Az Orbán-rendszer természete: autoriter kapitalizmus és felhalmozó állam

Az elmúlt időszak politikai fejleményei, a rabszolgatörvény, a nemzeti és a nemzetközi tőkének adott újabb és újabb ajándékok minden korábbinál világosabbá tették az Orbán-rendszer természetét. Nem a turáni átok, nem kulturális örökség, nem sajátos magyar önsorsrontás, nem maffiaállam, nem fejlesztőállam. Egy autoriter kapitalizmust építő felhalmozó állam, amely történelmileg kipróbált receptet követ.

Budapest, 2018. szeptember 17. Orbán Viktor miniszterelnök felszólal napirend elõtt az Országgyûlés plenáris ülésén 2018. szeptember 17-én. Mögötte Kövér László házelnök.
MTI Fotó: Kovács Tamás

A 2018. áprilisi választás óta sorra jelennek meg publicisztikák és elemzések, melyek az Orbán-rezsim autoriter vonásait hangsúlyozzák. Az Orbán-rezsim egy versengő autoriter rendszer, vagy más néven választásos önkényuralom, azaz egy hibrid-rezsim. E rendszerek lényege, hogy nem iktatják ki a demokratikus intézményrendszer minden elemét, ám olyan mértékben ürítik ki annak működését, hogy az valójában már nem demokrácia. Ez a hibrid-rezsim vita lényegesen közelebb vitte a magyar nyelven politizáló közvéleményt a helyzet megértéséhez, viszont nem képes a rendszer természetének teljes azonosítására. Ehhez túllépve a rendszer intézményi szerkezetén, fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy mik a rendszer társadalmi-gazdasági alapjai? Azaz, Orbán Viktor versengő autoriter hibrid rendszerének mi a politikai gazdaságtani természete?

Kulturális magyarázatok

„Kádári örökség”, „a magyarok már csak ilyenek”, „mert hagytuk”.  Az egyik legnépszerűbb magyarázat szerint 2010 után a magyar politika történelmi öröksége tört a felszínre. Ezek a „turáni átok” típusú érvek a történelmileg kódolt nacionalizmust, tekintélyelvűséget, antiliberalizmust, esetleg a Kádár-rendszer gulyáskommunizmusát hangsúlyozzák. Szerintük az 1990-et követő demokratizálás csak egy történelmi félreértés volt, Orbán Viktor pedig „visszaterelte a magyar politikát a természetes medrébe”. Egy kulturálisan meghatározott történelmi folyamat eredményeként „nem alakult ki a felebaráti érzületet intézményesítő társadalmi elrendeződés”, „a társadalom régről hozott értékvilágának ellentmondásai” végett korlátozott a magyarok alkalmazkodóképessége a liberális társadalmi berendezkedéshez.

Vulgarizált politikai formában ugyanennek az érvelési technikának a legelhíresültebb példája Kertész Ákos nyílt levele, amely szerint a magyar „genetikusan alattvaló (…) se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni”. Ezek a magyarázatok teljesen alkalmatlanok arra, hogy segítségükkel megértsük, miért lehetett mégis Magyarországon demokrácia 1990-2010 között, és hogy miért alakult ki pont 2010 környékére újra rendszerváltó hangulat. Egy társadalmat ugyanis nem lehet egységes kulturális tömbként kezelni, melynek értékei időben változatlanok, és függetlenek az intézményi és hatalmi folyamatoktól.

Korrupció, maffiaállam

Az Orbán-rendszer társadalmi-gazdasági természetét elemző magyarázatok között nagyon népszerű a korrupciós magyarázat. A rendszerváltás óta jelen lévő, de fokozatosan erősödő, centralizálódó, politikailag vezérelt korrupciót helyezik a hanyatlás magyarázatának középpontjába a maffiaállam, illetve a politikai state capture elméletek különböző változatai.

A Transparency International egyik jelentésében két cégcsoportot különít el a 2010 utáni Magyarországon, egy belső kört (’inner circle’) és egy külső kört (’outgroup’). A belső kör a politikai elithez közel álló vállalkozók, akik a legnagyobb nyertesei az illiberális államnak, míg a külső körbe olyan cégek tartoznak, amelyeknek semmilyen hozzáférése nincs a kormányhoz, és egyértelmű kárvallottjai a rendszernek. Abby Innes tanulmányában szintén arról írt, hogy Magyarországon és Lengyelországban az államot pártok ejtik foglyul, hogy saját üzleti köreiket hozzák előtérbe. Debreceni József A politika fertője című könyvében szintén a közpénzek illegális párt- és magánpénzekké alakításában véli felfedezni a magyar demokrácia bukásának legfőbb okát.

Nehéz lenne természetesen azzal vitatkozni, hogy Orbán illiberális államában a korrupció új szinten szerveződött meg, ám

a tőkésosztálynak az autoriter államhoz fűződő viszonyát nem ragadhatjuk meg, ha csak Orbán Viktor hatalomvágyáról és maffiamódszereiről beszélünk.

Ezek az érvek a neoutilitarista államelméletekben gyökereznek. Ezek közös nevezője, hogy úgy látják, az állam a piaci versennyel szemben átláthatatlan viszonyokat teremt, a teljesítmény alapú szelekció helyébe politikai függelmi viszonyok kerülnek, aminek eredményeként a kiszámíthatatlan jogalkotás eltéríti a kormányzást az optimálistól, rontja a növekedési lehetőségeket, taszítja a működőtőkét. Ugyanez az átláthatatlan állami bürokrácia egyben melegágya a járadékvadászatnak, azaz köznyelvi fogalommal a korrupciónak is, amely révén a közösségi erőforrások nem a társadalmi hasznosság maximalizálását illetve a hosszú távú fejlődést szolgálják, hanem csak egy szűk körnek kedveznek.

Az alkalmazott neoutilitarista államelméletek a 2010 után kialakult államformát kizárólag politikailag vezéreltnek tartják, és hangsúlyozzák, hogy gazdaságilag irracionális, ebből kifolyólag válságra és összeomlásra van ítélve. A centralizált korrupcióval ugyanakkor nem lehet a demokrácia hanyatlását magyarázni, ugyanis nem csak Orbán Viktor által teremtett oligarchák támogatják a rendszert (gondoljunk csak a német nagytőkére, Kóka Jánosra vagy a Patai Mihályra, az UniCredit Bank elnökére, aki egyben a Magyar Bankszövetség elnöke is). Ez a jelenség tehát nem ragadható meg a neoutilitarista államelméletben gyökerező fogalmakkal (maffiaállam, korrupció, state capture).

A haverok kapitalizmusa, bár minden korábbinál erősebb, továbbra is csak egy része a teljes kapitalista rendszernek.

Fejlesztő állam

A politikai gazdaságtani elméleti útkeresés egy következő megnyilvánulásaként a közelmúltban többen fejlesztő államként aposztrofálták az Orbán-rendszert. A világrendszer elmélet alapján álló Peter Wilkin egy egész könyvet szentelt a magyar demokrácia hanyatlásának. A 2010 utáni kormány egy fejlesztőállam létrehozására tett kísérlet Wilkin szerint, mely ugyanakkor nem tudja megtörni a nemzetközi tőke uralmát. Így a Fidesz politikája az a politika, amit a globális pénzügyi befektetők látni szeretnének, de nacionalista köntösbe csomagolva.

Wilkinhez hasonlóan 2016-os könyvében Pogátsa Zoltán is úgy érvel, hogy Orbán állama egy jobboldali fejlesztőállam. A távol-keleti fejlesztőállammal hozza párthuzamba a Fidesz 2010 utáni gazdaságpolitikáját a magyarországi jobboldali gazdaságtan fiatal sztárja, a Századvég elemzőjéből gazdaságstratégiáért és szabályozásért felelős államtitkárrá lett György László is. György elemzése a magyar gazdaság problémáiról jórészt helytálló, ám a 2010 utáni gazdaságpolitikával szemben túlzottan apologetikus. Szerinte ugyanis a Fidesz-féle fejlesztőállam a multik által dominált gazdaságszerkezetet billenti vissza az egyensúlyba, amiből a munkavállalók és a magyar tulajdonú vállalkozások profitálnak. Végül Bod Péter Ákos nagy visszhangot kiváltó tanulmányában, mely a betiltott Századvég számban jelent meg, szintén úgy érvel, hogy 2010 után a liberális kapitalizmus helyett a fejlesztő állam irányába történt elmozdulás.

Orbán Viktor állama viszont legalább annyira nem fejlesztőállam, mint amennyire nem maffiaállam.

A fejlesztőállam célja a helyi gazdaság termelőkapacitásainak folyamatos technológiai fejlesztése, a globális gazdaságban a leginkább jövedelmező szegmensekre specializált, képzett és kooperatív munkaerőt igénylő exporttermelés kialakítása.

A rendelkezésre álló irodalom alapján a következő ismérvek jellemzik a sikeres fejlesztőállamot:

A) Szervezett, egységes és erős állami bürokrácia. Ez a bürokrácia képes lehet megfelelő alkuerő birtokában partneri viszonyt kialakítani a nemzeti és nemzetközi tőkével, és egyben korlátozni is a fejlesztéspolitikai partnerek rövidtávú érdekérvényesítését.

B) Az állam pénzügyi kapacitása. Az államnak képesnek kell lenni a nagy magánvagyonokat feltárni és megadóztatni, valamint képesnek kell lennie a gazdaság jövedelmező szektorait méltányosan bevonni a közteherviselésbe.

C) A magas minőségű humántőke kínálatát, humán kapacitásokat biztosító politikák (oktatáspolitika, egészségügy, társadalombiztosítás).

D) Stratégiai iparpolitikák, melyeknek piacvédő, piacteremtő, technológia transzfert elősegítő illetve tőkeképző funkciói vannak. Ezek a karakterjegyek messze vannak attól az államberendezkedéstől, melyet Orbán Viktor épít.

Ezek az ismérvek csak nagyon korlátosan lelhetők fel a mai magyar kormányzati gyakorlatban, nem beszélhetünk tehát fejlesztő államról. Milyen rendszer jött tehát akkor létre 2010 után Magyarországon?

Autoriter kapitalizmus – felhalmozó állam

Az Orbán Viktor által 2010 után létrehozott állam politikai gazdaságtani természetét tekintve egy autoriter kapitalizmust kiépítő felhalmozó állam, ami a függő kapitalizmus belső ellentmondásait kívánja politikailag kezelni.

Ez a felhalmozó állam az 1990 és 2010 között kialakult versenyállamot váltja fel. A versenyállam azért bukott meg, mert megroggyant az azt intézményesítő uralkodó társadalmi osztálykoalíció, a transznacionális tőke, a technokrata politikusok és a piaci modernizátor szakértelmiség uralma. A versenyállam transznacionális tőkefelhalmozásra építő stratégiája egy korlátozott demokráciával ugyanakkor összeegyeztethető volt, mégis áldozata lett saját belső ellentmondásainak: a nemzetközi gazdasági integráció – megfelelő ipar- és humántőke politikák hiányában – belső társadalmi és gazdasági dezintegrációhoz vezetett (növekvő egyenlőtlenségek, eladósodás, alacsony bérek, alacsony foglalkoztatás, gazdasági dualitás).

A felhalmozó állam azonban szintén egy paradoxonnal néz szembe: az uralkodó társadalmi koalícióba a nemzetközi tőke mellé belép a nemzeti tőke is, ám

az új hatalmi tömb felhalmozási igénye a korábbinál is jobban szemben áll a munkásosztály érdekeivel,

akiktől pedig részben származott az új hatalmi koalíció támogatottsága. A korábbi függő fejlődés kudarcának részleges kezelése, a nemzeti tőke emancipációja a transznacionális tőke igényeinek párhuzamos kielégítése mellett, olyan új érdeksérelmekkel jár, melynek menedzselése és a saját hatalomban maradása érdekében a politikai osztálynak ki kell iktatni a demokráciát.

A felhalmozó állam fogalmát Alan Wolfe vezette be 1977-ben megjelent könyvében. Wolfe a felhalmozó államot a nyugat-európai illetve amerikai kapitalizmus történetének demokrácia előtti, de már iparosodással egybe eső szakaszára alkalmazza.

A burzsoázia tőkefelhalmozásához szükséges feltételek biztosításáért cserébe a földbirtokos rend megtarthatta privilégiumait. A felhalmozó állam gazdaságpolitikája, szemben a szabad piac ideológiájával, jelentős állami beavatkozással épített új belföldi és nemzetközi piacokat. Ez részben állami tulajdonú cégeken, részben magáncégek államilag finanszírozott működésén, részben protekcionista külgazdaságpolitikán, részben pedig az olcsó munkaerő kínálatának biztosítása révén valósult meg. Az amerikai központi kormányzat nem pusztán a 20. század első feléig rendkívül magas ipari védővámokkal egyengette az amerikai nemzeti burzsoázia útját, hanem az amerikai gazdasági össztermék egy igen jelentős részét adó rabszolgaság intézményesítésével is.

Az első amerikai nagyvállalatok kialakulása sem magyarázható pusztán a hatékonyságra való törekvéssel. A hatalmukat maximalizáló politikusok a velük szövetkező vállalkozói csoportokat vonták be a nagyértékű közberuházások megvalósításába, mint amilyen például a vasútépítés, és erre a célra fejlesztették ki a modern, korlátolt felelősség intézményére építő tőkés társaságokat. Ezeket később tulajdonosaik saját céljukra „privatizálták”, így jöttek létre a legnagyobb amerikai magántársaságok. De a Brit Kelet-indiai Társaságnak a királynőtől kapott kereskedelmi előjogát is nehéz lenne a neoutilitarista keretben egy tiszta közbeszerzési eljárásnak nevezni.

A tőke kezdeti felhalmozódásában tehát a felhalmozó állam piactorzító és munkaerő-fegyelmező beavatkozásainak kiemelkedő szerepe volt.

Történelmileg más régiókban és más gazdasági fejlettségi szinten is igen gyakori volt az autoriter államkapitalizmus kialakulása a zavartalan tőkefelhalmozás biztosítása érdekében. Guillermo O’Donnell például bürokratikus autoriter rendszereknek nevezte azokat a neoliberális rezsimeket, melyek Latin Amerikában az importhelyettesítő gazdaságpolitika kifulladása során alakultak ki a népszerűtlen piacnyitó reformok keménykezű lebonyolítása érdekében, mint például Pinochet Chiléje, vagy Brazília illetve Argentína katonai juntája. Maguk a fejlesztő államok is inkább autoriter államok voltak, de az autoriter államkapitalizmusra Kínánál kevés jobb kortárs példát lehetne hozni.

Orbán Viktor felhalmozó állama

Orbán Viktor államát tehát joggal tekinthetjük e történelmi államforma egy sajátos reinkarnációjának. Az olcsó munkaerővel termelő földbirtokos arisztokrácia szerepét itt az olcsó munkaerővel termelő, munkaintenzív szektorokban koncentrálódó nemzeti tőke, a burzsoázia szerepét pedig a technológiailag komplex termelést végző nemzetközi tőke játssza.

Az Orbán-féle felhalmozó állam szisztematikusan beavatkozik a liberális kapitalizmus intézményrendszerébe, hogy felpörgesse a nemzetközi és nemzeti tőke felhalmozását, az így keletkező társadalmi feszültségeket pedig a politikai versengés radikális szűkítésével, vagyis autoriter technikákkal kezeli.

A felhalmozó állam beavatkozásai tehát nem valamiféle természetes egyensúlytól való eltérést jelentenek, hanem a félperifériás kapitalizmus politikai menedzselésének egy lehetséges formáját. A tőkefelhalmozás felpörgetésének igénye nélkül nem érthetjük meg a Munka Törvénykönyve módosításait, a „rabszolga törvényt”, melyek a szakszervezetek megzabolázását illetve a rugalmas munkaerőkínálatot biztosítják; az oktatási rendszer átalakítását, mely a munkaintenzív termelést végző, képzetlen munkaerőt igénylő nemzeti tőkét elégíti ki; a világszinten rendkívül alacsony társasági adót; a dohánykereskedelem újrarendezését; vagy az MNB növekedési hitelprogramját – hogy a legváltozatosabb példákat említsem.

A tőke felhalmozódása ugyanakkor önmagában nem fejlődés, a felhalmozó állam pedig nem fejlesztőállam. A felhalmozó államot rövidtávú szempontok vezérlik, nem képes szembe helyezkedni a nemzeti és nemzetközi tőke rövidtávú érdekeivel, nem tud ezekkel szemben hosszú távú fejlesztéspolitikai célokat érvényesíteni.

A felhalmozó állam az adott gazdasági struktúrát konzerválja, bebetonozza az alacsony hozzáadott értéket előállató összeszerelő üzemek és az egyre feudálisabbá váló nemzeti tőke termelési modelljét.

A felhalmozó állam apparátusára az uralkodó osztálykoalíció tagjai – a nemzetközi tőke, a nemzeti tőke és a politikai osztály – túlzott befolyással bírnak, nincs független állami bürokrácia, nincs érdemi belső szakmai szelekció, így az állami karrierutak nem vonzóak a magas szakmai teljesítményre vágyók körében. Az államaparátusban a politikai elithez való lojalitás a kizárólagos szempont, ami fundamentálisan ellentétes a weberi bürokrácia racionalizmusával és szabálykövetésével, ami pedig a fejlesztő állam gerince.

A felhalmozó állam a fejlesztőállam iparpolitikai arzenálját sem alkalmazza oly mértékben, hogy a fejlesztőállam gazdasági modernizációs hatásai jelentkezhetnének. Végül, a kiszolgáltatott és elnyomott munkaerőre építő humántőke politikák szintén ellentétesek a fejlesztőállamra jellemző masszív oktatás- illetve innovációs politikával. Annak ellenére, hogy van  innovációs minisztériuma Magyarországnak, a valóságban egyre kevesebben vesznek részt a felsőoktatásban, 2010 után csökkentek az állami kutatásfejlesztési ráfordítások, csökkentek az oktatási és egészségügyi állami kiadások, nőtt a korai iskolaelhagyók száma és a funkcionális analfabetizmus.

Röviden tehát a magas hozzáadott értékű termelésre való áttérést, azaz

a hosszú távú fejlődés alapjait rombolja le az Orbán-rendszer, hogy a nemzeti és nemzetközi tőke igényeit rövidtávon kielégíthesse.

Orbán Viktor 2010 utáni rendszere tehát a 2010 előtti függő fejlődésre adott reakció, a nemzeti tőke felzárkóztatása a nemzetközi tőke mellé. A rendszer legfőbb célja a hatalmi tömb mindhárom alkotóelemének anyagi gyarapodása:

1) Gyarapszik a politikai osztály, s vele együtt a nemzet gázszerelője, Orbán kollégiumi szobatársai és családtagjai;

2) gyarapodnak a rendszerhez alkalmazkodó nemzeti vállalkozók, amiben Kóka János vagy a kamionos Wáberer ugyanúgy benne van, mint Csányi Sándor;

3) végül gyarapszik a német nagytőke, és általában a nemzetközi tőke, kivéve azt a néhány, jellemzően nem-technológiai szektort (pl. dohánykereskedelem, energetika), ahol a nemzeti tőke előnyben részesíthető a nemzetközi tőke kárára.

A felpörgetett tőkefelhalmozásból fakadó társadalmi feszültségeket, melyek a munkásosztályban illetve a társadalom peremén élők körében jelentkeznek, a rendszer politikai elnyomással (választójogi rendszer átalakítása, parlamentarizmus kiüresítése, a média uralása, az ügyészségek és a bíróságok gyarmatosítása stb.) kezeli.

Orbán Viktor autoriter kapitalizmusa és felhalmozó állama a maga módján racionális, még ha hosszú távon társadalmilag mérhetetlenül káros is. Összeomlásának egyik feltétele az, hogy kellő számú nemzeti tőkés ismerje fel, hogy hosszú távon egy más típusú rendszerrel jobban járhat, és kész legyen dezertálni. Második feltétele, hogy a szervezett munkásosztály, a szakszervezeti mozgalom nem hagyja, hogy kulturális-szimbolikus figyelemeltereléssel (pl. közmilliárdokból folytatott hazugság – és lejárató kampányokkal) a hatalom megossza és magához kösse a rendszer veszteseit. Harmadik feltétele pedig az, hogy az ellenzék képes legyen a rendszer logikájának megfelelően szerveződni, az érdemi megújulást a tömbösödéssel kombinálni.

A baloldal ma, ha sikeres akar lenni, csak egy olyan kultúrára, társadalmi hálózatra épülhet, amiben a kulcsszereplők kitartó cselekvéssel, személyesen felvállalt szolidaritással hitelesítve szőnek össze közösségeket szubkultúrákká, szubkultúrákat politikai mozgalommá. Ehhez tettek, közös történetek és közös értelmezési keretek is kellenek. Jelenleg nehéz elképzelni, hogy ezek a feltételek rövidtávon teljesülnének. Ha valaha teljesülni fognak, akkor valami olyasmivel fog kezdődni, mint amit a rabszolgatörvény elleni mozgalomnál láttunk.

Az írás a szerző várhatóan 2019 tavaszán megjelenő könyvének bevezetőjére épül.

Olvass tovább!