Az olasz diákforradalmárok szerint az egyetem legkevésbé volt az emancipáció útja, a munkásosztályt pedig nem megismerni kívánták, mint Franciaországban valamiféle mitikus képződményt, hanem a lehető legjobban ismerték, mint tömegmunkást a mindennapjaikból, a teoretikus leírását pedig az operaismóból.
Az olasz ’68 egy kemény és erőszakos, feszült, sok tekintetben véres korszak, de egyben játékos, intelligens, szenvedélyes és persze érzelmekkel teli időszak is.
A franciaországi bevándorlásról és az iszlámról létezik egy hiedelemvilág, amelynek két alapvető eleme van: Franciaországban egyre több a bevándorló, és ezek egyre kevésbé „integrálódnak” a társadalomba. Mondanunk sem kell, hogy mindkettő hamis.
A késő modernitás elhozta a modern férfi válságát, miközben a patriarchátus – szemben minden híreszteléssel – köszöni szépen, jól van.
Mi történik akkor, ha feltételezzük egy pillanatra, hogy a tőkés rendszerre jellemző érték-uralom közvetlen kapcsolatban van a nemek közti társadalmi viszonyokkal. Ha a kapitalizmus mintegy strukturálisan: hímnemű?
A kommunizmus tervének sikere egy tekintetben volt cáfolhatatlan: a társadalmi hierachia megdöntetett.