Magyarországon már 2006-ot követően összeomlott a nyugatos-modernizációs elitkonszenzus, Romániában azonban az 1989-es forradalmat követően kialakult politikai berendezkedés sokkal tartósabbnak bizonyult. Egészen a legutóbbi hónapokig ez biztosította a stabilitást, és az erózió jelei csak mára váltak nyilvánvalóvá: a köztársasági elnök május eleje óta nem talál miniszterelnököt. Míg a régi pártok még a kifulladó „nyugatos modellhez” ragaszkodva keresik a megoldást, a szuverenista-szélsőjobboldali AUR a nyugati kizsákmányolást sérelmező szavazók körében talál rokonszenvre. Kiss Tamás kolozsvári szociológussal Forráspont c. műsorunkban június közepén beszélgettünk a válság mélyebb gazdasági és politikai okairól, a „militáns demokrácia” kelet-európai mintájáról, és arról, miképpen tartja fogva az RMDSZ a magyar szavazókat. Ez a beszélgetés szerkesztett, írásos változata.

Forráspont: Románia sokáig a politikai stabilitás mintapéldájának számított a régióban. Ehhez képest az elmúlt években nagyon megerősödött a korábban jelentéktelennek számító román szélsőjobb. Olyannyira, hogy mára az AUR az egyik legnépszerűbb formáció, és a korábbi hagyományos pártok csak nagy nehézségek árán tudtak parlamenti többséget és kormányt alakítani. Most pedig ez a kormány is megbukott. Össze tudnád foglalni, mi történt az elmúlt hetekben Romániában? 

Kiss Tamás: A 2024-es parlamenti és a 2025 május–júniusi elnökválasztást követően úgynevezett nyugatpárti, vagyis a négy establishment pártból álló kormány alakult Romániában. A Szociáldemokrata Párt (PSD), a Nemzeti Liberális Párt (PNL), illetve a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) hármasához csatlakozott a magyar kisebbség domináns etnikai pártja, az RMDSZ. Ez a koalíció májusig húzta, amikor is a szociáldemokraták kiléptek a kormányból, majd az AUR-ral közösen  benyújtottak egy bizalmatlansági indítványt, aminek nyomán ügyvivő kormányként működik tovább a kabinet.

Magyarországon nehezen elképzelhető ilyen hónapokon át tartó kormányzati válság, Romániában mennyiben különleges a jelenlegi helyzet, és mi áll a hátterében?

A tumultuózus események és kormánybukások nem ritkák Romániában. Sokkal többször bukik meg a kormány, mint Magyarországon, vagy akár Szlovákiában, Szerbiában és Lengyelországban. De valójában van ebben valamifajta stabilitás. Mégpedig az elitkonszenzus, vagy ha úgy tetszik, a politikai hegemónia szintjén. Ez véleményem szerint most is létezik, még ha 2024–2025-ben egyértelműen megmutatkoztak is az erózió nyomai és az ellenhegemónia körvonalai.

Az elitkonszenzus valamikor a kilencvenes évek végén alakult ki, és nagyon hasonló volt ahhoz a – Sebők Miklós kifejezésével élve – modernizációs konszenzushoz, amely 2006 előtt jellemezte Magyarországot. Ennek az egyik eleme a nyugati modellkövetés, tehát ez a fajta fejlődési idealizmus, amely szerint a nyugati magországok nemcsak gazdaságilag és technológiailag fejlettek, hanem morális és politikai integritás tekintetében is példát mutatnak. Ehhez kapcsolódik az antikorrupciós napirend, ami a mi értelmezésünkben egyfajta neoliberális populizmus, és amely nagyon erős volt Romániában a kétezres éveket követően.

Gyakorlatilag 2004-től kezdve – talán ezt a legutóbbi választást leszámítva – minden elnökválasztást ezzel nyert meg a neoliberális oldal.

A konszenzus másik eleme a a kiágyazatlan neoliberális gazdaságpolitika, ahogy ezt Cornel Ban román közgazdász nevezi. 2000-ig tartott a román gazdaságpolitika első ciklusa, ekkor a verseny egyik oldalát az akkori Szociáldemokrata Párt, illetve elődpártjai képviselték, akik még azzal kampányoltak, hogy a munkásosztály érdekeit védik, és megpróbálják megőrizni Románia ipari örökségét. Ez egy olyan kapitalizmusmodell volt, amely nagyobb állami szerepvállalásra és a szakszervezetek nagyobb befolyására épült. Greskovits Béla ezt korporatív modellként jellemzi, Cornel Ban pedig egy bukott fejlesztő államként tekint rá.

Ezt követően, az egészen 2024-ig tartó, új ciklusban megszületett a neoliberális gazdaságpolitikai konszenzus. Ebben a ciklusban is volt egy gazdaságpolitikai vetélkedés, mégpedig a neoliberális jobboldali pártok és a szociáldemokraták között (ahogy a Corvinus Egyetemen politikai gazdaságot tanuló Lambing Ármin felvetette), méghozzá az exportorientált gazdaságszerkezet és a belső fogyasztásra épülő növekedési modell között.

Az exportorientált modellt a neoliberális jobboldal képviselte nagyon következetesen, különösen a megszorítási időszakokban, mint amilyen a mostani is. Ez nagyjából ugyanaz a modell, amely Magyarországot is jellemzi: az exporttermelő, alapvetően multinacionális tőke kezében lévő gazdasági szektor adja a növekedés motorját.

Ezzel szemben a Szociáldemokrata Párt a belső fogyasztásra alapuló növekedési modellt képviselte, noha kisebb következetességgel. Ennek volt köszönhető, hogy időről időre meglódult a költségvetési hiány, és 2024–2025-re eljutottunk az úgynevezett ikerdeficithez: egyszerre alakult ki nagyon magas költségvetési hiány és negatív külkereskedelmi mérleg (miután a fogyasztásnövelő intézkedések soha nem társultak iparpolitikával, a belső termelési kapacitások bővítésével).

A kétféle növekedési modell közötti váltakozás azonban mindvégig  a neoliberális konszenzus keretein belül maradt.

A harmadik eleme a konszenzusnak az volt, hogy a középosztályra mint ideológiára épített: az elképzelt középosztályt tekintette a román politikai közösség magjának. Ez egyszerre jelentette a nyugati országok követésének modelljét és egy osztály nélküli társadalom vízióját, illetve annak ígéretét, hogy bárkiből lehet középosztálybeli.

Ez a fajta hegemónia, fejlődési konszenzus bicsaklott meg 2024–2025-ben, az AUR megjelenésével egyidejűleg, ami egy új politikai ciklusnak a kezdetét jelentheti. Megjelent ugyanis egy új, szuverenista politikai vízió és gazdaságpolitikai elképzelés, bár utóbbi körvonalai egyelőre meglehetősen homályosak.

Feltűnő, hogy mekkora költségvetési hiányt halmozott fel az utóbbi években Románia. Magyarországon a korábbi Fidesz-kormányokkal szemben vádként fogalmazódik meg, hogy túlköltekeztek, és a 2026-os választásokra hatalmas deficitet hagytak a következő kormányra. Ehhez képest a román deficit jóval magasabb, 2024-ben a GDP 9,3%-a, 2025-ben 7,9%-a volt. Mi ennek a háttere? 

Magyarországra és Romániára is jellemző a duális gazdaságszerkezet, ami ezeknek a félperiférikus gazdaságoknak gyakori kísérőjelensége. Magyarország esetében nagyon szépen leírta Scheiring Gábor közgazdász, hogy technológiai fejlettségben, profitabilitásban és hozzáadott értékben hogyan különbözik egymástól az exportorientált, döntően nyugati – tehát multinacionális – tőke által uralt gazdasági szektor, illetve a hazai piacra termelő, jóval alacsonyabb technológiai szinten lévő, alacsonyabb hozzáadott értékkel és alacsonyabb bérekkel jellemezhető szektor, amelyet pedig a hazai tőke ural.

Romániában is megvan ez a fajta kettősség, csak itt a kettő közötti szakadék még nagyobb. A PSD által képviselt, belső fogyasztásra épülő modell nem is társult a belső piacra történő termelés ösztönzésével, hanem alapvetően importból valósult meg. Elsősorban a közszférában végrehajtott nagymértékű béremelések, illetve a minimálbér emelése növelték a fogyasztást.

Ezzel 2016 és 2020 között nőtt az úgynevezett bérhányad, de fontos, hogy  a munkabérekre és járulékokra kifizetett, a GDP arányában mért rész majdnem a legalacsonyabb így is az Európai Unióban.

A lényeg azonban az, hogy ezt a költségvetési hiányt nem a profitra kivetett adók emeléséből finanszírozták, hanem alapvetően hitelből. A többletfogyasztás pedig nem a belső termelés vagy a hazai piacra termelő vállalatok ösztönzésén keresztül valósult meg, hanem importon keresztül.

Ez vezetett ahhoz, amit ikerdeficitnek hívunk. Tehát nemcsak a költségvetési hiány szabadult el, hanem a külkereskedelmi mérleg is jelentősen romlott Romániában – eközben, ugyanúgy, mint Magyarországon, Romániában is kialakult az exportorientált összeszerelőipar. A két országban tulajdonképpen nagyon hasonló módon zajlott a nyugat-európai értékláncokba való bekapcsolódás, a különbség egyrészt Románia megkésettségében, másrészt ebben, az ikerdeficitként jelentkező költségvetési hiányban van, amelynek eredete az, hogy a szociáldemokraták a korábbi időszakokhoz képest valamivel nagyobb teret engedtek az importorientált belső fogyasztásnak.

A 2010-es évek közepén gyakori vád volt az ellenzék részéről az Orbán-kormánnyal szemben, hogy már Románia is megelőzött minket, például a bérek tekintetében. Ennek részben az volt az oka, hogy míg a versenyszférában nagyjából hasonló bérek voltak Magyarországon és Romániában, addig a román állami szférában a bérek magasabbak. Mi volt ennek a háttere? Milyen ma a romániai állami alkalmazottak helyzete? Mennyiben voltak kedvezményezettjei a 2010-es évek gazdasági növekedésének, és miért ők mentek utcára az elmúlt időszakban?

A magyar és a román GDP is közelített egymáshoz, de ha nem vásárlóerő-paritáson, hanem nominális értéken számoljuk, akkor még most is előnyben van Magyarország. Vagyis a reálbérek felzárkóztak, és egy ponton el is hagyták a magyarországi reálbéreket.

Ennek két oka volt. Az egyik, hogy történt egy gazdasági szerkezetváltás Romániában a 2010-es évek elején, tehát éppen akkor, amikor a megszorítások kontextusában kialakult az exportorientált növekedési modell. Később, mint Magyarországon, de a román iparban is megjelentek a nyugat-európai befektetések, és történt egyfajta újraiparosítás. Románia ebben a periódusban, és ezt követően lépett előre egyet előre a nyugat-európai értékláncokban: a faiparra, élelmiszeriparra és az alacsonyabb hozzáadott értékű, elsősorban nyersanyagkivitelre épülő modellről áttért arra az összeszerelőipari modellre, amely Magyarországon is meghatározó.

A másik, hogy az állami szféra volt az első számú kedvezményezettje annak a nem teljesen következetes, és nem feltétlenül jól kigondolt növekedési modellnek, amely folyamatosan ott volt a szociáldemokraták fejében. Ha rosszmájúak vagyunk, akkor ezt nevezhetjük osztogatásnak, de talán ennél valamivel többről volt szó. Ez egy belső fogyasztásra épülő növekedési modell volt – még akkor is, ha elhibázott és szerkezetileg hosszú távon tarthatatlan –, amely megpróbálta valamilyen formában növelni a munkahányadot, azaz a munkából származó jövedelem arányát a GDP-n belül.

De a bérszínvonal csak az egyik összetevője annak, hogy Romániában jobb helyzetben voltak a közalkalmazottak. A munkavállalói kollektív cselekvőképesség is teljesen más pályán mozgott az állami szférában, miközben a versenyszférában nagyon hasonló dolgok történtek:

Mindkét országban drasztikusan leépítették a versenyszférában dolgozók kollektív érdekérvényesítési lehetőségeit a válságkezelés nyomán, Romániában 2013-ban. Addig nagyon magas szinten állt a kollektív érdekérvényesítés, erősek voltak a szakszervezetek, de a 2013-as munkajogi törvény jóval rugalmasabbá tette a munkavállalást, és gyakorlatilag megszüntette a szakszervezeti aktivisták védelmét.

A közalkalmazottak helyzete viszont alapvetően különbözött, és részben különbözik még most is. Magyarországon elég csak a tanárok sztrájkjogának korlátozására vagy a belügyminiszteri irányítás alá rendelésükre gondolni. Romániában ehhez képest a közszférában kifejezetten erősek a szakszervezetek. Korábban  is voltak sikeres érdekérvényesítési akcióik, például a tanárok országos sztrájkja két évvel ezelőtt, ami Magyarországon abban az időszakban gyakorlatilag elképzelhetetlen lett volna.

A jelenlegi válság nyomán hogyan változhat a közszférában dolgozók helyzete és maguk a közszolgáltatások? 

Ma nem pénzügyi válság megy végbe, hanem szuverén válság, amely az ikerdeficitből következik, azonban a neoliberális jobboldal nagyon hasonló eszközökkel reagál mint 2010-ben. Tulajdonképpen minden „válságkezeléssel” újabb lépést teszünk a neoliberális gazdaságpolitika ideáltípusa felé.

Most úgy tűnik, hogy a „válságkezelés” elsősorban a közszférát vette célba: egyrészt zajlanak a leépítések, és a bércsökkentések. Másrészt hosszabb távon a legfontosabb negatív következmény az lehet, ha a kollektív munkavállalói cselekvőképesség leépülése a közszférában is megvalósul. A megszorítások amúgy mindig hoznak egy újabb privatizációs hullámot is. 2011–2012-ben például újabb lakásprivatizációs hullám zajlott le, és most is az állami vállalatok privatizálása jelenti az egyik fő irányvonalat. Félő, hogy abba az állami rendszerbe is betörhet a profitelvűség, amely eddig többé-kevésbé intakt tudott maradni, nevezetesen az oktatásba.

Ez Erdélyből, akár Kolozsvárról nézve talán kevésbé feltűnő, de az utóbbi öt-tíz évben Bukarestben rendkívül megnőtt a magánoktatás szerepe. A fővárosban minden tizedik gyerek magániskolában kezdi a tanulmányait.

Ha az ember bukaresti felső, vagy felső-középosztálybeli osztálybeli szülőkkel beszélget, gyakran találkozik azzal az elképzeléssel, hogy az állami oktatás valami katasztrofális dolog.

Emiatt sokan hajlandók akár havi ezer vagy több ezer eurós tandíjat is fizetni a magánoktatásért.

Ez a folyamat egyelőre elsősorban Bukarestre jellemző, csak kisebb mértékben más nagyvárosokra, vidéken pedig egyáltalán nincs jelen. Az oktatás alulfinanszírozása azonban nagyon könnyen felgyorsíthatja a magánoktatás terjeszkedését, miközben az oktatási „reformról” gondolkozó bukaresti döntéshozói körökben egyre inkább természetes kiindulóponttá válik az a nézet, hogy az állami oktatás amúgy is a „veszteseknek” való.

Magyarországon az elmúlt 10–15 évben legyalulták a kollektív érdekérvényesítés intézményeit, a sztrájkjogot lényegében felszámolták. Már a kormányváltás utáni hónapokban megmutatkozik, hogy meddig megy el az új kormány a dolgozók melletti kiállásban. Az belefér a miniszterelnöknek, sőt még jól is áll neki, hogy a pulpituson egy-egy cégvezetőt megreguláz, azt mondja, hogy itt jobb béreket kell adni a dolgozóknak, javítani kell a munkakörülményeket, de az ugye fel sem merül, hogy adott esetben visszaadják a dolgozók kollektív érdekvédelmi jogait.

Ez nagyon fontos kérdés. Nyilván még nem látjuk világosan, hogy Magyarországon milyen irányba mennek a dolgok, de nagyon valószínű, hogy egy olyan technokrata konszenzus irányába, ami hasonló ahhoz, ami Romániában volt, vagy bizonyos értelemben még most is van. Megtörtént a munkavállalói kollektív jogoknak és az érdekérvényesítő képességnek a legyalulása, a versenyszférában egyértelműen, ebben nincs is különbség a magyar és a román helyzet között.

Abban lehet reménykedni, hogy a közszférában talán Magyarországon is valamennyire javulhat a helyzet. De ami még valószínűbb, hogy esetleg bizonyos privilegizált, nagy érdekérvényesítő képességgel rendelkező kategóriáknak – mint mondjuk az akadémiai elit vagy különböző értelmiségi csoportok – visszaadhatják ezeket az autonóm, intézményesen körülbástyázott és úgymond, „politikamentes” játszótereiket, amelyek megvoltak nekik a kilencvenes években vagy 2006-ig. Ez pedig ezeknek a szűk és privilegizált munkavállalói csoportoknak, a NER-hez viszonyítva növelheti a kollektív cselekvőképességét.