Európa történelmi hőhullámokat él át, miközben a politikum továbbra is legfejjebb környezettudatosságról beszél. De mi van, ha a zöldpolitika hagyományos ígéretei már nem elegendők? Miért nem pusztán szakpolitikai terület a zöldpolitika, és milyen feladata marad egy olyan világban, amely már belépett a klímaválság új korszakába?

A zöldpolitika kapcsán még ma sem értik sokan annak politikai ideológiaként történő megjelenését, illetve, hogy miért szükséges az önálló pártok és mozgalmak formájában történő manifesztációja a gondolatnak. Ebben nagy felelőssége van a politikai osztálynak is. A látványpolitika idejében, és az aktuális trendek követésére optimalizált, állandósult kampányok során volt már „zöld” a Momentum, a Fidesz is próbálkozott gyenge hazugságokkal pozicionálni magát (gondolhatunk akár az akkuiparosításra, amit a zöld átállással kereteztek, vagy Áder János óvatos próbálkozásaira), de szinte minden intézményes politikai szervezet kis időszakokra magára vállalta ezt a jelzőt.

Sokan gondolhatják a jelenséget örömtelinek, viszont ez jelentősen megnehezítette a szükséges zöldpolitikai pártok megerősödését. A versenyközpontú képviseleti demokráciánk neoliberális nyelvezetével megfogalmazva: hiába próbálták zöldpártok megszólítani a klímaválság miatt aggódó választókat, ha közben minden politikai szereplő – bár felhígítva, elinflálva – környezetvédőként tüntette fel magát.

Miközben a politikai szereplők a környezettudatos választók támogatásáért is versengtek, a cselekvés elmaradt.

A gazdasági növekedésbe vetett vallásos és megkérdőjelezhetetlen, szinte konszenzusos hit viszont eljuttatott minket egy pontra, amikor ki kell mondani: a klímaváltozás megfékezéséért folytatott harcot elvesztettük. Túl sok olyan ponton fordultunk át, melyek után a klímaöngyilkosság folyamata öngerjesztővé válik, és nem visszafordítható.

Az ipari forradalom előtti értékhez képest az 1,5 Celsius fokos feletti felmelegedési küszöböt elértük, a grönlandi jégtakarók olvadása kritikus szakaszába lépett, miközben lokálisan több helyen lépte át a fordulópontot a permafroszt olvadása is. Nemrég az AMOC (Észak-Atlanti Bukóáramlás) jövőbeli összeomlása vált bizonyossá, miközben tombolnak a Donald Trump-féle „Drill, baby, drill” gondolat mentén politizáló államfők, mint például Javier Milei.

Az emberiség elbukta az esélyt a klímaöngyilkosság megakadályozására, így ezzel kapcsolatban politizálni már, olybá tűnik, puszta álcselekvés.

Nem sikerült megértenünk és megértetnünk egymással, hogy ez nem valami elvont, hosszú távon majd talán következményekkel járó politikai diskurzus. Európa idén nyáron megélte írásos történetének legnagyobb hőhullámait. Theodore Keeping, az Imperial College London kutatójának elemzése szerint egyértelmű összefüggés mutatkozik a jelenünket meghatározó jelenség, illetve a klímaváltozás között: pár évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna ilyen maradandóan fennálló hőhullám létrejötte Európában. Állítása szerint az 1970-es években egy hasonló esemény hozzávetőlegesen 3,5 Celsius-fokkal lett volna hűvösebb. Az előrejelzések pedig megerősítik azt, amit klímakutatók és zöldpolitikusok már régóta állítanak: ahogy a felmelegedés gyorsul, úgy válnak gyakoribbá és pusztítóbbá a szélsőséges időjárási jelenségek.

Miközben Elon Musk és más dollármilliárdosok a naprendszerünk kolonizálásáról elmélkedve próbálják elterelni figyelmünket az őket felemelő kapitalista rendszer bolygónkra gyakorolt hatásairól, szembe kell néznünk azzal, hogy az emberiség egyetlen útja saját élőhelyének megóvása lenne. Félreértés ne essék, nem az emberiség az ismeretlen megismeréséhez fűződő vágyát szeretném elítélni. Viszont az sejthető, hogy mire civilizációnk eléri azt a fejlettségi szintet, amikor bárminemű realitása lenne a földön kívüli opciók gondolatának, addigra olyannyira feléli saját erőforrásait, hogy az összeomlással fenyeget.

Természetesen nem állítom, hogy hátra kell dőlnünk és végignéznünk, ahogyan az emberi civilizáció találkozik a „Nagy szűrővel” (Great Filter). Ahogy a klímaváltozás elkerülhetetlenné válik, a politika legfontosabb kihívása lesz a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás megszervezése.

Olyan társadalmat kell építenünk, amely képes együtt élni a megváltozott környezeti feltételekkel.

Elő kell vennünk nagyszerű evolúciós vívmányainkat, a versennyel szemben, az együttműködésre, vagy a környezetünkhöz való hatékony alkalmazkodásra kell helyezni a hangsúlyt.

Az alkalmazkodás felvetése esetén szinte minden kommentmezőben az első kérdéskör, ami megjelenik, hogy milyen hatással lesz ez a hétköznapok jólétére. Ennek a megfejtéséhez nem elég a mai politikai diskurzus kereteiben gondolkodni, hanem mélyebben kell boncolgatni a jólét gondolatát, fel kell tennünk a kérdést, hogy mennyire kielégítő a termékbőség, az online platformok reklámoktól elárasztott virtuális valósága. A kapitalizmus egyik legnagyobb hazugsága, hogy az elsődleges szempontként a jólét (welfare) jelenik meg, amíg a jóllét (wellbeing) háttérbe szorul.

Hikaru Komatsu és Jeremy Rappleye Well-Being in Times of Decline: The Feasibility and Effectiveness of Degrowth for Sustainability című tanulmánya (Jóllét a hanyatlás idején: a nemnövekedés megvalósíthatósága és hatékonysága a fenntarthatóság érdekében – szerk.) a görög gazdasági válságok éveinek adatait elemezve megállapítja, hogy a GDP csökkenése rövid távon átmenetileg okozott visszaesést a jóllétben, viszont később visszatért a válság előtti szintre, miközben a gazdasági recesszió radikálisan csökkentette az ország gazdaságának környezeti terhelését.

A következő évtizedek nagy kihívása, hogy miképp fordítjuk politikai ajánlattá a nyelvezetté a növekedés elvetését, illetve az adaptációt egy olyan korban, amikor egy egész gazdasági gépezet próbálja elérni, hogy a technooptimizmus váljon az új normává. Magyarország számára a szomorú tény, hogy jelenleg nem rendelkezik zöld politikai erővel, egyben egy lehetőség is. Lehetőség arra, hogy létrejöhessen egy új szervezet, amelyik nem életmódkérdéssé kívánja tenni világunk válságát, vagy nem akarja meghazudtolni saját radikális állításait súlytalan, üres programokkal.

Nem egyszerű a feladat, hiszen felépítettünk egy olyan mesterséges ökoszisztémát, ahol a beton, a fosszilis energiahordozók, a növekedés, illetve a tőkefelhalmozás határozza meg a világunkat. Azt, hogy mennyire nem egyszerű a feladat, jól leírja saját képzeletünk: gondolva akár az Éhezők viadala klímakatasztrófa utáni világára, a Fallout civilizációt elpusztító profitéhségére vagy a Blade Runner (Szárnyas fejvadász – szerk.) ipari szennyezéstől alig élhető bolygójára. Ismerjük a következményeket, látjuk a vesztébe rohanó rendszert, viszont nehezünkre esik elfogadni a forradalmi gyorsaságot igénylő cselekvés szükségességét. Ideje nem azon versenyezni, hogy ki tud hitelesebben pózolni nemzeti jelképekkel, vagy hogy ki tudja következetesebben Felvidéknek nevezni a mai Szlovákia határmenti településeit. Eljött az ideje annak, hogy emberiségként gondoljunk magunkra, közös érdekeink mentén tudjunk fellépni a régi, rossz rendszer profitéhes tőkései és neoliberális politikai világa ellen. Itt az ideje a növekedés mint mérőszám teljes elvetésének.

Sokan hitték az elmúlt években vagy évtizedekben, hogy azok, akik a civilizáció ökológiai válságairól beszélnek, azok farkast kiálltanak. De a farkas most megérkezett, és már a spájzban van.