„Bolond, rendkívüli időket élünk” – így jellemezte Hernádi Zsolt, a MOL elnök-vezérigazgatója azt a krízishelyzetet, amit a nyári hőhullám okozott az országban. Így is le lehet persze írni az emberéleteket követelő klímakatasztrófát, de azért ezek a szavak egy olajcég első emberének a szájából mégiscsak furán hatnak. Ami aggasztóbb, hogy a probléma gyökereiről vonják el a figyelmet, miközben ugyanezen emberek újabb pusztító üzleteket jelentenek be. Mi az, amiről egy olajvezér nem beszél, amikor az ökológiai összeomlás már az energiaellátásunkat teszi próbára? És egyáltalán: miért volt olyan fontos, hogy egy ilyen ember kapjon főszerepet a hőhullámról szóló sajtótájékoztatón, miközben gyanús nemzetközi ügyleteiről a magyar államfő sem ad tájékoztatást?

Soha nem látott hőhullámok, kiszáradó folyók és tavak, kontrollálhatatlan erdő- és bozóttüzek, energia- és vízhiány. Nagyjából ezekkel lehet jellemezni azt a krízishelyzetet, ami az idei nyáron egész Európára lecsapott és immár több, mint 35 ezer ember halálát okozta. Az ENSZ egy friss jelentésében ráadásul először elismerte, a következő években biztosan túl fogjuk lépni azt a biztonságos küszöbértéket, amit a 2015-ös Párizsi klímaegyezményben lefektettek a világ kormányai. Ez azt jelenti, hogy a következő évtizedekben még több és súlyosabb természeti katasztrófával számolhatunk. Amivel kutatók és klímaaktivisták az elmúlt években még csak „riogattak”, már nem is annyira hat pánikkeltésként. A Mad Max-világ, amit eddig csak a képernyőkön láttunk, már nem csupán fikció: egyre inkább benne élünk.

„Háborút indítottunk a természet ellen. Most egy éghajlati háborús övezetben vagyunk”

– hirdette a Guardian hasábjain egy jellemzés, nagyon találóan. Ez a háborús övezet már Magyarországot is elérte. Az elmúlt években az egyre gyakoribbá váló hiperárvizek és a súlyosbodó aszályok után idén beköszöntött minden idők legmelegebb hónapja, a történelmi szárazságban már a katasztrófavédelem is segítségért kiált, de ha más nem, az egy centiméteren álló Duna látványa biztosan szembesített minket a klímavészhelyzet súlyával. Mondhatni, ezen a nyáron megtapasztalhattuk úgy igazán, hogy mi vár ránk mostantól, és mennyire ki vagyunk szolgáltatva az új éghajlatnak.

A paksi atomerőmű (majdnem teljes) leállása alapokban rengette meg az energiaellátásunkat. Az általában stabilan 2000 megawatt körül termelő erőmű több mint egy héten keresztül 240 megawatt alatt termelt. Az erőmű 44 éves történetében ilyen még nem történt. A porlepte sivataggá váló Alföldön haldoklik a mezőgazdaság. Gyors beavatkozás nélkül rövidesen a vízellátó hálózatunk is felmondja a szolgálatot. A kiszáradó Velencei-tóról és Balatonról már nem is beszélve. Köszönhető ez az elmúlt hosszú évtizedek elhibázott vízgazdálkodásának is, ami a vízmegtartás helyett a vízelvezetést tekintette alapvetésnek. A 19. század folyószabályozásaitól kezdve a szocialista tervgazdaság lecsapolásain keresztül napjainkig, ahol még az Európai Unió területalapú támogatása is sokáig egyenesen büntette a vízborítást a gazdálkodásban. A Föld nem bírja tovább azt a rendszert, ami a profitnövelés oltárán kiszipolyozza a termőföldjeinket és a víztől aktívan szabadulni akar, különösen hazánkban, ahol egész Európában a legsúlyosabb aszály sújtott.

Erre már az újonnan felállt Tisza-kormány is csak esőtáncot tudott járni, már amikor épp nem egy ivószünetben fújták nekünk a sípot.

Persze voltak üdvözlendő lépések, mint például a nagyvállalatokra kivetett energiafogyasztási korlátozások, de az azért mégiscsak sokat elmond a helyzet súlyáról, amikor egy kormány látványosan tehetetlen egy, az alapvető szükségleteinket veszélyeztető válságban.

Ezt a tehetetlenséget felismerve kaptunk is hát ígéretet az elmúlt évtizedekben elmulasztott klímaalkalmazkodási lépések pótlására, illetve megszületett egy történelmi döntés a vízmegtartásról. Magyarországon először született kormányzati szintű dokumentum, ami kimondja, a vízkezelés alapcélja már nem a vízelvezetés, hanem a vízmegtartás. Egyértelművé tették azt is, hogy a vízügyekért Gajdos László, élő környezetért felelős miniszter felel. Ez legalábbis jelzésértékű a kormány hozzáállását illetően, miszerint a vízkezelésben ne a gazdasági érdekek, hanem a fenntarthatóság szempontjai domináljanak. Minden adott tehát, hogy a klímaalkalmazkodás jó úton induljon el, habár a Kapitány István vezette Gazdasági és Energetikai Minisztérium árnyékában még így sem lesz egyszerű dolga Gajdosnak, főleg ha rendszerszintű változtatásokról van szó.

Na de mi az, amivel meg tudjuk nyugtatni az embereket, amikor szól a vészharang és éppen a túlélésért küzdenek a 40 fokos, szinte elviselhetetlen melegben? Kit állítsunk ki egy erre dedikált sajtótájékoztatóra? Ha Hernádi Zsoltra, a MOL elnök-vezérigazgatójára gondol az olvasó, akkor tökéletes találat. A Tisza-kormány ugyanis valóban a magyar olajipar képviselőjére gondolt itt, a környezeti katasztrófa egy kiemelt pontján. Persze személye valóban alig megkerülhető egy energiakrízisben, de azt gondolom érdemes kicsit elemezni azt, hogy ő kerül ilyenkor az előtérbe.

Mit lehet hát elmondani ilyenkor? „Bolond, rendkívüli időket élünk, ez áldozatokat követel mindannyiunktól.” – Hernádi ezeket a szavakat választotta a helyzet leírására, és hát végül is tény, nem hazudott. Bolond időket élünk, valóban. Áldozatokat is követel ez mindannyiunktól. De az azért mégiscsak inkább paródiának hat, amikor az emberiség elpusztításáért felelős helyi kirendelt áldozatokról beszél egy a jórészt általa (is) okozott válsággal kapcsolatban.

Persze ez sem előzmény nélküli. Az olajcégeknek bevált módszere az egyéni, vagy ha épp úgy tetszik, jelen esetben valamiféle kollektív társadalmi felelősségvállalásra tolni a hangsúlyt – de semmiképpen sem a nagy szennyezőkre. „A felelősség valóban közös, de sorsunk nem azon múlik, hogy csöpög-e a csap. Attól legfeljebb idegesebb az éjszakánk, de sokkal rosszabb, ha még csak nem is csöpög, mert megitta a vizet a szomszédos akksigyár.” – írta Kiss Soma Ábrahám még július elején arról, hogy Kapitány István jó olajmenedzserhez hűen szintén társadalmi áldozatvállalásra hívott fel minket.

Hernádi viszont ezután dobta csak le a bombát: a MOL júliusban vásárolt a Shelltől egy ciprusi gázmezőt, ahonnan 2031-ben fog először földgáz érkezni Magyarországra. „Nagy lépés, ami azt jelenti, hogy megyünk előre.” Micsoda öröm nekünk, hogy az olajvállalatok globális szövetsége biztosítja az előrejutásunk!

Megyünk előre, de hova? Hát erre a válasz már kevésbé szívderítő.

Elsőre viccesnek hangzik, hogy egy itt és most zajló, azonnali lépést kívánó krízishelyzetre az volt a válasz, hogy a magyar olajcég megvesz egy olyan gázmezőt, amiről 5 év múlva indul csak meg az életet adó gáz. Jobban mögé nézve azonban elég komoly szembeköpése ez mind a túlélésért küzdő emberiségnek, mind azoknak a szakértőknek, akik már évek óta az ilyen döntések ellen szólalnak fel.

A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) például már 2021-ben kimondta: „Az új szénbányák nyitását azonnal be kell szüntetni, nem épülhetnek új szenes erőművek, és új olaj- és gázkitermelés sem indulhat azon túl, ahol már megszületett a beruházási döntés, ha tartani szeretnénk magunkat a Párizsi Megállapodásban megfogalmazott másfél fokos célhoz.”

Milyen szerencse, hogy ezek a figyelmeztetések olyan sokat nem jelentenek a kapitalista világnak, még akkor sem, amikor épp szó szerint lángokban áll egész Európa. Nem csak a MOL fog ugyanis új projektbe. 2025-ben egy kanadai cég talált jelentős olajmezőt a Balti-tenger lengyel partjainál, Nagy Britanniában pedig ismét felmerült annak a lehetősége, hogy az új miniszterelnök támogathatja az északi-tengeri kőolajfúrásokat – a helyiek és a környezetvédő szervezetek felháborodására.

Hernádi Zsolt tehát nem az egyetlen, de mindenképp az egyik kitüntetett felelőse annak, hogy hazánkat az egyik legnagyobb hőhullám, szárazság és energiakrízis sújtotta. Az pedig, hogy a saját felelősségéről nem ejt egy szót se, nem tanúsít semmiféle megbánást, beismerést, esetleg önmérsékletet a saját bolygóforraló tevékenységében, nem véletlen.

Amikor az olajipar képviselői tudatosan terelik el a figyelmet a klímakrízis valódiságáról, és az azt okozó rendszerszintű problémákról, az pontosan annak az üzletmenetnek a védelmét szolgálja, amin ez a szűk réteg hatalmasat kaszál, de az emberiséget végső soron a pusztulásba vezeti. Le kell rántanunk a leplet a cégek klímaromboló tevékenységéről és ki kell mondanunk: amíg nem történik teljes szemléletváltás, addig itt maradunk ebben az egyre növekvő válságban.

Mi is van a MOL-elnök szavainak leple alatt? Habár a MOL előszeretettel tünteti fel magát zöldnek – nevetséges módon karbonsemlegesnek nevezi a működését –, a zöldre mosás olcsó trükkjének mégiscsak kár lenne bedőlni 2026-ban, főleg ha egy olajcégről van szó. Hogy hogyan kaphatja meg egy olyan cég, mint a MOL a karbonsemleges címkét, annak oka nem más, mint a karbon-ellentételezés (carbon offsetting) eszköze.

Köszönjük, hogy a MOL vezetése szívességet tesz nekünk, és már befektetései majd’ 30 százalékát fordítja zöld beruházásokba (ráadásul ezek nagy részének zöld mivolta is megkérdőjelezhető), de ez azt jelenti, hogy több mint 70 százalékot még mindig a Föld további melegítésébe önt. A valóság, amiről Hernádi kevés szót ejt, hogy vállalata hány százmillió tonna szennyezőanyagot eregetett a légkörbe az elmúlt évtizedekben, hány százezer liter üzemanyagot eresztett a kiszáradó Velencei-tóba vagy hát azért arról sem érdemes megfeledkeznünk, amikor kis híján egyik legnagyobb természeti kincsünk kellős közepén, az Őrségben kezdett volna olajfúrásba – már ha nincs a helyiek sikeres tiltakozása.

Mindezek mellett aligha érdemes kihagyni azt a nemzetközi botrányt, amely sokat elárul Hernádi és az olajipar általános működéséről. Gondolok itt arra a MOL-INA ügyre, amely során Hernádi, a magyar Jockey Ewing a horvát olajvállalat megkaparintásán dolgozott:

• 2009-ben Hernádi Zsolt 47,1 százalékos tulajdonrésszel megszerezte az irányítást a horvát olajcég, az INA felett.
• 2013-ban az USKOK, a horvát szervezett bűnözés elleni hivatal szemptember 25-ére gyanúsítottként beidézte Hernádi Zsoltot. A vád szerint Hernádi lefizette Ivo Sanader horvát kormányfőt, hogy a Mol fel tudja vásárolni az INA-t. A magyar Legfőbb Ügyészség megtagadta Hernádi kiadatását.
• A horvát bíróság válaszul európai elfogatóparancsot adott ki Hernádi ellen, de többször felkerült az Interpol körözési listájára is.
• 2019-ben elsőfokú, 2021-ben pedig jogerős ítéletet hozott a zágrábi Legfelsőbb Bíróság. Ivo Sanadert 10 millió euró kenőpénz elfogadása miatt hat, Hernádi Zsoltot pedig vesztegetés miatt két év letöltendő börtönre ítélték.
• Azóta több eljárás is lezajlott, ami a MOL-vezérnek adott igazat, köztük egy washingtoni határozat, mely szerint Horvátországnak úgy 236 millió dollár kártérítést kell fizetnie Hernádinak. 2023-ban az Interpol is véglegesen megszüntette a körözését, viszont az európai elfogatóparancs továbbra is érvényben van.
• Magyar Péter ugyan szeptember elsején tárgyalt   Andrej Plenković-csal, a horvát miniszterelnökkelállamfővel pontosan a MOL és az INA között fennálló feszültség miatt, ám Magyar arról nem adott tájékoztatást, hogy Hernádi ügyében mit lép a kormány.

Noha a legizgalmasabb amerikai jogi sorozatokat megszégyenítő ügyben Hernádi Zsolt egyelőre elkerülte a börtönt, azért érdemes észben tartanunk ezt a meghatározó kitérőt az életében. Érdekes adalék, hogy a botrányban szereplő INA egyik adriai-tengeri fúrótornya volt az, ami 2020-ban egyszer csak eltűnt a tengerben. Az Adria fenekén azóta is több száz tonna hulladék hever, amiért nem vállal felelősséget az ügyben érintett egyik cég sem.

Szóval ezek a pusztító tevékenységek állnak a „bolond idők” jelszava mögött. Eljátszhatja Hernádi Zsolt, hogy meglepte, hogy milyen válságba sodort minket a szektor, amelyben vezető szerepe van, de a tettek többet mondanak minden szónál.

Felmerülhet az olvasóban, hogy „jó, de azért egy magyar cég hatása a környezetre mégis eltörpül az olyan nagy vállalatok mellett, mint a Shell vagy a Chevron”. Nem az a célom, hogy egy szűkebb régióban működő cég vezetőjét nevezzem meg minden bajunk okozójaként.

Mondandóm lényege leginkább az, hogy

fontos szembenéznünk azzal, mit képviselnek a magyar miniszterelnök mellett álló üzletemberek, köztük Hernádi Zsolt vagy éppen Kapitány István, volt Shell-alelnök.

Le kell számolnunk azzal az üzleti modellel, amely a féktelen tőkefelhalmozás oltárán bármit hajlandó feláldozni – természetet és embert egyaránt. Azzal a logikával, amely még egy válság kellős közepén is azzal „nyugtat” minket, hogy, ha most mindannyian összefogunk és lekapcsoljuk a klímaberendezéseket, még pár száz milliárdot ki tudnak majd sajtolni a nyomorunkból, s a „nemzet olajvállalatára” is büszkék lehetünk.

Nemet kell mondanunk arra a kapitalista gazdasági rendszerre, ami a versenyt hirdeti az együttműködéssel szemben, és a természet feletti dominanciára épül az egyensúly helyett. Itt a lehetőség, hogy hazánkban is politikai ajánlattá formáljuk „a növekedés elvetését, illetve az adaptációt egy olyan korban, amikor egy egész gazdasági gépezet próbálja elérni, hogy a technooptimizmus váljon az új normává” – mint ahogy azt Rutz Tamás is megfogalmazta publicisztikájában.

Ha erre a szemléletváltásra képesek vagyunk, és meg tudjuk változtatni az életünket meghatározó romboló ideológiát, akkor talán békét köthetünk a természettel, és talán a természet sem akar majd háborút vívni ellenünk.