Könyörgöm, több politikus ma már ne kérjen meg, hogy igyak elég vizet, ne menjek napra, vigyázzak az idősekre és a gyerekekre, és semmilyen élőlényt ne hagyjak az autóban. Miközben a Tisza-kormány nagyon dicséretesen a gyárak energiafelhasználásának önkéntes csökkentésére szólít fel – sőt immár akár rendeleti úton kötelezheti is őket –, és a lakosságot is bizonyos mértékű önkorlátozásra kéri a kitartó hőhullámmal párosuló energiaválság mérséklése érdekében, a kormánypárti szereplők leginkább a hidratáció fontosságát sulykolják a közösségi médiában. A kormányzati infantilizálást én személy szerint már nagyon unom, és hol van még a vége…

Köböl Anita kormányszóvivő a foci vb-n is látott hidratációs szünetre fújja nekünk a sípot, és kedélyesen beszélget dr. Oroszi Beatrix tisztifőorvossal a vízfogyasztás fontosságáról a melegben, és hogy a gyereket is vigyük néha árnyékba. A helyzet nem sokban különbözik attól, mint amikor a covid-járvány alatt Müller „Nyunyóka” Cecília minden nap kedvesen megkért bennünket, mossunk kezet.

Ha bárki rosszul lenne, a Tisza szigetek a kezébe nyomnak egy üveg vizet az utcán, vagy épp segítenek a bevásárlásban. Összefogás, hidratáció, árnyékban pihengetés, és néhány napon belül túl leszünk a nehezén… jön szembe mindenütt. Az odafigyelés és szolidaritás valóban fontos és szép, a vízosztás kedves gesztus ebben a krízisben, de azzal hitegetni magunkat, hogy csak egy kis extra figyelemmel átvészelhetjük a katasztrófát, aminek a kapujában vagyunk épp, nem fog segíteni még csak rövid távon sem.

Bár a kormányzati szereplők megszólalásaiból hallhatjuk, hogy az akut krízismenedzsmentet követően átfogó intézkedésekre lesz szükség a klímaválság magyarországi kezelésére,

üdítő lenne, ha a kormányszóvivők és országgyűlési képviselők addig sem szeretnének az anyukáink és apukáink lenni, és elengednék végre a víztukmálós mantrát. A közszolgálatiságnak ezen a ponton valami másról (is) kellene szólnia.

Ikszelgethetjük persze a tiszás energiabingót, de minden bizonnyal elég sokan vannak az országban, akik egyébként sem pörgették egész nap a nem létező klímájukat vagy szárítógépüket, és nem használták, töltötték és mosták az elektromos autójukat, amijük sosem volt. Viszont lehet, hogy van cserébe egy kisebb hipermarketes medencéjük, amiben a gyerekek pancsolhatnak, mert a közelben se vízpart, se (megfizethető) strand nincs.

Miközben a helyzet súlyához mérten tényleg mindannyian takarékoskodunk, ahogy csak az életfunkcióink engedik, sokan szembesülnek vele, hogy már attól elmegy minden erejük, hogy eltömegközlekednek a munkahelyükre – és most rugaszkodjunk el kicsit a félóránként járó, klimatizált elővárosi vonatok viszonylagos luxusától –, vagy egyáltalán kisétálnak a ritkásan járó, csatlakozásokat alig-alig biztosító helyi vagy helyközi buszhoz, amin a klíma vagy működik vagy nem. Itt van például a baranyai Lúzsok község, ahonnan a helyiek többsége autó híján minden nap, hőségriadóban és fagyban is 10 kilométert bicikliznek, hogy felszállhassanak a gyári buszra, ami elviszi őket munkába. Egész új értelmet nyer a bingó „inkább biciklivel/tömegközzel utaztam” pontja, nem igaz?

Persze, van, akinek ebben az időben épp a klimatizált munkahelye jelent menedéket, őket pont egy esetleges home office-elrendelés zárna lehetetlen munkakörülmények közé forró otthonaikban – de szép számmal vannak dolgozók, akiknek csak mérsékelten vagy egyáltalán nem jut védelem a munkahelyén. Termelni márpedig kell. Mint a Magyar Szakszervezeti Szövetség felhívja a figyelmet, a munkahelyi hőség miatti megbetegedések és balesetek 80–90 százaléka olyan forró nyári napokon történik, amikor nincs elrendelve hőségriasztás, és látszólag „minden rendben van”, de valójában a hőség ekkor is folyamatosan veszélyezteti a dolgozók egészségét. Évente – becslések szerint – 277 000 sérülés és 230 haláleset köthető a munkahelyi hőséghez Európában, a hőség miatti munkahelyi halálesetek száma pedig 42 százalékkal nőtt 2000 óta az EU-ban. A jelenlegi törvényekben meghatározott óránkénti 5–10 perces pihenőidő nem elegendő, sok helyen a megfelelő védőitalt sem biztosítják – írják. A szakszervezeti szövetség most olyan kötelező felső hőhatár bevezetését követeli, amely felett le kell állítani a munkát – bérlevonás nélkül. Azonban a jelenlegi krízisben például a gyárak csak mint nagy energiafogyasztók, és nem mint munkáltatók kerültek szóba, az új kormány pedig nem mutat nagy igyekezetet, hogy reagáljon a dolgozói érdekképviseletek megkereséseire.

A munkából hazaérve a sokak számára rekreációs tevékenységeket, pihenést, felfrissülést nyújtó kerteket egyre több helyen nem vagy csak mérsékelten szabad öntözni, az ember így magára marad a dilemmával: az árnyékot nyújtó fákat, az élelmet adó veteményest, a beporzóknak táplálékot jelentő virágágyásokat azért életben tarthatja-e, miközben látja már maga előtt a másnapi címlapokat a rendetlen lakosságot dorgáló vízmű-közleménnyel. A tudatosság növelése, a gyeplocsolás felszámolása az ivóvízért cserébe fontos, ugyanakkor bűntudatkeltés helyett jó lenne most arról is beszélgetni, miért létezik még egyáltalán zöldhulladék szállítás, miért nincs ösztönözve a lakosság a levágott növényi részek bezsákolása és szemétként kezelése helyett a talaj takarására és komposztálásra. Vagy arról, miért nincs már rég minden háznál felhalmozva több száz-ezer liternyi esővíz, és miért csak elvétve osztanak esővízgyűjtő tartályokat az önkormányzatok. Persze ez most, eső híján nem nagy segítség, de ha azt a keveset sikerülne nem elpazarolnunk, amire talán még számíthatunk az ősszel, a Zöld Gerilla számítása szerint több mint 3 millió ingatlan lehetne része Magyarország legnagyobb vízmegtartó hálózatának.

A felforrósodott, klíma nélküli lakásokban, panelekben, albérletekben sem megmaradni, sem kiszabadulni belőlük nem egyszerű. Az elviselhető hőmérsékletű helyekig is el kell jutni valahogy például autó nélkül, és ott jó eséllyel még pénzt is kell költeni. Van már ugyan egy egészen hosszú, országos listája a lakosság előtt megnyitott klimatizált helyiségeknek, kissé lehangoló belegondolni, hogyan alakítja át a forróság a szabadidőnket. Betérhetünk a könyvtárba, a boltba, az iskolai tornaterembe, a hivatalba hűsölni nyitvatartási időben, de a társas, családi életünket nem élhetjük itt, a barátokat minden bizonnyal nem ide röffentjük össze.

Mindeközben Budapest kerületeiben a köztéri razziák és az önkormányzati kegyetlenkedés is csúcsra jár a hőmérséklettel párhuzamosan. A szerhasználókat és utcán élőket a rendőrség és több polgármester is zavaró elemekként, és nem nyomorban élő, segítségre szoruló emberi lényekként kezeli – Cserdiné Németh Angéla XV. kerületi egykori DK-s polgármester például hajléktalan emberek kunyhóit romboltatja porig büszkén a kánikulában. Olyan kunyhókat, amelyek – még ha nehéz is elképzelni – otthont és nem utolsó sorban például némi árnyékot jelentenek emberek számára.

Némi képzavart okoz, hogy Cserdinét is magával rántotta az itató trend: egy másik posztban ő is a rendszeres folyadékpótlásra és az egymásra való figyelésre emlékeztet – nyilván csak azokat, akiket erre érdemesnek tart.

A jelenség természetesen széleskörűbb: leginkább elesett embertársaink veszélyeztetettségére csak a szociális szakemberek és civilek hívják fel a figyelmet a napokban (is).

Ihatunk bármennyi vizet, vigyázhatunk magunkra és egymásra bármennyire, a szorongató tény ettől nem lesz kevésbé igaz, hogy az egyre durvább hőhullámokba bizony bele lehet halni, az egyre tartósabb aszály pedig megingatja az energiabiztonságot és a mindennapi életünket. A leginkább kitett gyerekek, idősek, krónikus betegek, lakhatási szegénységben élők, szerhasználók és dolgozók nem abba halnak bele, hogy forró autókban felejtik őket, hanem az élhetetlen körülményekbe. Abba, hogy egy-egy átvészelendő időszakként tekintünk arra, ami már a mindennapi valóságunk. A helyzetet persze nem a Tisza idézte elő, de ha a kormányzati kommunikációt továbbra is a hidratáltsági szintünk izgatja majd, akkor az életünk újraértelmezéséhez nem sokban fog hozzájárulni.