Magyar Péter miniszterelnök bejelentette az új alkotmány előkészítését, és hangsúlyozta: a folyamatnak széles társadalmi részvételre és politikai konszenzusra kell épülnie. Ez időszerűvé teszi a kérdést: ha valóban közös alkotmányt akarunk, annak megalkotását nem hagyhatjuk kizárólag politikai és szakmai szereplőkre. Nekünk, állampolgároknak is alakítanunk kell.

Udvarhelyi Tessza és Kapronczay Stefánia a 444-en megjelent cikkükben, kilenc lépésből álló javaslatukban részletesen bemutatják, hogyan lehetne az alkotmányozás valóban részvételi folyamat. Írásuk fontos kiindulópont: a társadalmi vita nem lehet rövid és formális konzultáció, hanem átlátható, többlépcsős, visszacsatolásokra épülő közös munkának kell lennie. Különösen lényeges a marginalizált csoportok célzott bevonása, valamint az a garancia, hogy a többségi akarat ne írhassa felül a kisebbségek alapvető jogait.

Amikor új alkotmányról beszélünk, nem pusztán arról döntünk, milyen intézmények működjenek az országban. Arról is, hogy kit tekintünk a politikai közösség teljes jogú tagjának; kinek a tapasztalata számít közügynek; és ki marad csupán statisztikai adat vagy „célcsoport”, akiről mások döntenek.

A roma emberek szempontjából ezért az, hogy az alkotmányozás részvételiségre épüljön, nem apróság. A részvétel minősége is alkotmányos kérdés.

Az 1Magyarország Egyesület és közösség egyik alapvető állítása, hogy ebben az országban nem lehetnek első- és másodosztályú állampolgárok. Magyarország nem attól lesz közös hazánk, hogy ezt ünnepélyes mondatokban rögzítjük. Elengedhetetlen, hogy közös szabályaink megalkotásában azok is tényleges szerepet kapnak, akiknek a hangját korábban legfeljebb akkor keresték, amikor egy döntés már megszületett, egy stratégia elkészült, vagy egy politikai kampányhoz illusztráció kellett.

A részvétel fokozatai

Nem minden részvétel egyforma. Egy kérdőív kiküldése, egy nyilvános fórum meghirdetése vagy néhány szervezet meghallgatása még nem jelent valódi beleszólást.

A részvétel legalacsonyabb foka a tájékoztatás: amikor az állam vagy az alkotmányozó testület közli, mi fog történni. Ez szükséges, de egyirányú kommunikáció. A tájékoztatott ember még nem résztvevő.

A következő fokozat a konzultáció, amikor véleményeket, tapasztalatokat és javaslatokat kérnek. Ez már több a puszta közlésnél, de könnyen válhat puszta látszattá, ha nem derül ki, mi történik a beérkezett véleményekkel. Ha a roma közösségek elmondják, hogyan érinti őket az oktatási szegregáció, a lakhatási kiszolgáltatottság, a hatóságokkal szembeni bizalmatlanság vagy a mindennapi diszkrimináció, joguk van azt is tudni, hogy ezek a tapasztalatok ki elé kerülnek kerülnek, ki dolgozza fel őket, és hogyan alakítják egy alkotmány végső szövegét.

A valódi bevonás ott kezdődik, amikor a résztvevők nem csupán előre megírt kérdésekre válaszolnak, hanem például maguk is alakíthatják, milyen kérdésekről kell beszélni. A partnerség pedig azt jelenti, hogy a roma közösségek képviselői, helyi szereplői, civil szervezetei, munkavállalói, vállalkozói, közösségszervezői és szakértői nem meghívott vendégei a folyamatnak, hanem annak egyenrangú alakítói.

A részvételiség legmagasabb szintje a megosztott döntéshozás.

Ez nem jelenti azt, hogy bármely közösség vétójogot kap minden kérdésben.

Azt jelenti, hogy a részvételnek ellenőrizhető következménye van: az alkotmányozó testületnek kötelezően meg kell vitatnia a roma közösségekből érkező fontos javaslatokat, és nyilvánosan indokolnia kell, ha nem fogadja el egyiket vagy másikat. A résztvevőnek nemcsak megszólalási lehetősége, hanem ráhatása is kell legyen  egy  végleges döntésre – máskülönben a részvételiség kiüresedik.

Magyarország lakosságának közel tíz százaléka roma, ennek az aránynak pedig az alkotmányozó testület összetételében is tükröződnie kell.

Nem elég meghívni

A részvételi folyamatok egyik leggyakoribb hibája, hogy a szervezők formálisan mindenki számára megnyitják az ajtót, de nem vizsgálják meg, ki tud ténylegesen belépni rajta. Egy országos felhívás vagy online konzultáció első pillantásra nyitottnak tűnhet, sokak számára mégsem jelent valódi hozzáférést.

Egy roma nő, aki szegregált településrészen él, nem feltétlenül azért marad távol egy alkotmányozási fórumról, mert közömbös lenne az alkotmány iránt. Lehet, hogy nincs pénze utazásra, nincs, aki vigyázzon a gyerekeire, több műszakban dolgozik, nincs stabil internetkapcsolata, vagy egyszerűen nem bízik abban, hogy a véleménye számítani fog. Talán vett már részt olyan fórumon, ahol elmondhatta, amit gondol, ám ezekre nem kapott érdemi választ, nem látta viszont a javaslatait, és nem történt változás.

Ezek a részvétel rendszerszintű és intézményi akadályai:

nem lehet a résztvevőkre hárítani a bevonás feltételeinek megteremtését. Az alkotmányozás szervezőinek kell biztosítaniuk, hogy a folyamat elérhető legyen.

A fórumokat nem csupán Budapesten, megyei központokban vagy konferenciatermekben kell megtartani. Oda is el kell vinni őket, ahol az emberek élnek: kistelepülésekre, szegregátumokba, roma közösségi terekbe, tanodákba és közösségi házakba. Az egyén számára a részvétel nem kerülhet pénzbe: utazási támogatásra, étkeztetésre, gyermekfelügyeletre, szükség esetén a kieső jövedelmet ellensúlyozó támogatásra is szükség van.

Ugyanilyen fontos a nyelv kérdése. Az alkotmány jogi nyelve sokszor azok számára is nehezen hozzáférhető, akik jártasak a közügyekben. Természetesen nem az a feladat, hogy az embereket jogi nyelvre tanítsuk, mielőtt megszólalhatnak, hanem az, hogy a közös vita nyelve érthető legyen. Rövid, világos magyarázatokra, vizuális anyagokra, hétköznapi példákra, kiscsoportos beszélgetésekre és személyes jelenlétre van szükség.

Az alkotmányos jogok nem maradhatnak elvont paragrafusok. Meg kell hallanunk, ha valaki azt mondja: nem akarom, hogy a gyerekemet azért különítsék el az iskolában, mert roma; nem akarok félelemben élni amiatt, hogy elveszítem az otthonomat; azt akarom, hogy a hivatal ugyanolyan tisztelettel bánjon velem, mint bárki mással. Ezeknek az alapvető jogoknak mindenkire vonatkozniuk kell..

A bizalomtól a döntésig

A roma közösségek szempontjából hiteles alkotmányozási folyamatot nem lehet pár hét alatt, kizárólag online kérdőívekkel vagy alkalmi nyilvános eseményekkel lefolytatni. Idő kell hozzá, mert a részvétel feltétele a bizalom, a bizalomhoz pedig következetes jelenlét és teljesíthető ígéretek szükségesek.

Első lépésként országos részvételi és hozzáférési tervre van szükség. Ennek rögzítenie kell, hogy milyen költségvetés, emberi kapacitás és területi hálózat áll rendelkezésre a roma közösségek elérésére. A bevonás nem lehet az a tétel, amire utolsóként jut pénz.

Helyi partneri hálózatokat kell kialakítani: tanodák, roma civil szervezetek, közösségfejlesztők, jogvédők, pedagógusok, szociális szakemberek, helyi véleményformálók és informális közösségi vezetők bevonásával. Nem lehet kizárólag néhány intézményen vagy országosan ismert szereplőn keresztül beszélni a roma emberekről – ahogy az eddig történt. A roma közösségek sokfélék: más tapasztalata van egy budapesti roma egyetemistának, más egy borsodi faluban élő családnak, sajátos tapasztalatai vannak egy roma nőnek, aki egyszerre találkozik szegénységgel és nemi alapú megkülönböztetéssel, és megint más egy valamilyen fogyatékossággal élő roma ember megélése.

Ezek a tapasztalatok jobban megismerhetők helyi, kiscsoportos és ismétlődő műhelyek során,  mint egyszeri, vagy szellősen megszervezett lakossági fórumokon. Olyan beszélgetéssorozatokra van szükség, ahol az emberek tájékozódhatnak, kérdezhetnek, vitatkozhatnak, egymás tapasztalataiból tanulhatnak, és közös javaslatokat fogalmazhatnak meg. Ehhez felkészült facilitátorokra, köztük roma facilitátorokra és közösségszervezőkre is szükség van.

És nem lehet elégszer emlegetni a visszacsatolás fontosságát: a közösségeknek látniuk kell, mi történt a javaslataikkal. Nem elég egy országos jelentést feltölteni az internetre. Helyben, közérthetően is be kell mutatni: ezt mondtátok, ezt értettük meg belőle, ezt építettük be, ezt pedig nem tudtuk vagy nem akartuk beépíteni – és ennek ez meg ez az oka. Bizalom úgy tud épülni, ha a döntéshozók elszámolnak a meghallgatás eredményével.

Mit kell megvédeni?

Egy új, igazságosabb alkotmány önmagában nem old meg minden társadalmi problémát. Nem helyettesíti a működő oktatáspolitikát, a lakhatási programokat, a szegénység elleni intézkedéseket, a tisztességes közszolgáltatásokat, az egészségügyi hozzáférést vagy a diszkrimináció elleni fellépést. Kijelöli viszont azt a keretet, amelyben ezekről később dönteni lehet.

Roma szempontból az új alkotmánynak egyértelműen és erősen kell védenie az emberi méltóságot és az egyenlő bánásmódot – kikényszeríthető jogként. Világossá kell tennie, hogy a szegregáció –  különösen az oktatásban – nem elfogadható, hiszen az az egyenlő esélyek rendszerszintű korlátozása.

Erős garanciák kellenek a hatékony jogorvoslathoz is. Annak is hozzá kell férnie, akinek nincs pénze ügyvédre, nincs kapcsolatrendszere, vagy éppen attól az intézménytől függ, amellyel szemben panaszt kellene tennie. Független intézményekre van továbbá szükség, amelyeknek felhatalmazásuk van kivizsgálni a diszkriminációt, fellépni a hatósági visszaélésekkel szemben, és jogi segítséget biztosíthatnak azoknak, akik egyedül nem tudnak kiállni magukért.

A demokratikus alkotmány feladata az is, hogy bizonyos alapjogokat kivonjon a népszerűségi verseny alól. Nem lehet szavazásra bocsátani, hogy valakit megillet-e az emberi méltóság, a tisztességes bánásmód vagy az egyenlő hozzáférés az oktatáshoz, az egészségügyhöz és az igazságszolgáltatáshoz. Az alapjogok ugyan kerülhetnek egymással konfliktusba – például a szólásszabadság és az emberi méltóság védelme –, de ennek feloldása sem válhat pusztán politikai népszerűségi kérdéssé.

Különösen fontos ez egy olyan közegben, ahol a roma kisebbség jogainak védelme politikailag kevésbé kifizetődő.

A roma magyarokkal szembeni diszkrimináció elleni fellépés, az oktatási elkülönítés felszámolása vagy a roma közösségek jogainak következetes képviselete nem attól függhet, hogy ezek az ügyek éppen hány szavazatot hoznak vagy visznek el. Ugyanígy nem lehet a szólásszabadságra hivatkozva figyelmen kívül hagyni azt sem, amikor  mondjuk a Mi Hazánk szélsőjobboldali tüntetése egy kisebbségi közösség emberi méltóságát sérti.

Az alkotmánynak azt is lehetővé kell tennie, hogy a helyi közösségek részt vehessenek minden olyan döntésben, ami alapvetően érinti az életüket: településfejlesztési, lakhatási, oktatási, közlekedési, közszolgáltatási vagy környezeti ügyekben. Nem elfogadható, hogy emberek lakóhelyéről, gyermekeik oktatásáról vagy közösségük jövőjéről úgy szülessenek döntések, hogy ők csak az eredményt ismerik meg.

Az alkotmány csak a kezdet

Ha a roma emberek az alkotmányozás folyamatában ismét csak megfigyelt alanyok, meghallgatott kedvezményezettek vagy politikai szimbólumok maradnak, akkor az új szöveg már a keletkezése pillanatában ugyanolyan kizáró lesz, mint a korábbiak.

Az alkotmányozás persze nem a történet vége. Ugyanolyan fontos lesz, milyen jogszabályok születnek utána, milyen szakpolitikák valósulnak meg, milyen költségvetési döntések támogatják vagy akadályozzák az egyenlőséget, és hogyan beszélnek a politikusok a roma emberekről. A törvénykezés és alkotmányozás mellett, az  intézményi gyakorlatok és kommunikáció is része a politikának.

Eddig is voltak olyan alkotmányos és jogi elveink, amelyek tiltották a hátrányos megkülönböztetést, védték az emberi méltóságot és egyenlőséget ígértek. De túl gyakran alkalmaztunk kettős mércét, amikor romákról volt szó. Másként értelmeztük a rendet, a felelősséget, az érdemességet vagy akár a „szülői választást”, amikor roma családok életéről, roma gyerekek iskoláztatásáról, roma emberek lakhatásáról és jogaikról kellett dönteni.

Már többször és sokan fogalmaztuk meg, hogy milyen Magyarországon szeretnénk élni és dolgozni. Elhunyt harcostársunk, Setét Jenő, 2021-ben hirdette meg a Roma Politikai Minimumot, melyet több kezdeményezés is – Orsós János és a Méltóságot a Romáknak Mozgalom –  tovább vitt. De ott van még a Roma Parlament Roma Charta-ja, vagy az 1Magyarország Egyesület, Magyarország Velünk Épül című deklarációja, amelyet roma civilek írtak meg. Ezek természetesen nem helyettesíthetik a roma magyarok bevonását az alkotmányozás folyamatába, de egyetemességük révén jó alapot szolgáltatnak az alkotmányozás szelleméhez.

Mindazonáltal, az alkotmány mindaddig csak elvi dokumentum marad, amíg nincs mögötte valós társadalmi, gazdasági és politikai elköteleződés és gyakorlat. A kérdés tehát nem csupán az, hogy képesek vagyunk-e közösen megírni Magyarország új alkotmányát, hanem az is: készek vagyunk-e végre közösen élni is vele?