Schmidt Mária múzeuma, amely már a megnyitása óta elsődlegesen politikai hatalomgyártási célokat szolgált, nincs többé. Vagyis ez a helyzet akkor, ha komolyan vesszük Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter bejelentését arról, hogy a múzeum örökös igazgatóját, Schmidt Máriát igazgatói pozíciójából felmentette, a múzeum koncepcióját pedig átgondolják. Mint kiderült, ez utóbbihoz az ELTE Humán Tudományok Központja Történettudomány Kutatóintézet segítségét veszik igénybe.

A fideszes és tágabban a „kemény jobbos” (a khm… a sokszínűség miatt nevezzük most őket így) közösségben kevés ügy keltett akkora felháborodást, mint ez. Bayer Zsolt vasárnapra egyenesen a múltat végképp eltörölni kívánó neobolsevikok ellen szervezett demonstrációt az Andrássy út 60. elé.

Tarr Zoltán mintha ugyancsak elbátortalanodott volna. Schmidt kekva-alapítványainak visszavétele és az igazgató felmentése után gyorsan közölte, hamarabb, mindösszesen pár hét után, és az eredeti, Schmidt Mária, Madácsy László és társaik nevéhez köthető állandó kiállítási koncepcióval nyílik meg ismét a múzeum.

Múzeum? Mit múzeum – az a történelmi témájú, turistacsalogató horrorshow nyílik meg, amelyet 2002-ben felállítottak.

Akkor Orbán Viktor miniszterelnök végül vesztes választási kampánya közepette nyitotta meg a hosszú ingatlanügyi hercehurca után Schmidt alapítványának kezébe került, „Terror Házaként” elkeresztelt, a „nácizmus és kommunizmus totalitárius diktatúráinak emléket állító” múzeumot.

A totalitárius rendszerek áldozatai kétségtelenül megérdemeltek egy emlékhelyet. Hiszen 2002-ben , 13 évvel a rendszerváltozás után Magyarországon még a holokauszt áldozatainak sem volt méltó emlékhelye. A Páva utcai emlékközpont csak két évvel később nyitja meg a kapuit.

A még élő szemtanúk, áldozatok és elkövetők miatt a sztálini terrorra emlékező múzeum különösen érzékeny ügy volt. Az Andrássy út 60. (és a környező ingatlanok) hivatalos történeti bemutatásában viszont elrejtettek egy olyan csapdát, amely a Terror Háza által képviselt, a politikai igények mentén átalakított történeti emlékezethez vezettek. Ugyanis ez nemcsak a Rákosi Mátyás idején működő Államvédelmi Hatóság hírhedt kínzókamráinak és börtöneinek helye volt, de előtte, 1944-ben, a Hűség Háza néven a Nyilaskeresztes Párt központja is. Így persze az épület mint metafora könnyű préda azok számára, akik a nyilasokat, nácikat és sztálinista erőszakszervezeteket meg akarták feleltetni egymásnak.

A múzeum berendezői ezt az egybeesést ki is használták. Aki járt az épületben, tudhatja, hogy abban az épület nyilas múltjáról csak egy terem és egy fél folyosó szólt. A múzeumban viszont berendeztek egy  „átöltözés termét” is, ami azt hangsúlyozta, voltak nyilasok, akik egy bűnbánó nyilatkozat aláírásával azonnal átléphettek az akkori Politikai Rendészeti Osztályra, majd az ÁVO-ba.

Ez már kétségtelenül az egyik olyan részlete a kiállításnak, ami az általános politikai mondanivalóhoz (szocializmus = nácizmus =/= liberális nyugati demokrácia) vezet át minket. Számos hasonló célzást kódoltak még bele az állandó kiállításba.

A korabeli, a kommunista terror áldozataként kései elégtételt kereső nyugdíjasok és gyermekeik, unokáik a „bűnösök falán” böngészték a még aktív MSZP-s és SZDSZ-es politikusok felmenőit. Ez nem túlzás: éles emlékem a középiskolai osztálykirándulásról, ahogy róluk magyaráz egy nyugdíjas néni.

De miközben belföldön az elmaradt elszámoltatás és szembenézés után legalább a bosszú szimbolikus enyhítését szolgálta a bűnösök lajstroma, a teljes intézménynek volt egy tisztára mosott, „tiszteletreméltó” nyugati imidzse. A „tiszteletbeli felügyelőbizottságában” nem kisebb alakok foglaltak helyet, mint Zbigniew Brzezinski, a kommunista blokk és általában a világ kommunista forradalmainak kíméletlen és vaskezű ellenfele, Ronald Reagan elnöki tanácsadója, vagy Siim Kallas, az észt rendszerváltó, szovjetellenes szerkesztő, Kaja Kallas militáns uniós külügy főbiztos édesapja.

Az üzenet egyértelmű. A Fidesz által újjászervezett, 1989 utáni magyar „nemzeti oldal” a szovjetellenes (és nagyon felületesen náciellenes) harc, a nyugati központú, USA-orientációjú „új világrend” hazai letéteményese. Így a korábban a globális üzleti és nemzetközi diplomáciai, politikai életbe zökkenőmentesen beilleszkedő reformkommunisták után ők is szerettek volna megszabadulni a magyar jobboldalt nyugaton még mindig sújtó történelmi szégyenbélyegtől az euro-atlanti uralkodó körök előtt. Feledjék tehát el a magyar nacionalizmus valójában igencsak nehezen feledhető hozzájárulását az 1930–1944 közötti időszak, üldöztetések és a vészkorszak körül, hadd kezdhesse újra és makulátlanul ez a politikai közösség a modern demokratikus tevékenységet.

A kívánalom részben jogosnak volt tekinthető.

A probléma azonban az, hogy Schmidt Mária történelmi szellemvasútjával úgy próbálta ennek megfelelni, hogy részben hallgatott a magyar politikai antiszemitizmus 1944-ben és a magyar vészkorszakban kitornyosuló örökségéről, részben pedig a németekre fogta a dolgot.

Nem baj, a klasszikus, szovjet diktatúrát ellenző antikommunizmus éppen a geopolitikai célok szempontjából is szép, jó, és működőképes volt a 2000-es években. Nem feledjük el, 2009 után az épület elé, az utcára kikerült a ledöntött Berlini Fal egy darabja is, de a múzeum általános narratívájában sokáig a barbár, kommunista Kelet és a megmentő, felszabadító Nyugat kettőssége is döntő szerepet játszott.

Ez volt a Fidesz és a korai NER eredeti ideológiája, ami szoros összhangban változott a tengerentúli republikánusokéval, de erről korábban már részletesen írtam.

Anne Applebaum és Schmidt Mária ebben az időszakban még ugyanazon az oldalon, ugyanazt a propagandát fújták: az eurokomcsik, és hű csatlósaik, a liberálisok mentegetik a múlt bűneit, és nem hajlandóak „kemény kézzel” bánni az USA és a NATO ellenségeivel, akár a Közel-Keleten, akár, később Oroszországban.

„Applebaum: Tehát itt voltam ennek a múzeumnak a megnyitásán…

Schmidt: 2002-ben.

Applebaum: Igen. Írtam róla, úgy emlékszem, hogy a The Wall Street Journal-ban vagy valahol máshol, és azóta is többször írtam róla, és mindig nagy elismeréssel. Úgy tekintettem Rád, mint aki elkötelezett a történelem újraírása mellett. De nemrég olvastam a cikkedet Sorosról, amit áprilisban írtál. Azt írod Sorosról, hogy dominálja a baloldalt és az amerikai Demokrata Pártot. Szerintem ez abszurd. Nem tükrözi a valóságot. És ezért vagyok itt.”

Ez a párbeszéd, melyet 2o14-ben adtak közre, modorában és szóhasználatában is azt tükrözi, hogy egy korszak lezárulásának határán született. A beszélgetés során az amerikai történész számon kéri Schmidtet, miért változott meg, mi baja az antikommunista pedigrével rendelkező Sorossal, miért rekeszti ki az amerikai demokratákat (akik eddigre a reaganista, agresszív Applebaum fő politikai szövetségesei).

Schmidt Mária válasza nem kevésbé számonkérő, sértődött és felháborodott:

„Schmidt: 2008-ban kezdődött. Obama hivatalba lépése volt az, amit különbözőképpen értékeltünk. Számunkra, magyarok számára Barack Obama nyolcévnyi elnöksége vízválasztó volt: másképp kezdtünk gondolkodni az Egyesült Államokról. Ronald Reagan óta az Amerikai Egyesült Államok Közép-Európát az amerikai érdekszférába tartozó területnek tekintette. Ez új volt, mert előtte az USA-t nem érdekelte Közép-Kelet-Európa sorsa. Számunkra ez nagyon sokat jelentett, mert végre meghozta azt, hogy a hidegháború amerikai győzelemmel zárult, és mi visszanyertük a szabadságunkat és a nemzeti szuverenitásunkat. De azt is jelentette, hogy bekerülhettünk a NATO-ba, ami biztonsági szempontból volt nagyon fontos. Az Obama-adminisztráció ezt a biztonsági védőernyőt a rakétatelepítések leállításával visszavonta. Amerika ettől kezdve ezer jelét adta, hogy ez a térség nem érdekli, és csak társadalomátalakító szándékai vannak velünk szemben. Hardcore ideológiai gyarmatosító hatalomként kezdett el velünk szemben viselkedni az Egyesült Államok, ami azt megelőzően ilyen erővel nem volt jellemző. És ez egybeesett a Soros-alapítványok tevékenységével, amelyek teljes összhangban működtek az Obama-adminisztráció itteni embereivel.

Applebaum: Soros alapítványa befolyásolta Obamát vagy fordítva? Vagy a kettő ugyanaz?

Schmidt: Összeálltak, és együtt, egymással karöltve tevékenykedtek. Az amerikai ügyvivő, Goodfriend (nomen est omen) eljárt a Sorosék által szervezett kormányellenes tüntetésekre. Ide, hozzám is eljött, leült abba a székbe, ahol most Te ülsz, és másfél órás előadást tartva Horthy Miklósról oktatott ki engem, és mindenféle ügyekben dirigált.”

A fenti, Applebaum és Schmidt végső „összeveszését” megörökítő beszélgetést a volt főigazgató hozta nyilvánosságra saját online felületén.

Szimbolikus pillanat ez. Schmidt Mária, Orbán Viktor, vagy bárki más a Fidesz ideológiai térfelén jelét sem adta, hogy szimbolikus történelmi kérdésekben – mint Horthy Miklós és tevékenysége megítélése – nyitott a kompromisszumra. A múzeum volt, látszólag örökös főigazgatója ebben a törést jelentő beszélgetésben főként azt fájlalta, hogy „Soros és Obama” ideológiai-moralizálós feltételeket támasztottak, miközben az amerikaiak elnöksége alatt visszavonták a kelet-európai „védőernyőt”, azaz az itt, a határon Oroszországot fenyegető hadigépezet nagy részét.

Különös gondolkodásmódra vall, hogy az imperialista hadigépezet kivonása, vagy Horthy Miklós kultuszának kikezdése valamiféle nemzetközi jelentőségű sérelmet okozna a főigazgatónak, vagy ahogy erre utal, szerinte a teljes magyarságnak is.

2015-16-ban aztán az USA és Magyarország számára is elkezdődik a Trump-korszak. Applebaum és Schmidt a 2014-es álláspontjukhoz képest más-más irányba radikalizálódtak. Schmidt Máriának az amerikai NATO-védőernyő már nem is annyira fontos, sőt, már Oroszország tevékenysége is kevésbé zavarja. Eközben Applebaum „demokráciavédő-birodalmi” gondolkodásából, így az orosz-ukrán háború ötödik évére, már csak a birodalmi rombolás követelése és a háborús uszítás maradt.

A Terror Háza úrnője közben sajtófejedelemmé vált. A 2018-as  választás után a Figyelő című hetilapot az ellenséges, „sorosista” értelmiségi ügynökök listázására használta, ezzel jelentős riadalmat keltve például a Fidesz megalakulásánál is bábáskodó Chikán Attila közgazdászban és másokban is.

Elkerülhetetlen volt, hogy a jobboldal e két, civakodó irányzata a súlyosbodó háborús helyzetben előbb-utóbb Magyarországon is újból egymásnak feszül. Applebaum tágan értelmezett szellemi-politikai táborába a Tisza Párt így vagy úgy, de beleszámít. Gondoljunk itt csupán az Applebaummal egy követ fújó Orbán Anita külügyminiszteri kinevezésére. Ezt a kört ők nyerték. Schmidt pedig levonult – távozását persze nem övezi csend, hiszen vasárnapi, Bayer Zsolt által szervezett tiltakozáson máris várható az ügyben némi hangzavar.

Schmidtet azonban elfelejthetjük. A valós kérdés immár az, hogy miféle múzeum születik itt meg Tarr miniszter keze alatt.

Nem sok bizalomra ad okot, hogy a Nemzeti Emlékezet Bizottságába Ungváry Krisztián történész is bekerült, aki a huszadik századot ugyancsak az antifasiszta erők („oroszok”) ellenében és a Wehrmachttal megengedőbben olvassa.

Vajon a forradalom hetvenedik évfordulójára kapunk egy olyan múzeumot, amely képes a történelem teljességét figyelembe venni, vagy csak annyi történik, hogy a folytonos hidegháborút igazoló intézményt megtisztítják a trumpos-sorosozós-orbános máztól?