A hatalomhoz közel álló médiák micsoda boszorkánykonyhája kell hozzá, hogy mégis minden a francia identitásról, a veszélyben levő fehér rasszról, a haldokló Köztársaságról, a nagy népességcseréről szóljon…
Még az sem lehetetlen, hogy alkotmányozó időket fogunk élni. Itt az ideje a történelemhez fordulnunk, amely tud egy alkotmányról, amelyet bár sosem vezettek be, mégis döntő fontosságúnak bizonyult.
A közterületek elnevezése a nép politikai nevelésének része, így mindig kérdéses, hogy a történelem nagy szereplői, politikai elvek, történelmi események közül mely érdemli meg, hogy közterület neve őrizze az emlékét?
Ahogy a gyökeres változtatás igénye egyre inkább teret nyer, úgy lesz egyre aktuálisabb a legnagyobb forradalom örök szimbóluma: a Nagy Francia Forradalom.
A kommün harcosai az utolsó napokban sem veszítették el a reményt és a lelkesedést: végre olyan körülmények között harcolhattak, melyet ismertek, nem kevesen tartották úgy, hogy Párizs utcakövei még menthetik a forradalmat.
A francia tábornokok fenyegetése sokadlagos probléma Macron fasizálódásához képest.
A francia irodalmi elit egésze számára a párizsi nép lázadása nem volt más, mint a „csőcselék” tombolása.
Debord-nál nem meggyőzésről van szó még a legfontosabb teoretikus dolgaiban sem: hanem arról, hogy kedvet csináljon, hogy értéket adjon a lázadásnak, a boldogság keresésének, a vágyak megélésének.
A tőkés termelési mód irracionális eredményeit koherensként, racionálisként és vitathatatlanként állítja az atomizált tömegek elé, ahol már a termelők közti minden közvetlen kommunikáció megsemmisült a közösségiekkel egyetemben.
Vannak, akik lassan belenyugszanak a világ állásába, és vannak, akik az ellenségeskedést választják: Guy Debord az utóbbiak közé tartozott.