlen stílusra is, amellyel a kommentelők a vagyonvisszaszerzési hivatal számukra momentán nem szimpatikus elnökjelöltjét illették. A tanév- és idénykezdő kormánypárti dühroham ugyanakkor jelzi: a kormányt kritizáló keménykedés még mindig jobb, mint ha ismét feltámad a kormányvédő Facebook-düh, és lecsap a sztrájkjoggal élni kívánó állami alkalmazottakra is. Unger Anna verbális megtámadása azért, mert például szerintük nem lesz elég kemény korrupcióüldöző, még mindig menthető azzal, hogy a hozzászóló legalább a végrehajtó hatalmat akarja ellenőrizni.

A magasabb bérekért szerveződő, alulfizetett közszolgák alázása viszont éppen olyan hozzáállás, amelyre egyrészt a kormányzatnak látszólag semmi szüksége: majd bértárgyalnak, programokat írnak, költségvetési tételeket rajzolnak át, de főként kommunikálnak az érintettekkel, nem szorulnak rá a törzsszavazók védelmére velük szemben. Másrészt pedig éppen amiatt a zavaró attitűd miatt vállottuk le elvileg az Orbán-kormányt, amely arról szólt, hogy a bölcs miniszterelnök és miniszterei mindent jobban tudnak, a hétköznapi dolgozók csak ne szájaljanak bele a magas közügyekbe.

Vegyük észre, hogy amikor önként vállalkozunk ilyen érvek ilyen stílusú előadására, akkor éppen úgy viselkedünk, mint az Orbán Viktort minden ügyben kivont karddal védő, önkéntes „digitális harcosok.”

Mert nem csupán az ténykérdés, hogy a tanárok, úgy is mint diplomás munkaerő elleni uszítás, megalázás, kinevettetés éppenséggel a 2010 utáni Orbán-kormányok idején élte virágkorát. Azt lehetett azonban sejteni, hogy az az egykori ellenzéki közönség, amelyik a Munka Törvénykönyvének otromba visszavágása ellen (ennek jövőbeni megváltoztatásáról túl sokat ma sem hallunk) ugyanúgy kiállt, mint a rabszolgatörvény ellen, most talán mégsem fog kivont karddal, kritikátlanul kiállni kedvenc, rendszerváltó kormánya mellé, hogy megvédje azt a hálátlan oktatóktól – mert különben Orbán Viktor menten lecsapja a kezében lévő felest a szerbiai pálinkafesztiválon, és már expressz itt is van Budapesten, hogy katonai puccsot szervezzen ellenük. De mégis úgy tűnik, sokaknak ez az első reflexük. Bízzunk államunk vezetőiben, majd ők tudják, mikor milyen forró, vagy hideg a leves.

Ezzel nem csupán az a baj, hogy sem Magyar Péter miniszterelnök, sem pedig Lannert Judit oktatási miniszter nem szólt eddig egy árva rossz szót sem a sztrájk tervére. Hanem azért is, mert így, szeptember elejére már kiderült, a pedagógusok aggodalmaikkal nincsenek egyedül. Az ELTE dolgozóinak szakszervezete aggodalmainak adott hangot, amiért béremelési tervekről egyelőre semmit sem hallottak; a Tisza választási kampányában hájjal és különleges ígéretekkel kenegetett szociális szféra már egyenesen sztrájkra készül az egységes, 25 százalékos béremelés érdekében; és a kulturális szférában is nő a tétlenség miatti elégedetlenség.

Erre nem mentség, hogy Rétvári Bence és a fél Fidesz igyekszik rárepülni a pedagógus dolgozókra az elégedetlenség kapcsán. Épeszű oktató vagy szakszervezetis ugyanis olyannal, aki közel két évtized alatt annyit tudott csak nyújtani a közoktatásnak, mint éppen a Fidesz és a KDNP, nem is áll szóba velük ezek után. Ahogyan ennek természetesen semmi jele nincs is.

Ami a közoktatást illeti, persze jól jött a nemrég elrendelt, átlagosan 3000 forintos pedagógusbér-emelés is, de ezzel párhuzamosan a munkaterhek, adminisztrációs terhek is megnőttek az átalakítások nyomán, így a magasabb fizetés követelése egyszerűen egy még mindig rossz alaphelyzet helyreállításának követelésével egyenlő.

Fel lehetne vetni persze a tiltakozókkal szemben, hogy türelmetlenek: április csupán öt hónapja volt. De az is igaz, amit az ELTE-sek és a szociális dolgozók – akiknek többek között a gyermekvédelemben is helyt kellett állniuk –, hogy eddig már 16 évet vártak. 

Aki pedig erre úgy reagál, hogy a dolgozók helyett valamiféle perverz módon felfogott lojalitás vagy ellenszenv miatt inkább a kormány mellé áll, és őket védi válogatott szitkok között előbbiektől, az viszont mintha nem demokráciát akarna, hanem valóban egy kék és kellemes Fideszt.

Ne tegyük ezt magunkkal!