Lakatos Gabi jazzének-szakon diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, dalszerző, dalszövegíró és tanár. Saját előadói projektjét az elmúlt években kezdte építeni – GAB néven találjátok meg.

„A Zeneakadémián az volt a prioritás, hogy minél jobb zenész legyél, ami önmagában szuper dolog. Én viszont azt vettem észre, hogy

engem a jazznek nem elsősorban a virtuóz, színpadi része érdekelt, hanem a politikai és társadalmi gyökere, meg az a rengeteg emberi történet, ami benne van.

Azt is éreztem, hogy jazz-zenésznek úgy lehet lenni, ha az ember tényleg csak ezt csinálja és ezen kattog az agya, napi huszonnégy órában, heti hét nap. Amikor elkezdtem az egyetemet, még saját hangszerem sem volt. Ha gyakorolni akartam, el kellett mennem a Wesselényi utcába, ahol éjfélig maradhattam – ha volt szabad terem. Mindemellett a saját megélhetésemmel is foglalkoznom kellett. Egy művészeti egyetemen ezt sokszor elfelejtik mondani: ha mellette harminc órában dolgozol, nem fogsz tudni konstans ugyanúgy teljesíteni – és ez örökös szorongást tud okozni. Bár valószínűleg akkor nagyon fájt volna ezt hallani, és valószínűleg ez sem tántorított volna el. ”

Tapasztalata szerint a magyar oktatási rendszernek a nagyon magas elvárásrendszeren túl kevés eszköze van arra, hogy felismerje, miben tehetséges egy gyerek, és ehhez igazítsa útját. Elmondása szerint ez különösen a művészeti képzésben látványos, de az egész iskolarendszerre jellemző. „Tanárként tudom, hogy ez nagyon nehéz feladat, hiszen megtörténhet, hogy az ember rossz vágányra rak egy gyereket, és nehéz neki mondani, hogy bocsi, ezt most egy kicsit jegeljük, és nézzük meg, mi működik helyette.”

Gabi négy éve a szociokratikusan szerveződő (közösségi döntéshozásra épülő – JBK, szerk.) Budapest Schoolban is tanít – az intézmény egyébként nemrég került saját tanárai tulajdonába. A zeneórák mellett az intézmény mentorprogramjában is részt vesz: idén ősztől az érzelmi intelligenciát fejlesztő tantárgyat is fog oktatni. Utóbbi szerinte „nagyon fontos lehet abban, hogy a felnövő generáció milyen kapcsolatot alakít ki önmagával és a körülötte lévő világgal. ”

A neurodivergenciával nem csupán pedagógusként találkozott:

„Neurodivergenciával együtt élni rengeteg, sokszor láthatatlan és elbagatellizált mikroveszteséggel, mindennapi küzdelemmel jár, amelyek könnyen saját hibánknak tűnhetnek. Ez a világ nagyon neurotipikus működésre van berendezkedve, pedig fontos lenne felismernünk, hogy sokan nem ugyanúgy működnek, és hogy az ADHD, az autizmus vagy más idegrendszeri eltérések nem divatos címkék vagy hóbortok, hanem tudományosan megalapozott jelenségek.”

A szükséges ellátás viszont lassú és drága: az állami rendszerben sokáig kell várni, a magánellátás pedig sokak számára megfizethetetlen. Az sem mindegy, hogy a művészi pályára ki milyen háttérrel érkezik. Nőként és romaként sem tudod ugyanazt a karrierutat bejárni, mint egy többségi társadalomból érkező férfi. Ezt legkorábban az iskolában tapasztalta. „Emlékszem, hogy egy tanárom azt mondta: belőlem majd egy jó művészfeleség lesz, mert ilyen családi háttérrel ezt az utat úgysem lehet végigjárni. Ez egy első generációs értelmiségi cigány gyereknek, aki éppen próbálja kiküzdeni magát ezekből a generációs körökből, nagyon kemény mondat, pláne pályaválasztás előtt.  Szerintem fel sem fogta, hogy mit mondott, pedig ezek az ítéletek nagyon erősen megmaradnak.”

A női előadók számára maga a színpadi megjelenés is kijelölt keretek között mozog. „Nekem sokkal fontosabb volt az, hogy mit mondunk, mint az, hogy milyen körítéssel. Egy jazzénekesnőről itthon ma még az jut eszembe, hogy kisestélyiben áll a színpadon. Nincs is igazán tere annak, hogy ezt máshogy csináljam. De mi történik, ha az ember éppen menstruál, és egyáltalán nem érzi magát komfortosan ebben a ruhában, jazz-dívaként? Miért ne énekelhetnék például mackónadrágban? Miért ne lehetnék egyszerűen csak az, aki vagyok a színpadon?”

Gabi is azok közé a zenészek közé tartozik, aki nem számíthatott állami támogatásokra, saját erőből és pénzből kellett kiadnia első lemezét, a Magnoliát. „Semmi mást nem szeretnél, csak zenét vagy szöveget írni, és akkor mellé még három szakmában helyt kell állnod –  marketingesként, szervezőként, fellépéseket lekötve, e-mailezve, próbákat és turnékat szervezve. Rengeteg láthatatlan munka van benne, szerintem a legtöbben ettől fáradnak igazán.” Könnyű elveszíteni a kapcsolatot azzal, hogy egyáltalán miért is zenél az ember.

Nőként emellett még azzal is meg kell küzdenie, hogy milyen szerepben és milyen témákról „illik” megszólalnia. Sokatmondó volt a Puzsér Róbert által szervezett rendszerváltó nagykoncert esete is: a szervező azzal indokolta a kevés női fellépőt, hogy nehéz politizáló női előadókat találni. Gabi szerint ez inkább arról árulkodik, hogy milyen kevéssé láthatóak azok, akik nőként társadalmi és politikai kérdésekkel is foglalkoznak a zenében. „Én tudtam volna még nem egy olyan női előadót, aki oda elfért volna, mert éppen a láthatatlansággal, alulreprezentáltsággal vagy fontos társadalmi kérdések megfogalmazásával foglalkozik. Szerintem ha Puzsér nem ismert elég női előadót, kérhetett volna segítséget egy kompetens valakitől, aki ismeri a zeneipart, és tud ajánlani olyanokat, akik maguktól »nem kerültek elé«.”

És persze a zene nem pusztán attól politikai, ha a Fideszt kritizálja. „A zene, a művészet  nagyon jó tere volt a fideszes dühöngésnek ebben az elmúlt időszakban, tere annak a rengeteg veszteségnek és fájdalomnak, amit ez a korszak nagyon sok embernek okozott. Szerintem hálásnak kell lenni mindenkinek, aki vette a bátorságot és kinyitotta a száját, mert ez nagyon erős retorziókkal járt: hatással volt arra, hogy hova mehetsz zenélni, kikkel dolgozhatsz együtt. Esetenként az anyagi biztonságod megingását jelentette.

De ha te kritizáltál egy rendszert, akkor abban nagyon bízom, hogy az utána jövőt is kritikus szemmel fogod nézni. Akkor maradsz tényleg kritikus, ha folyamatosan ugyanazzal az attitűddel vagy jelen – ha gondolkodsz arról, ami éppen van, és nem személyekhez, korszakokhoz kötődik a kritika, hanem dogmatikus politikai kultúrához és beszűkült társadalmi normákhoz.”

Gabi szerint a kritikai attitűdhöz az is hozzátartozik, hogy mit kezdünk a saját dühünkkel:

„Van olyan politikai zene, ami kizárólag arról szól, hogy elküldünk valakit a pokolba, de talán nekem is jobb, ha képes vagyok máshogy artikulálni a dühömet, a fájdalmamat, a csalódottságomat, a sértettségemet, legyen szó bármilyen társadalmi folyamatról. Én kifejezetten szeretem hallani, ha összefüggések is bekerülnek a mátrixba, ok-okozat, és ez egy picit nyitja, hogy mi számít politizáló zenének és miért is az.”

Gabi a THEIP nemrég megjelent Opál című lemezét ajánlja, amelyben egy egészen új, a megszokott macsó előadói karaktertől eltérő figurát lát. Sisi, Detto és Janet Gruber zenéjét is szívesen hallgatja, friss olvasmányélményei között pedig ott van Szepes Mária A vörös oroszlán című regénye és Mezei Márk Zsidó temetés című könyve. Utóbbiról azt mondta „ilyen élményem még soha nem volt, nagyon mélyre megy az a szomorúság, ami benne van, nehéz olvasni, de közben gyönyörű a nyelvezete, és iszonyatosan vizuális”. László Erika Transziregényét is említi, a könyv a 2016-ban meghalt magyar drag queen, Marlon Xtravaganza életét dolgozza fel. „Utóbbit két nap alatt kiolvastam, elképesztően izgi volt és addiktív.”