Szürreálisnak ható jelenetsorokat láthattak pénteken a szociális dolgozók tüntetését figyelemmel kísérők.  Az idősekkel, fogyatékossággal élőkkel foglalkozók, a gyermekvédelmi és a hajléktalanellátásban dolgozók egyfelől számonkérték az új kormányon a béremelésre ígéretét, miközben a miniszterelnök dolgozószobájának ablaka alatt az ország új vezetésére zúdították több évtizednyi elhanyagoltság jogos dühét. Nagyobb részük ezzel egyidejűleg viszont ünnepelte is, és helyenként tapssal is jutalmazta, hogy bár a regnáló miniszterelnök egyelőre nem ad, de foglalkozik velük, kiáll eléjük és tisztelettel beszél hozzájuk.

Aki ott volt az Alkotmány utcában a demonstráció alatt, jó eséllyel résztvevőként vagy médiamunkásként látott már közelről dolgozói tüntetést, de olyat még nem, amelyen a legfőbb felelős vállalta volna a megjelenést. Ez a kettősség pedig rányomta bélyegét az egész eseményre: az elkeseredett, kétségbeesett kiáltásokat percenként váltották fel a hálás és lelkes reakciók. Messze nem csak arról volt szó, hogy egy deklaráltan ellenzéki kisebbség mellett a Tisza hatalomra jutását többnyire üdvözlő többség kvázi szurkolói jelleggel, vegytisztán ellentétes módon reagált volna a miniszterelnök feltűnésére és beszédére. Sokkal inkább az történt, hogy sok, az évtizedes kifeszíttettségben kimerült, egzisztenciális határait már rég maga mögött hagyó dolgozó az utolsó szalmaszálat látta meg egy kormányváltásban, most pedig, amikor ez a reményük a béremelés halogatásával halványulni kezd, érthető módon vegyes érzéseket keltett bennük annak az embernek a megjelenése, aki az ígéreteivel a pályán tartotta őket. 

Bár a kormányfő gesztusa önmagában rendkívül pozitívnak hatott, politikailag végtelenül racionális is. Történelmi támogatottsággal háta mögött  – vagy azt legfeljebb nagyon kevéssel elhagyva – van ugyanis esélye egy miniszterelnöknek jól kijönni az ilyen szituációkból, s Magyar Péter láthatóan meg is ragadta ezt a pillanatot a legelső, Tisza-kormány alatti állami dolgozói tüntetésen. Stratégiai szempontból sem mindegy, hogy az átmenet kritikus hónapjaiban hogyan alapozza meg kapcsolatát a köz szolgáival. Úgy teszi-e ezt, mint Orbán Viktor, aki második kormányzása elején, 2011-ben állítólag gúnyosan a „bohócügyi államtitkár” hatáskörébe utalta a rendvédelmi szakszervezet azon felvetését, hogy a Kossuth téren konzultáljon a dolgozókkal a korkedvezményes nyugdíjak visszamenőleges megszüntetéséről. Ez utóbbi esetben természetesen a döntés maga is drasztikus volt, de az állam alkalmazottaival való kommunikáció, az ő gyakorlatilag nyílt színi hülyének nézésük – és messze nemcsak a „bohócforradalom” idején, hanem a rá következő években számtalanszor –  bőven hozzájárult ahhoz, hogy jelentős részüket nem rövid további kormányzása idejére végleg elveszítse a Fidesz. 

Búcsú a kommentektől

Ami talán kevésbé volt magától értetődő a kormány reakcióját illetően, hogy noha az elmúlt hetek kommentzuhatagai egy tisztán populista logikában gond nélkül megágyazhattak volna annak, hogy ellenségképet faragjanak a béremelést követelőkből, ennek szerencsére nem volt nyoma. Még ha a demonstráció utáni posztjában Magyra Péter oda is vetett egy mondatot a „bukott hatalom provokátorainak” címezve, alapvetően ő is értelmes párbeszédről és jó szándékú rendezvényről írt, amelynek saját elmondása szerint érti és megérti az okait. Ez azért fontos, mert a kormány ezzel is válaszolt „az elmúlt 16 évben miért nem tüntettek” felütésű, a tüntető dolgozókat számonkérő, végtelenül ostoba, ám sajnos túlságosan gyakori hozzászólásokra. Közvetetten azt is jelezték ezzel a gesztussal, hogy az, hogy az ilyen hozzászólások szerzői az adott időszak közéleti történéseiről hiányos ismeretekkel rendelkeznek, nem a szociális ágazati dolgozók hibája. A végső kérdés persze az, hogy mennyi lesz az annyi – Magyar Péter szerint a 2027-es költségvetés benyújtásakor kiderül minden –, de addig is érdemes megbecsülni, hogy olyan napokat élünk, amikor a tiltakozókat nem bélyegzik baloldali ármánykodónak, sorosistáknak, poloskáknak.

Amit a miniszterelnök eltakart

A miniszterelnök kétségtelenül helyes kommunikációs gesztusa egy másik szempontból azonban megkérdőjelezhető. Érthető, ha egy ilyen, történelmi léptékben is ritka szituációban mindenki rá figyel. Szakmai értelemben nehéz lenne elmarasztalni azokat az újságíró kollégákat is, akik Magyar Pétert a levonulása után is üldözték minden létező kamerával is mikrofonnal a Miniszterelnökség épületéig – miközben a szociális dolgozók rendezvénye, tehát maga a demonstráció még javában tartott. Ugyanakkor pont ez a jelenet a tökéletes lenyomata annak, hogy a Szociális Ágazatban Dolgozók Szakszervezetének (SZÁD)flashmobjára – sajnálatos módon – mindenki úgy fog emlékezni, mint arra a tüntetésre, ahol Magyar Péter erényt villantott, de senki sem úgy, mint amelyen nem kiégett, sokat látott pályaelhagyók, hanem pályakezdő(!) családsegítő dolgozók számoltak be a szakmájuk kilátástalanságáról.  

Álljon itt két fontos részlet a felszólalók, Szilágyi Nóra Laura és Imre Bianka, az Óbudai Családsegítő és Gyermekvédelmi Központ munkatársai beszédeiből:

„120 dolgozó volt az intézményünkben, idén január óta már 15-tel kevesebben vagyunk. Elegem van abból, hogy az  öt év alatt, mióta ebben az intézményben dolgozok, a kollégáim 85 százaléka elment és kicserélődött. Elegem van abból, hogy amikor 40 órában dolgoztam, 40 kliens volt a nevemen, akik mind krízishelyzetben voltak; 20 órában 20 kliens, miközben 40 órában 15 kliens ellátása lenne normális.”

„Kérdem én, egy ilyen lelkileg megterhelő munkáért elég havi nettó 300 ezer forint? Azért is kérjük az azonnali emelést, mert ez a terület már több éve el van hanyagolva, és hogy az azonnal azt jelentse, hogy tegnap, nem pedig jövőre.”

Végtelenül egyszerű érvek ezek, amelyek mögött súlyos és komplex probléma húzódik, ám ez természetesen nem új információ a kormányzat számára. Már csak azért sem az, mert ahogyan azt Magyar Péter is jogosan emelte ki, valóban a szakmából érkező és azt jól értő államtitkárok segítik az új Szociális és Családügyi Minisztérium munkáját. Ezeket a felszólalásokat éppen ezért nem is a minisztériumnak vagy Magyar Pétenek kell hallania elsősorban. Az elmúlt időszak mutatja, hogy a társadalom azon része számára nem lehet eleget hangsúlyozni ezeket az érveket, akik most azt kérik számon a tüntetőkön, hogy miért kell holmi türelmetlenséggel és provokációval veszélybe sodorni a politikai átmenetet, amelyet ők már most rendszerváltásnak kereszteltek, pedig az leginkább attól fog végbemenni többek között, ha a szociális ellátórendszer működőképes állapotba kerül. 

Ha a formalitások szintjén becsülendő hozzállás mellett valahol némi cinizmus mégis megbújik a kormány viselkedése mögött, az a miniszterelnök tárgyalási ajánlata, amelyet spontán tett az ablaka alatt tüntetőknek. Hogy tárgyalásra pontosan mi szükség lett volna, az több dolog miatt is kérdéses. Egyrészt a nyilvánosság előtt is ismert legalább két olyan szakmai fórum (a Szociális Ágazati Érdekegyeztető Fórum, valamint a hajléktalanellátás balatonföldvári konferenciája, amelyekről korábbi cikkünkben mi is beszámoltunk), amely az elmúlt időszakban zajlott, és a minisztérium nem tudott a béremelési döntésről, vagy annak hátteréről beszámolni a jelen lévő érdekképviseleteknek.  Nem arról van szó, hogy a SZÁD minden előzmény nélkül jelentette volna be a demonstrációját.  Ráadásul a tüntetést több mint egy héttel ezelőtt hirdették meg, tehát érdemi tárgyalási szándék mellett igazán kár volt megvárni az utcára vonulásukat. Az sem világos, hogy tartalmi értelemben miről tudnának egyezkedni a felek: Magyar Péter a tüntetésen maga is elmondta, hogy jól ismertek a követelések, még kormányülésen is tárgyalták őket. Függetlenül tehát attól, hogy valaki a költségvetés helyzetére hivatkozva türelmet kérő kormány vagy az azonnali emelést követelő tüntetők álláspontját fogadja-e el, egyáltalán nem látszik, hogy hogyan tudtak volna közeledni az álláspontok. Ebből a szempontból tehát bölcs döntésnek tűnik, hogy a tüntetők nem vonultak be alkudozni a Miniszterelnökség épületébe, hiába kérik ezt is rajtuk számon sokan.    

Ahhoz ugyanis, hogy áttörés jöhessen a bérvitában, alapvető kérdéseket kell tisztáznia a kormányzatnak. Ezek a közül a legfontosabb az, hogy vitatja-e a szociális dolgozók azon érvelését, miszerint a követelt emelés egy teljes évre vetítve a közel 90 000 ágazati munkavállaló részére a központi költségvetés mindösszesen 0,29 százalékát tenné ki – magyarul az évtizedes elhanyagoltság utáni nulladik lépés valójában nem lenne önmagában akkora teher az államnak, mint amekkorának feltüntetik. Erre az érvre ugyanis sem pénteken, sem korábban nem kontrázott érdemben a kormány, csak általánosságban beszélt a pénzügyi mozgástér örökölt szűkösségéről (amelyet a nemzetgazdaság egészét tekintve valószínűleg a jelenlévő demonstrálók sem vitatnak). Magyar Péter a tüntetésen is arról beszélt, hogy neki egyszerre kell tudnia a szemébe nézni minden más közalkalmazottnak is. Ebből viszont indirekte az is következne, hogy az állami dolgozók – amelyek fizetési sorrendjének végén a szociális szféra munkavállalói, az állami egyetemek dolgozói és a kulturális alkalmazottak messze leszakadva kullognak – közti bérolló zárása vagy szűkítése nem prioritás. Márpedig amíg ez így van, a későbbiekben is nehéz lesz egymással tárgyalnia a dolgozói és a kormányoldalnak.