Jakab György Honderű és honború című könyve számos felismerést tartogat, s rámutat a magyar történelemoktatás egyik mélyebb strukturális sajátosságára. Olvastán Böröcz József szociológus kapcsolatot fedez föl aközött, hogy a történeti-társadalmi kutatás és az oktatás elhanyagolja a globális összefüggések feltárását – a társadalomban pedig eluralkodik a nemzeti önsajnálat.

Felvillanyozó, „aha-pillanatok” sorozatából álló könyvet tartok kezemben. A történelem-, társadalomismeret-tanár, tanterv-, tankönyv- és médiapedagógiai szerző kötete a magyar közegben talán leginkább Hankiss Elemér értelmiségi körökben máig érezhető hatású, köz-szociológiai esszéire emlékeztet.

A „Nemzeti” „Együttműködés” Rendszerének 16 éve alatt íródott könyv nem egyszerűen történelmi tanulmány, nem pusztán emlékezetpolitika-kritika, s nem is csupán pedagógiai program. Központi kérdése az, hogy miben ragadható meg, s miként alakult ki az a sajátos magyar önkép, melyben a veszteségek, traumák és sérelmek emlékezete gyakran erősebb identitásképző erőnek bizonyul, mint akár a józan gyakorlatiasság, akár pedig a sikerek, a közösségépítés tapasztalatai. E kérdésnek – kimondatlanul is – roppant nagy a jelentősége annak megértése szempontjából,

miként lehetséges az a helyzet, melyben ma élünk: hogy szinte kizárólag jobboldali beszédmód létezik a Kárpát-medencében.

A könyv pontos tudásszociológai megfigyelések során vezeti át az olvasót. Íve valahogy így rekonstruálható:

• A magyar társadalom történelemszemléletét „hibás körök” – generációk között újra és újra visszatérő, öröklődő, irreális helyzetértékelésekhez, téves önértelmezésekhez és hibás politikai döntésekhez vezető mintázatok – alkotják.
• A magyar társadalom kollektív önképe egyszerre hordoz olyan, egymásnak ellentmondó érzületeket, mint a nagyhatalmi vágyak és kisebbségi érzések sora. Kivételességtudatunk fenyegetettségérzéssel párosul.
• A magyar kulturális és nyelvi közösség működésében kulcsszerepet játszik egy – ebben a formában soha nem létezett – merőben illuzórikus képzet, a „Nagy-Magyarország” fantomja.
• E sosem volt, kis-középbirodalmi paradicsomként álmodott „Nagy-Magyarországnak” az – úgymond – „elvesztéséhez” kapcsolódó Trianon-trauma (TGM szép szavával: fantomfájdalma) sem egy csupán a magyar politikatörténet millió eseménye közül, hanem máig ható (pártpolitikai értelemben, mondhatni, egyre erősebb) identitásszervező mechanizmus.
• Ugyanakkor a modern magyar politikai kultúrában – s tegyük hozzá, a gazdaságban, a társadalomban, a mindennapi életben – tovább élnek a rendi társadalom olyan mintázatai, mint a paternalizmus, a patrónus-kliens-logika, az „elit” és a társadalom közötti szakadás és az mindent elárasztó informalitás. Ennek alapjait a szerző a tizenhatodik század fordulójáig, a Werbőczy-féle Hármaskönyvig, a Dózsa-felkelés leveréséig és Mohácsig vezeti vissza. A mi kis modernitásunk – már csak ilyen.
• Az emlékezetpolitika egyszerre termeli, tükrözi és felnagyítja a társadalom megosztottságát.
• A múlt így főként (szinte kizárólag) kollektív traumák sorozataként jelenik meg, s ez messzemenő társadalomlélektani következményekhez vezet. A magyar társadalomban megfigyelhető, leegyszerűsítő ön- és világképek ugyancsak erre az önképpé merevült traumasorozatra vezethetők vissza. Így aztán mi más uralhatná a jövőre vonatkozó érzelmeinket, mint a „honború” – s ezen belül a körkörös fenyegetettség hamistudata?
• E csúsztatássorozat alapján jön létre a magyar kultúra ön- és világképeit uraló, a tizenkilencedik századból a korábbi időszakokra visszavetített – azaz tárgyilagos megközelítésben lényegében védhetetlen – „nemzeti keret”, melynek fő célja, értelme, hivatása a traumasorozatot állandóan szem előtt tartó áldozattudat.
• Az iskolarendszer – benne a történelemoktatás – kulcsszerepet játszik e mintázatok újratermelésében, noha meghatározó színtere lehetne a meghaladásuknak is.

A Honderű és honború című kötet a magyar történeti önértelmezés mintáit a kollektív emlékezet, a trauma és a politikai kultúra együtteseként vizsgálja. Ebben az értelemben a könyv túlmutat a hazai emlékezetpolitikai vitákon, és olyan kérdésfeltevésekhez kapcsolódik, amelyek az elmúlt két évtized nemzetközi történeti irodalmának központi témái. Különösen közel áll azokhoz a magyar nyelvű szakirodalomban – így például Gyáni Gábor vagy Tara Zahra írásaiban – is megjelent megközelítésekhez, amelyek immár generációk óta elméleti alapproblémaként tartják számon történelem és „a nemzet” viszonyát (ld. pl. Prasenjit Duara munkásságát), illetve amelyek a nemzeti áldozattudatot nem egyedi történeti tényként, hanem más társadalmak tapasztalataival, élménykörével összevethető társadalmi jelenségek összességeként elemzik.

E tekintetben különösen termékeny párbeszéd képzelhető el a főként Lengyelországgal foglalkozó, dél-koreai történész, Lim Jie-hyun munkásságával, aki a „versengő áldozatiság” (competitive victimhood), a transznacionális emlékezet (transnational memory) és az áldozati nacionalizmus (victimhood nationalism) fogalmai révén mutatta meg, hogy a történelmi sérelmek nem csupán emlékezeti tartalmak, hanem politikai identitásokat szervező mechanizmusok.

Ebben az értelemben semmi új nincs, nem is volt a „ner” alatt. Sem pedig utána.

Épp ezért feltűnő – s önmagában is jelzi, mennyire sarkalatos, és „ragacsos”, nehezen meghaladható problémáról beszélünk –, hogy a könyv csak ritkán képes arra, hogy kilépjen a nemzeti történet keretei közül.

Miközben érzékenyen elemzi a magyar történeti tudat befelé forduló logikáját, alig fordít figyelmet arra, hogy az általa leírt jelenségek milyen helyet foglalnak el a modern világtörténelem szélesebb konfigurációiban.

A magyar áldozattudat kialakulását elsősorban a magyar történelem belső folyamataiból vezeti le, miközben azok a globális összefüggések – birodalmi átrendeződések, a kapitalista világgazdaság szerkezetváltásai, a félperifériás fejlődés hosszú távú dilemmái vagy a nemzetállami paradigma történeti kialakulása –, amelyek e folyamatok értelmezéséhez nélkülözhetetlenek, alig jelennek meg.

A könyv ezzel akaratlanul is rámutat a magyar történelemoktatás egyik mélyebb strukturális sajátosságára. A hazai történeti gondolkodásban a történelem természetes szervezőelve ma is „a” nemzet. A világ (többi része) többnyire háttérként jelenik meg, amelyről jószerével pusztán annyit tudunk meg, hogy időről időre „beavatkozik” a magyar történelembe. A tárgyilagos szemlélő könnyen juthat arra a következtetésre, hogy talán éppen fordítva vagy – minimumprogramként – fordítva is érdemes volna gondolkodnunk. Nem a magyar történelemhez kellene nemzetközi kitekintéseket kapcsolni, hanem a globális történeti folyamatokból kellene kiindulni, s ezek egyik sajátos eseteként értelmezni Magyarország történetét.

E perspektívában Magyarország nem mint önmagában álló nemzeti történet jelenne meg, hanem mint egy hosszú idő óta rendkívül intenzív globális hatásoknak kitett, tartósan félperifériás helyzetben oda-visszafejlődő, nyelvileg sajátos, szomszédaitól már-már hisztérikusan elhatárolt, eközben „idegen” nyelveket alig-alig beszélő társadalom. A Mohácstól Trianonon át az európai integrációig vezető történeti ív így nem elsősorban nemzeti sorsként, hanem különböző globális konfigurációkhoz való alkalmazkodások sorozataként válna értelmezhetővé.

Kicsit pontosabban szólva négy dologra utalok, amikor a „globális” folyamatokat említem. Ezek:

1. minden történelem, így a „magyar történelem” határokon átívelő társas-, gazdasági, demográfiai, kulturális, nyelvi stb. hálózati „bekötöttsége”,
2. a nemzet fogalmának pontatlansága (ld. nemesi nemzet kontra modern nemzet) és időbe zártsága (a tizennyolcadik század vége – tizenkilencedik század eleje előtti korok vonatkozásában anakronizmus mai értelemben vett nemzetről beszélni),
3. az összehasonlítás fontossága: igényes, pontos állítást a társadalom működéséről csak akkor tudunk tenni, ha pontosan meghatározzuk, meddig terjed az értelmezési tartománya. Ezt pedig kizárólag tételes összehasonlító gondolkodással tudjuk elérni. Végül
4. a skálák, a léptékek összefüggésének kérdése: anélkül értelmetlen helyi történelemről ennek globális történelembe ágyazottsága nélkül beszélni, hogy tekintetbe ne vennénk a számunkra „érdekes” adott „egységnek” (mondjuk a mindenkori „Magyarországnak”) a nála nagyobb (és kisebb) történeti-földrajzi egységekhez fűződő viszonyát.

Képzeljünk el egy gyönyörű amforát. A tradicionális „magyar” történelemszemlélet, -oktatás és történelmi tudat szinte kizárólag „belülről” dolgozik. Csak a „belbecs” érdekli. Csodálatos részletességgel leírja az edény belső formáját, s sok-sok energiát fordít arra, hogy elmesélje, milyen bor, olaj, ki tudja, mennyi varázsos dolog, ezernyi jó tölti meg. Csakhogy e belső buzgóság közben szinte teljesen megfeledkezik az edény „külcsínéről”, funkciójáról, jelentéséről. Hogy aki ránéz, mit lát. Hova támasztották az idők során? Mi áll mellette? Leporolja-e valaki néha?

A magyar történelemoktatás alanya az esetek nagy részében még e kérdéseket sem érti.

Paradox módon éppen ez mutatja a Honderű és honború jelentőségét. A könyv olyan történeti-tudásszociológusi pontossággal tárja fel a magyar történeti tudat működésének mechanizmusait, hogy szinte kikényszeríti a következő kérdést: vajon elegendő-e a nemzeti történelmi narratívák kritikai újraolvasása, vagy magát a történelem tanításának alapegységét kell újragondolnunk? Ha Jakab György könyve hozzájárul ahhoz, hogy a „magyar” történeti önismeret a nemzeti keretek kritikájától eljusson egy valóban globális történeti szemlélet felé, akkor hatása messze túlmutathat saját tárgyán.

Jakab könyvének legnagyobb érdeme talán az, hogy – szándékán túl is – felveti: vajon a 21. századi, EU- és Nato-tag Magyarország kapcsán nem volna-e ajánlatos, hogy a nemzettörténetet felváltsa egy relációs, vagy másként fogalmazva: helyzettörténeti szemlélet, amely a társadalmak, társadalmunk múltját nem önmagukból, hanem globális kapcsolataiból és állandóan változó pozíciójából érti meg?