Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Így lett Orbán a NATO-csatlakozás hívéből a szövetség kritikusa

A NATO-csatlakozásról szóló 1997-es népszavazás kisfilmjében lényegében csak egy álláspont szerepelt. Orbán Viktornak, az akkori parlamenti integrációs bizottság elnökének az volt a legfontosabb, hogy a NATO-tagságnál csak „értéktelenebb” megoldások léteznek. Mostanra azonban a szövetség legnagyobb kritikusává vált. Miért?

A kedden kezdődő NATO-csúcson egyelőre igencsak szerény körülmények között ünneplik az Észak-Atlanti Szövetség megalakulásának 75. évfordulóját Washington DC-ben. Ez nem is csoda, hiszen a szövetség ritkán, avagy soha nem nézett még szembe történetében olyan bonyolult helyzettel, mint amilyennel 2022 óta.

Ráadásul a NATO-csúcs előtt más nehézségek is akadtak. Például Orbán Viktor, aki a magyar soros EU-elnökség elindulását követően és a washingtoni találkozót közvetlenül megelőzően egyfajta körúttal vezette fel a megjelenését. Mint ismert, először Kijevbe ment Volodimir Zelenszkij elnökkel találkozni. A botrány azután tört ki, hogy szombaton az EU által szankcionált Vlagyimir Putyin orosz elnökkel is tárgyalt, majd utána hétfőn Hszi Csin-ping kínai elnökkel is egyeztetett. A cél világos volt: Orbán azt a 2022 óta hangoztatott véleményét kívánta a világ közvéleménye előtt nyomatékosítani, hogy a háború lezárásához diplomáciai csatornákat kell nyitni, és a hadviselő fél Ukrajna és Oroszország vezetőivel egyaránt szóba kell állni, ugyanúgy, ahogyan a nyugati blokkal egyre inkább kritikus kínaiakkal is.

Az EU vezetése természetesen óriási haragra gerjedt a nyílt normasértést követően: Ukrajna megszállása óta Oroszországot nyugati szankciók sújtják, és telefonos egyeztetéseken kívüli, kétoldalú látogatást azóta senki sem tett Moszkvába, pláne nem soros EU-elnökként. Orbán – feltehetően terveivel összhangban –  az EU külügyi főbiztosa és több tisztviselője szerint sem tette ugyanis nyilvánvalóvá, hogy kormányfői vagy EU-elnöki „sapkájában” jelent-e meg Putyin előtt (az orosz és kínai fél pedig emiatt vette a lapot, és az EU-s „sapkát” adta rá Orbánra) Ráadásul a szombati moszkvai látogatás és látványos Orbán-Putyin sajtótájékoztató után kicsivel a háború eddigi egyik legsúlyosabb – hét halottat és több mint húsz sérültet követelő – rakétatámadása érte Kijevet. Az oroszok egyik Kinzsal 101-es rakétája az ukrán főváros fontos, többek között rákos betegeket kezelő gyermekkórházát is megrongálta. A kórházat ki kellett üríteni.

Orbán Viktor persze szombaton este a repülőn még úgy nyilatkozott: Putyin „nagyon hidegfejű, racionális ember”, akivel „nehéz tárgyalni”, de „minden perc halott katonákba, halott fiatalokba” kerül, ezért célja az volt, hogy a háborúzó orosz elnököt meggyőzze, „gondolja át” a tűzszünet lehetőségét. Hozzátette:

„Én vagyok most az egyetlen nyugati vezető, aki mind Zelenszkijjel, mind Putyinnal szóba áll.”

Nyilatkozata illeszkedik abba a beszédmódba, amelyet 2024 elejére Orbán Viktor a NATO-val és az ukrajnai háborúval kapcsolatban kialakított. Interjúban elmondta már, újfajta NATO-t szeretne, ahol a tagállamokon kívüli missziókban Magyarországnak nem kell részt vennie, és csupán védelmi feladatokra rendezkedik be. Érvelése szerint ugyanis a katonai szövetség jelenleg „háborúpárti”, és ez világháborúhoz vezetne:

„Ami ma Brüsszelben és Washingtonban történik, talán most inkább Brüsszelben, mint Washingtonban, az egyfajta hangulati előkészítése egy esetleges közvetlen katonai konfliktusnak, nyugodtan hívhatjuk úgy: Európa háborúba lépésének előkészítése.”

Kijev, 2024. július 2.
A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Volodimir Zelenszkij ukrán elnök (j) fogadja Orbán Viktor miniszterelnököt Kijevben 2024. július 2-án.
MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

Hétfőn láthattuk: Putyin átgondolta, és egyelőre nem kér az Orbán által ajánlott békejobból, sőt, láthatóan alaposan vissza is élt a helyzettel, hogy EU-s kormányfő járult a színe elé, belőle meg jóformán udvari bolondot csinált… Értelmetlen volt tehát akkor Orbán „békemissziója”?

„Van-e más, amiben hiszel, ha már nem maradt semmi sem?”

A válasz röviden annyi is lehetne, hogy a diplomáciai útvonal keresése sohasem értelmetlen, bárki, bármilyen szándékoktól vezérelve is keresi azokat.

Hosszabban pedig az elmúlt harminc évvel magyarázható. A kulcs Orbán Viktor és a NATO hosszú és valahogyan mindig különleges kapcsolatában keresendő. Magyarország 25 éve, 1999-ben éppen Orbán miniszterelnöksége alatt csatlakozott ugyanis az Észak-Atlanti Szövetséghez. Ez a Horn Gyula alatti MSZP és az SZDSZ akkori szakpolitikusai mellett éppen Orbán és a Fidesz jóvoltából történt meg – viszonylag hamar.

A csatlakozásról a formula szerint 1997 novemberében népszavazás döntött Magyarországon. Ezért ebben az időszakban beszéltek az ország vezetői a leginkább átláthatóan a közvélemény számára a nyugati katonai szövetségről – igaz, az erről szóló beszédben nem igazán kapott szerepet más álláspont, mint hogy az Egyesült Államok vezette katonai szövetség tagjává válni nemzeti érdek.

Maga Orbán – a NATO mostani egyik legnagyobb és leginkább vitatott nemzetközi kritikusa – akkor még úgy fogalmazott: nincs más járható út Magyarország biztonsága és a huszadik századi, Magyarország területi integritását folyamatosan megsértő helyzet felszámolására, mint a nyugati szövetség:

Orbán tehát 1989 után felívelő politikai karrierjét nagy részben a nyugati katonai és gazdasági integráció feltétlen – talán az átlagnál radikálisabb – híveként kezdte.

Nem túlzás azt sem kijelenteni, nagyon nagy részben Orbán Viktor és a korabeli Fidesz járult hozzá a csatlakozás megtörténtéhez. Annak a népszavazás utáni, lényegi részét 1998-tól már éppen Orbán kormánya vezényelte le. Az ország pedig a már Bill Clinton elnök által kezdeményezett 1999-es, Szerbia elleni NATO-beavatkozásban az egyik legmegbízhatóbb katonai támogatónak bizonyult.

Jelzi mindez a NATO-csatlakozás korabeli megítélésének egysíkú jellegét. Egyrészt ott volt Orbán, Keleti György szocialista honvédelmi miniszter, Simonyi András későbbi washingtoni magyar nagykövet, avagy Mécs Imre SZDSZ-es politikus, akik számára akkor még egységesen a NATO és az Európai Unió jelentették a „Nyugatot”. Az oda való csatlakozás pedig a magyar politikai vezetés úgymond évszázados, szimbolikus, történelmi igazságtételét, amit ők végeznek el – véget vetve az első világháborút, Trianont, az 1944-es német náci és szovjet megszállást és 1956 leverését is kitermelő függőségi helyzetnek és paktumoknak. A csatlakozás áráról viszont szinte sohasem volt ekkoriban szó. 1997-ben – egy gazdaságilag hihetetlenül gyenge Oroszország mellett – fel sem merült. Az 1989 utáni rendszerben mindenki tudta: a NATO részévé válni a szabadságvágy és a függetlenedés százéves, az 1918-as őszirózsás forradalom magyar és tágabban a dunatáji tervének beteljesítése lehet. És mitől lehetnénk szabadabbak és függetlenebbek, mint attól, ha a „demokratikus Nyugat” részévé válunk. Így gondolták az MSZMP reformistái és a legvadabb antikommunista rendszerváltók is. Lezárni a magyarság „vérzivataros évszázadát” és végre a „jófiúk” közé kerülni? Miféle politikus az, aki ellenkezne?

„Nkosi Sikelel, iAfrica”

Ma már látszik, hogy tőlünk 12 000 kilométerre, Dél-Afrikában 1989 ugyancsak a következő fél évszázadot eldöntő év volt. Az ország hosszas és reménytelen apartheid elleni küzdelmében az 1980-as évek végére váratlan fordulat állt be. A fehér hatalmon alapuló rezsim hirtelen és nagyon gyorsan kezdett elfáradni és összeomlani. 1989-re a faji türelmet, toleranciát és szabadságot vágyó többség szimbolikus vezetője, az 1964 óta börtönben ülő Nelson Mandela is kiszabadult. 1994-ig az átalakulás végbement: az ország apartheid államból formálisan polgári demokrácia lett.

Dél-Afrika 1989-e tehát Magyarországéhoz hasonlóan zajlott. Emberek, alattvalók, akik már megszokták, hogy soha semmi beleszólásuk nem lesz az állam ügyeibe, hirtelen találják szemben magukat egy világgal, ahol minden lehetséges, ahol a hatalmas ellenség, a legyőzhetetlennek hitt rezsim hirtelen megfutamodik, a pálya a tiéd és a többi állampolgáré. A fehér, fekete, törzsi és más apartheid elleni aktivisták számára úgy tűnt, a vágyott mennyország jött el.

Azóta mind Dél-Afrika, mind Magyarország csalódott 1989-ben. A nagy várakozások után 30 évvel korrupció, növekvő egyenlőtlenség, demokráciadeficit jellemző mindkét országra.

A végül nemzeti himnusszá váló afrikai szabadságdal és a mi 1988-as „Szabadság, szerelem” Petőfi-értelmezésünk mégis ugyanarról szól, ugyanannak az érzelemnek: a szabadságvágynak a kifejezésére szolgál.

Bármennyire is hasonló azonban ez a szabadságvágy, Magyarország mégis a NATO-ban látta szabadsága és függetlensége zálogát, a fő fenyegetést pedig az orosz „igában”, a közeli és fenyegető, öreg szovjet rezsimben. Félt egy olyan zűrös, háborús átmenettől is, mint amilyen Romániában vagy Jugoszláviában történt. Ezért szinte „kopogtatott” a nyugati szövetségesek ajtaján.

Dél-Afrika ezzel szemben éppen az apartheid rezsimet támogató, elismerő és lényegében fenntartó NATO, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok, évszázados és frissebb elnyomóik igájából szabadultak ugyanekkor. Nemzeti felszabadítási mozgalmukat, az antirasszista és polgári radikális Afrikai Nemzeti Kongresszust pedig a Szovjetunió, majd fő utódállama, Oroszország támogatta.

A németországi Deutsche Welle nemrég, a 75 éves NATO-csúcs elé, óvatoskodó, de a lényeget kimondó összeállítást készített a problémáról. Oroszország ukrajnai háborújának 2022-es kiszélesítése után a NATO-tagság az olyan európai országok lakói számára, mint Lengyelország, a balti államok, vagy akár Románia, annak a záloga lett, hogy ilyen megszálló háború ellenük már nem fordulhat elő.

Ha a lengyel, vagy balti közmegegyezésre gondolunk, a szövetség ugyanakkor esély is arra, hogy „az oroszoknak” történelmi sérelmek és mélyen gyökerező ellenszenv miatt visszavágjanak.

Eközben  az Észak-Amerikán és Európán kívüli világ többsége egészen más nyugati hatalmat ismer, mint mi. Persze a globális kapitalizmus Wall Streetről induló válságai, a növekvő munkaórák, az egyre gyatrább közszolgáltatások ránk is kiterjednek. Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában viszont ezenkívül a Nyugat és katonai paktumai a brutális háború, iszlám és fasiszta szélsőségesek, illetve a konzervált szegénység képviselői. Az ő szabadságprojektjeik – amelyek immár Nyugat-Afrika teljes és látványos átállásával végleg Oroszországhoz és Kínához kötődnek – éppen a NATO kritikájára épülnek. Dél-Afrika, de még az el nem kötelezett mozgalmat képviselő India diplomatái és szakértői is úgy nyilatkoztak a német közmédiának: a Nyugat és intézményei háborús kalandjaik – Irak, Afganisztán, Gáza –  miatt „elveszítették erkölcsi alapjukat” arra, hogy kritizáljanak, vagy hogy a kelet-európai, oroszok elleni erőfeszítésben katonai, diplomáciai segítségükre igényt tartsanak.

Az új elem a 2020-as években az, hogy India, Dél-Afrika, Brazília vagy éppen Mexikó úgy fogalmazhatják meg ezt az éles Nyugat-kritikát, hogy immár gazdasági erejük is vetekedhet a Globális Észak államaival. Ráadásul a nyugati államok által a legutóbbi évtizedben faképnél hagyott nemzetközi intézményeket is elkezdték aktivista módon használni. Éppen Dél-Afrika (és nem a palesztin hatóság!) volt az is, aki a hágai Nemzetközi Bírósághoz (International Court of Justice – ICJ) fordult, hogy a brutális gázai ostrom miatt számon kérje a Nyugat által támogatott Izrael államot. Kritikájuk tehát nem vehető úgy semmibe, mint 20 éve, a NATO 1990 utáni fénykorában.

Ezzel szemben Európa a hanyatló helyzetre és az átalakuló erőviszonyokra úgy reagált, hogy a hanyatlást elzárkózással igyekszik lassítani. Az ukrajnai háborút és Izrael háborúit illetően is gyanúsan „ellenségként” tekint a nyugati támogató akciókat kritikával illetőkre, és azt hangoztatja, csupán katonai megoldás létezik – tehát a Hamaszt mindenestül el kell pusztítani és Vlagyimir Putyin hadseregét is végleg le kell győzni.

Érdekes, hogy a NATO alapítójának, az Egyesült Államok közvéleményének és a trumpista populista-jobboldali politikusainak az álláspontja ebben egyre inkább eltér az oroszokat közvetlen és súlyos fenyegetésként megélő Európáétól. Ők – globálisabb szempontból – immár inkább Kína miatt aggódnak.

A globális pofozózsák

De nem csak ott, hanem újabban már a New York Timesban is arról cikkeznek, amerikai vezető kormánykörök immár „elképzelhetőnek tartják”, hogy Ukrajna oroszok által megszállt területeiről az orosz hadsereget nem sikerül kűzni, és így kell megegyezni. Mindezt a NATO, az USA és az EU hivatalos kommunikációja még nem tükrözi. De Orbánnak jó hátszelet ad, csakúgy mint az, hogy Robert Fico szlovák kormányfő, sőt Dimitar Glavcsev ideiglenes blogár államfő is mellé állt.

Olyan pillanat jött tehát el, amikor a nagy, nyugati katonai blokk magával a globális kapitalizmussal kerül szembe.

Mivel a globális rend mostanra egyenlőbb erőviszonyokat hozott létre Európa, Észak-Amerika és egyes, ezen kívüli (nem-fehér többségű) államok között, a NATO politikája „közös értékekre” hivatkozva először helyezkedik szembe a gyorsan változó erőviszonyokkal.

Anatol Lieven diplomata és egyetemi oktató szerint a NATO története három korszakra osztható: A „NATO I” a hidegháború egyik szereplője, amely betöltötte a feladatát: sikerült elérnie a Szovjetunió és a keleti blokk összeomlását és megakadályoznia, hogy Európán belül akár egy puskalövés is megtörténjen – ehelyett háborúit Vietnámban, Angolában és a Globális Dél ezer más helyén vívta meg, milliós áldozati számmal. „NATO II” a katonai szövetség 1990 utáni, hirtelen útkeresésének kaotikus eredménye, amely végül ugyancsak brutális megszálló háborús kalandokba keveredett Afganisztánban, Irakban. Ezzel végleg szertefoszlott az az 1989-es remény, hogy az USA által vezetett nyugati hatalmak akár pozitív szerepet is játszhatnak a jövőben a világban. Tehát az a remény, amelyet követve Magyarország is csatlakozott hozzá, Orbán Viktor helyeslésével.

A „NATO III” korszaka 2014-ben jött el. Ezt eddig soha nem látott, veszélyes helyzet okozta, amelynek során egy ellensége, Putyin elnök úgy döntött: Európán belül és nyílt, fegyveres konfliktussal hívja ki őket Ukrajna „birtoklásáért”. A helyzet azóta is súlyosbodik. A magyar miniszterelnök, a NATO I feltétlen híve és a NATO II erkölcsi igazolója a NATO III-mal kapcsolatban érezte meg – ez akár pályája végét is jelentheti -, hogy veszélyes Magyarországra nézve is.

Orbán Viktort persze nem igazán érdekli a szabadság, önrendelkezés vagy az általános igazság és jólét, amikor körberepkedi a világot. Érdekli viszont az, hogy a globális kereskedelmet – amelyből ő és az orosz vezetők is élnek — ne korlátozza semmi. Érdekli továbbá az is, hogy új, a Globális Délen vele szóba álló partnereitől a NATO politikája ne szakítsa el.

Szándékai tehát önzőek és összhangban állnak a tőkés terjeszkedés logikájával, miközben magyar miniszterelnökként az nyilván nem igazán zavarja, hogy ez nyugati nagyhatalmak státuszvesztésével jár.

Moszkva, 2024. július 5.
A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök (b) és Vlagyimir Putyin orosz elnök tárgyal Moszkvában 2024. július 5-én.
MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher

Amit csinál, ennek ellenére – és a brutális orosz támadások tükrében is – lényegében hasznosnak minősíthető. A történelemből tudjuk, kinőhet tűzszünet, a háború leállása abból is, ha egy szereplő szinte arcátlanságból elkezd tárgyalni a többiekkel. Ez ugyanis egyfajta „hírvivői” szerep, amely megnyithat bizonyos kommunikációs csatornákat. Az pedig, hogy ezek azután mikor élednek fel, mikor kezdik el használni őket, már nem a magyar miniszterelnökön fog múlni.

Orbán Viktor szerepe ebben nem különleges. Számos más, a háború befejezésében érdekelt hatalom, így a török kormány, a szaúdi királyi ház, sőt korábban Emmanuel Macron francia elnök is nyitott már ilyen csatornákat. A moszkvai találkozó – amelyet gyorsan követett Narendra Modi indiai elnök látogatása is – viszont szintlépés. Putyin most még örülhet ennek, de a későbbiekben, amikor végül az orosz államgépezet sem bírja majd már fenntartani a háborús szerepét, még rá is szorulhat ilyesféle csatornákra. A nyugati politikai vezetők Trumptól az európai kormány- és államfőkig pedig, miközben elítélik őt, nyilván egyben elégedettek azzal a helyzettel, hogy az ilyen próbálkozásokkal a már amúgy is rossz hírű Orbán Viktor megy a falnak jó párszor. És nem ők. A helyzet tehát mindenkinek jó lenne, Magyarország miniszterelnöke viszont így is csupán alárendelt szerepből próbál az ügyben erőt demonstrálni.

Egy jobb világért dolgozunk. Társakat keresünk, számíthatunk rád?

Júliusban 100 új rendszeres támogatót keresünk, legyél te az egyikük!

 

Kiemelt kép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher