Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„A nép jó, a képviselői megvesztegethetőek, a nép erényében és szuverenitásában kell keresnünk az ellenszert a kormányzat bűneivel és despotizmusával szemben” Egy alkotmányról

„Kilencvenhárom nagyobb volt mint egy évszázad”
(Daniel Bensaïd: Moi, la Révolution, 102.)

 

Még az sem lehetetlen, hogy alkotmányozó időket fogunk élni. Úgy hírlik, hogy – túl az ilyen-olyan politikai és kormányozhatósági kérdéseken – mégiscsak az új alkotmány fő iránya a népszuverenitás közvetlen gyakorlásának, a népi részvétel formáinak kiszélesítése lesz, amelyet elvi okokból, az 1989-90-es rendszer tapasztalatai, Tölgyessy „beleírtam az Alkotmánybíróságot” Péter és Szájer József laptopja után természetesen csak helyeselni tudunk. Itt egy nem túl közismert történelmi példára szeretnénk felhívni a figyelmet, amely először kísérelte meg a népszuverenitás közvetlen gyakorlásának intézményesítését a képviseleti kormányzás alapvető jellegzetességeinek fenntartása mellett.

Persze aligha van alkotmány, amelynek rosszabb lenne a sajtója (a történészi álláspontok jóval sokszínűbbek) mint az 1793-as francia „jakobinus” alkotmánynak.

Nem kevesen lényegében a sztálini alkotmány valamiféle előképének tartják: egy diktatúra hozta létre; olyan elvekre épült és olyan eljárási módokat tartalmazott, amelyet éppen a létrehozói vettek leginkább a semmibe; az elfogadására kiírt népszavazás hatalmas manipuláció volt mindössze (maga a szinte egyöntetű elfogadása a legjobb bizonyíték minderre); ráadásul végeredményben be sem vezették és így tovább. Ennek sok tekintetben az is az oka, hogy a történelmi emékezetben az egész korszak, a „jakobinus diktatúra”, egy blokként tűnik fel: a zabolázhatatlan sans-culotte népmozgalom, a törvényhozó hatalom szuverenitásának állandó megsértése, a maximum-törvények, persze a Terror, Vendée, a Közjóléti Bizottság diktatúrája – ebben a sztoriban ez a „kamu alkotmány” legjobb esetben a szokásos jakobinus „utópia” megnyilvánulási formája lett (tudják, Rousseau, a régiek antik szabadsága, mely a modern korban, egy nagy országban anakronisztikus őrület volt), rosszabb esetben egyszerű politikai machináció (sosem akarták bevezetni, senki sem gondolta komolyan a dolgot, a kiépülő diktatúra leplezésére szolgált csupán).

Jól tudjuk, a nagy francia forradalom rögtön a legnehezebb feladatot szabta magának: egyszerre hozta el az egyének felszabadulását és a társadalom önmaga feletti uralmának az igényét – ennek a példátlan kísérleti terepe volt, a népképviselet rendszere bolyongásának tíz esztendejéé. Elvek, ideák és teóriák sosem kerültek ilyen domináns helyzetbe, megvalósításuk sosem folyt ilyen őszinteséggel és intenzitással, a hozzájuk való rigorózus ragaszkodás sosem volt ily mértékben a politikai cselekvések alapvető motivációs ereje:

ezért van, hogy a Forradalom nemcsak modell, inspirációs forrás, hanem „állatorvosi ló” is a modern politikai univerzum megértéséhez.

Rögtön érdemes megjegyezni: igen furcsa történészi perverziónak tűnik olyan alkotmányról hosszan értekezni, amelyet végeredményben sosem vezettek be. Ez bizony nem feltétlenül teljesen téves nézet, de higyjenek nekünk, a dolog nem érdektelen, hiszen a Forradalom politikai gondolkodásának igazi kulcsmomentumát jelenti maga az 1793-as esztendő is persze, de az alkotmányról szóló viták különösképpen. Egy sorsdöntő pillanatban „gondolta el a Forradalmat” (azt az alapvető kérdést, hogy mit jelent a gyakorlatban a nemzet szuverenitása, és hogy „a törvény az általános akarat kifejeződése”). Mert másik oldalról az sem véletlen ám, hogy az alkotmányról szóló 1793 tavaszi vitákat nem is kevesen a Forradalom talán leginnovatívabb korszakának tartják a politikai gondolkodás terén. Sőt, még olyanok is akadnak, akik a modern kor legdemokratikusabb alkotmányának tekintik (és az első alkotmánynak, amely a teljes polgári egyenlőségen alapult): a máig ható nimbusza éppúgy magyarázatra szorul, mint megvető lekezelése és félrelökése. Erre fogunk most kísérletet tenni.

Ez az írás, rövidebb formában, a RedNews oldalán jelent meg először.

Egy alkotmány végnapjai

Talán nem árt pár mondatban emlékeztetni a történelmi körülményekre. A nagy kérdés 1789 júniusára (az ismert politikai harcok körülményei között) lényegében eldőlt, amikor a rendi gyűlés átalakult Alkotmányozó Nemzetgyűléssé, és két dolog is világossá vált: az egyik, hogy az ország nem az angol úton indul tovább, azaz történelmi alkotmány helyett írott, politikai elveken, nem hagyományokon alapuló alkotmánya lesz; másrészt mindezzel az is nyilvánvalóvá vált, hogy a szuverenitás birtokosa immár nem a király, hanem a nemzet. A népszuverenitás hirtelen közhellyé vált és ezzel a Forradalom azonnal feltette magának a legfontosabb kérdést: mit jelent, hogy a nép (mely a privilégiumok és a társadalmi testekre alapuló rendszer végével egyenlővé is vált a szabad egyének alkotta nemzettel) a szuverenitás birtokosa? Ez egy alapelv, vagy a nép gyakorolja is a szuverenitását? Ha az utóbbi: ez csak magára az alkotmányozás aktusára érvényes, vagy a törvényhozás más döntéseire is?

Akkoriban még az emberek, különösen az elit elitje, mely az Alkotmányozó Nemzetgyűlés nagy gárdáját alkotta, tudta miről beszél: Franciaországban, az ország kiterjedése és népessége nagysága miatt, demokrácia (azaz népuralom, ahol a nép gyakorolja a szuverenitását) nem létezhet, azaz az egyetlen lehetséges megoldás, a képviseleti kormányzás (gouvernement réprésentatif), amely hangsúlyosan nem demokrácia. A „képviseleti demokrácia” nem a képviseleti elv kizárólagosságát jelentette egy olyan rendszerben, ahol általános választójog van (emlékezzünk Rousseau szavaira az angol nép négy évenkénti szabadságáról: a Forradalom szereplőinek nagy része mélyen egyetértett ezzel), hanem a képviseleti rendszer és a demokrácia valamiféle szintézisét.

A fentiekből következik, hogy a Forradalom alatt igen anakronisztikusnak tűnik a képviseleti/közvetlen demokrácia duettjének a használata: a képviseleti kormányzás és a „demokratikus köztársaság” koncepciójának hívei álltak egymással szemben – lényegében már 1791 tavaszától. A demokráciát (ma úgy mondanánk: a „közvetlen demokráciát”, mintha lenne másmilyen is) éppúgy utópiának és anarchikusnak gondolták, mint manapság; következményeiben pedig anarchiának, az utca, a tömeg uralmának. De a tiszta képviseleti rendszerrel kapcsolatban is igen komoly fenntartásokkal éltek: a képviselet kizárólagosságára az ancien régime árnyéka vetült, a képviselő könnyen társadalmi privilégiumok megtestesítőjévé is válhat, melyek révén valamiféle új arisztokrácia jöhetne létre.

Azaz a nagy kérdés továbbra is igen akut maradt: hogyan lehet megvalósítani a népszuverenitást a gyakorlatban?

Legkésőbb 1790 telétől 1791 tavaszától mindez nem csak az Alkotmányozó Nemzetgyűlés problémája maradt (ahol a szélbal, azaz lényegében Robespierre és Pétion, vívta reménytelen küzdelmeit a cenzus, a „gazdagok országa” ellen és a legkiterjedtebb emberi jogok védelmében – Marcel Gauchet, „a francia Kis János”, jegyzi meg valahol, hogy ha Robespierre meghal 1791 végén, a legnagyobb liberálisok Panthéonjában lett volna a helye), hanem a felszabadult közvélemény, sajtó és az egyre terjedő népi társaságok országában társadalmi kérdés is lett belőle. Az, hogy valami középút kell a tiszta képviseleti rendszer felügyeletére, ellenőrzésére, a népi, „patrióta” társaságok számára egyértelmű volt. A korban kicsiny, de egyre befolyásosabb republikánus körök vetik fel a végül nagy jövőt befutó fogalmat: a népi „sanction” (itt: jóváhagyás) intézményes kérdését a törvényhozás által elfogadott törvények felett: azaz annak a népi szakcionálását,  hogy a törvények megfelelnek-e az általános akaratnak.

Mondanunk sem kell: a Forradalom óriási sodrásában ezek nem csak politikafilozófiai viták, hanem a legélesebben politikai kérdések voltak. Ezen társaságok révén a népszuverenitás kérdései a gyakorlatban is jelentkeznek, persze a legélesebben „Varennes”, a király szökése után: ez az időszak a politikai közvélemény igazi születése volt Franciaországban,  petíciós mozgalmak, sajtókampányok, népi társaságok vitatták a politikai kérdéseket, ekkor született meg a francia republikanizmus, de a célkeresztben leginkább a konzervatív (és egyre konzervatívabb) alkotmány állt.

A megijedt Alkotmányozó Nemzetgyűlés válasza minderre a nemzet szuverenitásának deklárása, majd azonnali visszavétele volt. Paradox módon az ellenállás inkább a rendszer konzervatív fordulatát hozta el. Vagy nem is annyire ellentmondásosan, hiszen a Varennes utáni népi mozgalom a lassan kirajzolódó igen konzervatív, tisztán képviseleti, vagyoni cenzuson alapuló alkotmányos monarchia mindössze két elemét kérdőjelezte meg: a lassan megszülető alkotmányt és a monarchiát. Tovább szűkítették elsősorban a megválaszthatóság vagyoni kritériumait és a lehetségességig megerősítették a végrehajtó hatalom, azaz a király jogköreit.

Ez a konzervatív fordulat együtt járt a fentebb említett népi társaságok, klubok lényegi neutralizálásával (a hírhedt Le Chapelier-törvény, melyet műveltebb baloldali barátaink jól ismernek: ugyanez tiltotta be a munkások egyesülési jogát is, mint a céhrendszer, azaz a privilégiumok, újjáéledésének veszélyét), azaz még a petíciós kollektív jogot is elvették tőlük. Mindez egy igen éles ellentmondást hozott felszínre és tette a politika legélesebb kérdésévé: a francia Forradalom népi forradalom volt a kezdetektől (a Bastille elfoglalása nélkül mit tett volna a király az Alkotmányozó Nemzetgyűléssel? A „nagy félelem” nélkül eltörölték volna a privilégiumokat? Az októberi asszonyok menete nélkül lenne Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat, és a király és a törvényhozás Párizsban lenne?), most viszont a nép körön kívül helyezésével kívánták „befejezni a Forradalmat”. Ráadásul igen drasztikus módon, nem véletlen, hogy a loi martiale (az ostromállapot törvénye) is kellett hozzá és a Mars-mezei vérengzés. Mindent elleneztek, amely a tiszta képviseletet (azt is cenzusos formájában) akárcsak árnyalta volna: a legélesebben voltak demokráciaellenesek, és ez bizony erősen rányomta a bélyegét az 1791 szeptemberi alkotmányra is.

Ez a végrehajtó hatalmat teljesen a király kezébe helyezte, a király nevezte ki a minisztereket (akik nem lehettek a törvényhozó testület tagjai) és akik csak a királynak tartoztak felelősséggel. Az alkotmány elfogadása a törvényhozás, a rendi gyűlésből alakult ún. Alkotmányozó Nemzetgyűlés (tehát nem a nép) révén történt – ebben az egy aktusban, azaz magában az alkotmány elfogadásában a királynak nem volt vétójoga, azonban minden más törvény esetében igen. Az ugyan nem abszolút, hanem felfüggesztő jellegű vétó volt, de abban a lehető legerősebb: minimum egy, de bizonyos esetekben három törvényhozási ciklusra (két éves ciklusokat írt elő az alkotmány) halaszthatta el a törvények életbe lépését. Az alkotmány elfogadása után választásokat tartottak, ahol az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjai nem indulhattak el (egyébként Robespierre javaslatára, de később alkotmánytörténeti precedens is lett a dologból: akik részt vesznek az alkotmány létrehozásában, azok nem lehetnek tagjai a már ezen alkotmány alapján felálló törvényhozásnak – ez garantálhatta  az alkotmányt illető elfogulatlanságukat), így alakult meg a Törvényhozó Nemzetgyűlés (szintén cenzusos választójog alapján).

Végül a politikai helyzet buktatta meg az alkotmányt: a király a háborús körülmények között konkrét katonai-védelmi intézkedéseket vétózott meg, melyekre nem lehetett kettő-hat évet várni. A vétó által kiváltott júniusi népfelkelés még kudarcot vallott: a király ugyan még megalázottabban került ki az eseményekből, de először (és utoljára) nemet mondott a párizsi népfelkelésre (azaz nem vonta vissza a vétóit) – alighanem pont akkor viselkedett bátran, amikor nem kellett volna. Lényegében megfosztotta a girondiakat 1792 tavasza óta vezetett politikájuk értelmétől, azaz a kompromisszum keresésétől az udvar és a dolog folyásával (a háború vezetése, az élelmezési kérdés, a passzívak kizárása a politikai jogokból és a Nemzetőrségből) egyre elégedetlenebb népi mozgalom között. A jakobinusok baloldala (elsősorban Robespierre és köre) pedig lassan feladta alkotmányvédő álláspontját és egyre nyíltabban beszélt a „törvényhozási despotizmust” megdöntő felkelésről.

Egy ponton a párizsi szekciók, helyi önkormányzati testületek pedig – és ez a későbbiekre nézvén is érdekes lesz – egyszerűen kijelentették, hogy a nép visszavette a szuverenitást, azaz az 1791-es alkotmány érvénytelen, XVI. Lajos többé nem a végrehajtó hatalom birtokosa, majd mindezt népfelkeléssel, a Tuileriák ostromával, a király bebörtönzésével tették egészen explicitté. Az alkotmányt a politikai helyzet és a népmozgalom kettőssége buktatta meg tehát. A második forradalom megkezdődött.

Egy alkotmány születése

A Törvényhozó Nemzetgyűlés mindezt ad acta tette, a király helyett ideiglenes kormányt nevezett ki, de az alkotmányozást nem vállalta magára. Azonnali választásokat írt ki egy alkotmányozó konvenció megválasztására (az amerikai minta az elnevezésben nyilvánvaló volt, érdekes, hogy magyarul a Conventiont konvenciónak mondjuk, ha Amerikáról van szó, Konventnek, ha pedig Franciaországról) – jellemzően nem a korábban fennálló alkotmányos szabályok, hanem immár (csak a férfiakra vonatkozó) általános választójog alapján.

A felálló Konvent azonnal deklarálta, hogy az új alkotmány csak népi beleegyezéssel jöhet létre, proklamálta a királyság végét, az „egységes és oszthatatlan francia Köztársaságot” és egy bizottságot nevezett ki az új alkotmány megszövegezésére.

A kérdés a legsürgetőbb volt: hogyan lehetne a politikai szenvedélyeik és véleményeik révén végtelenül megosztott népnek valamiféle elfogadható közös intézményrendszert adni?

A Köztársaság a kezdetek kezdetétől a lehető legmélyebb válságban jött létre, maga az alapítása is igen delikát dolog volt: 1789, azaz a nemzet szuverenitásának deklarálása és 1792, a teljes politikai egyenlősége a nép tagjainak, példátlan sebességgel lökte a franciákat a politika univerzumába. Az 1793-as esztendőben aktív polgárrá válni nem egyszerű jogkiterjesztés volt csupán (és a választójoggal való normális időkben való rendelkezés): mind a polgároknak, mind a kormányzóknak egy csapásra kellett olyan politikai kultúrával rendelkezniük, amely megalapítja, megmenti és működteti a Köztársaságot. Mindenki egyetértett vele: nem egyszerűen intézményrendszer létrehozásáról van szó, hanem a Köztársaság valódi megalapításáról, republikánus erkölcsökre, politikai kultúrára is szükség van, nem egyszerűen jogszabályok elfogadására.

Végül a girondiak bukása gyorsítja fel az eseményeket: 1793 júniusában a már a Hegypárt által dominált Konvent két hét vita alatt elfogadja az alkotmány (és egy új emberi jogi nyilatkozat) szövegét, melyet népszavazásra bocsájt. Az alkotmány elfogadásának hirtelen felgyorsulának okait jól ismerjük: a Gironde képviselőinek eltávolítása a törvényhozásból kiváltotta az ún. föderalista lázadást az ország nagyjából harmadában, az alkotmány célja a helyzet pacifikálása volt, az igazi polgárháború elkerülése. Ilyen értelemben nem is maga az alkotmány kidolgozása volt igazán fontos, hanem a nép általi elfogadása.

A kissé, vagy talán nem is annyire kissé, sematikus történelemkönyvek a „jakobinus” diktatúra valamiféle természetes és igen gyors kialakulásáról beszélnek a girondiak bukása után – ennek éppen az ellenkezője volt igaz. Távolról sem diktatúrától volt még szó, hanem éppen ellenkezőleg: romokban heverő szuverenitásról.

A Konvent tekintélyének is finoman szólva nem tettek jót a párizsi szekciók rá irányuló ágyúi, a párizsi Kommün egyszerre volt a törvényhozó veszélyes vetélytársa, miközben maga sem irányította az őt alkotó szekciókat. A szekciókon belül egészen őszig változó kimenetelű harcok dúltak a mérsékeltek és a radikálisok között. Vidéken sem volt jobb a helyzet: szekciók és klubok csatáztak az egyes önkormányzatok irányításáért, a Konvent biztosai folyamatos összeütközésben álltak a helyi adminisztrációval, de gyakran a kormány küldötteivel is. Mindebbe belerobbant az ún. föderalista lázadás, amely már nem csak a különböző testületek legitimációs és hatalmi harcáról szólt, hanem egészen nyíltan a Konvent (és helyi biztosai, a hatalmát támogató klubok és népi társaságok) legitimitását kérdőjelezte meg: mintegy harminc megyében megyei közüdvi bizottságok alakultak, azaz nyíltan hadat üzentek a központ adminisztrációs (és rendőri-represszív) hatalmának is.

A sans-culotte mozgalom nagy korszaka (mely 1792 nyarától 1793 decemberéig tartott) iránt érzett minden szimpátiánk mellett sem hallgathatjuk el véleményünket: aligha volt igaza Soboulnak (és előtte Kropotkinnak vagy Guérinnek), akik a sans-culotte mozgalom esetében a közvetlen demokrácia modelljéről beszéltek a hegypártiak képviseleti rendszerével szemben. Az utóbbi nagyon is létezett, az előbbi nemigen: ez a népi demokrácia nem egy rendszer volt, hanem leginkább rendszertelenség, a szuverenitás nem a nép kezében volt, hanem leginkább senkiében, márpedig ha a szuverenitás kérdése nincs pontosan rendezve egy társadalomban, akkor a szuverenitás egyszerűen nem létezik. Nem a lázadás jogáról volt szó, a képviselők ellenőrzéséről, akár visszahívásáról, és így tovább, hanem a szabályok hiányáról – nem „közvetlen demokrácia” volt ez, hanem inkább permanens forradalom, amelyről 1793 nyarára világossá vált, hogy minden stabilizálódást lehetetlenné tesz. A magunk részéről szomorúan, de meg kell állapítanunk: a sans-culotte politikai gyakorlat lassan az egész politikai társadalom szétverésével fenyegetett.

Nem a diktatúra kezdete volt ez – hanem igazi káosz. Kevésbé a nép szuverenitásának közvetlen gyakorlásáról volt szó, mint inkább a politika intézménytelenedéséről: senki sem tudta pontosan megmondani, hogy ki, miben rendelkezik döntési jogkörrel, és paradox módon ez egyre inkább csökkentette a nép hatalmát. Az alkotmányos rendkívüli állapot már 1792 augusztusa óta fennállt és alapvető problémája sem változott: hogyan lehetne a forró időkön (azaz a nyílt felkeléseken) kívül is intézményesíteni a nép hatalmát?

Erre volt válasz az 1793-as alkotmány.

A Forradalom „organikus alaptörvénye”

A már a Gironde bukása utáni, hegypárti alkotmányelőkészítő bizottság Hérault de Séchelles által benyújtott tervezete meg akarta őrizni az akkor még mindenki által vallott alapelvet: a cél a képviseleti kormányzás és a nép által közvetlenül gyakorolt szuverenitás összeegyeztetése, ahhoz intézményes megoldások találása, hogy a nép (előzetesen vagy utólag) „cenzúrával” éljen a törvények felett.  A Társadalmi Szerződés koncepciója ekkor már a Konvent alapvetése volt: az általános akaratot nem lehet képviselni – miközben mindenki alapvetően képviseleti rendszerben gondolkodott… Ez néhol tulajdonképpen csak retorikában öltött testet, ilyen volt annak ezerszer leszögezése, hogy a törvényhozás tagjai nem képviselők (représentants), hanem csak a nép mandátumával (mandataires) bírók, de azt nehéz volt megmondani, hogy ennek mi is a jelentősége a gyakorlatban.

Az elfogadott alkotmány szándékosan a lehető legideológikusabb (ellenfelei szerint utópikus: „cél a közös boldogság” – szól az alkotmány sokat idézett első mondata[1]), az idea valóban egy „társadalmi szerződés” létrehozása volt – miközben bizonyos megoldások aligha voltak függetlenek a politikai helyzettől (bár alighanem minden alkotmánnyal ez lehet a helyzet).

Az 1793-as alkotmány talán leghíresebb kitételei az emberi jogok „szociálisabb” megközelítéséről szólnak. Mindezek alapját Robespierre javaslata jelentette (ezeket „enyhítették” és valamiféle kompromisszum keretében közelítették az 1789-es nyilatkozathoz). Robespierre nem készített saját alkotmánytervezetet, ellenben az emberi jogokról szóló beszéde („A tulajdonról és az emberi és polgári jogok deklarációjáról”, 1793. április 24.) a Forradalom leghíresebb szónoklatai közé tartozik.

Robespierre emberi jogi nyilatkozata így kezdődött:

„A társadalom célja az emberi természetes és elidegeníthetetlen jogai és minden képessége kifejlődésének biztosítása”.

A Robespierre-féle új emberi jogok nyilatkozata a szabadsággal egyenlő természeti joggá teszi az egyenlőséget, sőt az élethez, a megélhetéshez való jogot is. Még közismertebb talán, hogy a tulajdonhoz való jog kikerült a természeti jogok köréből és lényegében társadalmi-történelmi intézmény lett belőle, melyet az elsődleges jogok (elsősorban mások élethez való joga) korlátozhat[2]: „Mi hát a társadalom legelső célja? Hogy megvalósítsa és betartsa az ember elévülhetetlen jogait. Melyik ezek közül a legelső? A létezés és a megélhetés joga. A társadalom legfőbb törvénye tehát az, amelyik a társadalom minden tagjának biztosítja a megélhetés jogát; az össze többi ennek van alárendelve; a tulajdon csak arra való és azért van biztosítva, hogy megszilárdítsa az előbbi jogot.”

Az érvelés is klasszikussá vált mára: „Amikor meghatároztátok a szabadságot, az ember elsődleges, legszentebb természetes jogát, joggal mondottátok, hogy korlátja a másik ember szabadsága; miért nem alkalmazzátok ezt az elvet a tulajdonra, mely társadalmi intézmény?… A ti deklarációtok nem az emberek, hanem a gazdagok jogainak kinyilatkoztatása.” Azaz a Robespierre-féle nyilatkozat nyelvén:

„A tulajdonhoz való jog, mint minden más jog, határa mások jogai tiszteletben tartásának kötelessége, azaz ez a jog sem sértheti embertársaink biztonsághoz, szabadsághoz, az élethez vagy a tulajdonhoz való jogát.”

Az alkotmány ebből, a későbbi századokra oly nagy hatást tett nyilatkozatból, sokat engedett: a tulajdon újra elidegeníthetetlen természeti jog lesz (bár a sorrend a felsorolásban sokatmondó: egyenlőség, szabadság, biztonság, tulajdon), amelyek közé bekerül azonban az egyenlőség is, amely az 1789-es nyilatkozatból még hiányzott. Azaz a tulajdon továbbra sem egyszerűen társadalmi-történeti intézmény mint Robespierre-nél – erre utal az is, hogy a biztonsághoz füződő jog érinti mindenki szabadságának, jogainak és tulajdonának a sérthetetlenségét is. Ellenben az alkotmány szó szerint veszi át a Robespierre-féle tervezetből a munkához vagy munka nélkül, a közsegélyhez való jogot (és a társadalom kötelezettségét): „A közsegélyezés szent kötelesség. A társadalom köteles biztosítani valamennyi tagjának létfenntartását, akár úgy, hogy munkát ad nekik, akár úgy, hogy ellátja a létfenntartás eszközeivel azokat, akik nem tudnak dolgozni”. Sőt, a történelemben először történik meg bizonyos szocális jogok alkotmányba foglalása is: „Az oktatás mindenki szükséglete. A társadalomnak minden erejével elő kell segíteni a közismeretek fejlődését és az oktatást mindenki számára elérhetővé tenni”. És: „A társadalomnak garantálja a jogai élvezésének és megőrzésének lehetőségét mindenki számára, ennek biztosítása a nemzet szuverenitásán alapul.”

A végrehajtó hatalom iránti, az egész Forradalomra (tulajdonképpen még a Direktóriumra is) jellemző mély bizalmatlanság, a hegypártiak szemében már nem csak a királyra vonatkozott, hanem lényegében a végrehajtó hatalom különállásának bármilyen formájára.  A legtisztábban mint mindig, Robespierre: „a társadalom bajai sosem a néptől származnak, mindig csak  a kormánytól. A nép érdeke közérdek, a kormányon levők érdeke magánérdek… vegyék szemügyre azt a vitathatatlan alaptételt: a nép jó, a képviselői megvesztegethetőek, a nép erényében és szuverenitásában kell keresnünk az ellenszert a kormányzat bűneivel és despotizmusával szemben.”

Vagy: „minden alkotmány, amely nem feltételezi, hogy a nép jó és a kormány megvesztegethető: tévedés”.

Az alkotmányt érintő kritikák (túl alkalmazhatatlanságán, előkészítetlenségén és utópikusságán) legélesebben éppen ezügyben fogalmaztak: „monstre acéphale” (fej nélküli szörnyeteg), ahogy főleg az utókor bírálói rökönyödtek meg. Noha az alkotmány végül is nem tette meg a döntő lépést a végrehajtó hatalom lényegi megszüntetésére: a 85 megye választási gyűlései (azaz a másodfokú, elektorális gyűlései) prezentálnak egy-egy jelöltet, melyből a törvényhozás választja ki a 24 tagú Végrehajtó Tanács (Conseil exécutif) tagjait. Már ezek a rendelkezések is kizárták valamiféle homogén, egységes politikai akarat köré szerveződő végrehajtó hatalom kialakulását. Ráadásul évenként, tehát egy-egy törvényhozási ciklusként, a Tanács fele kötelezően megújult.

Az, hogy a végrehajtó hatalom élén egy személy álljon (egy miniszterelnök vagy egy köztársasági elnök) a Forradalom tulajdonképpen minden szereplője rémálmainak része volt.

Az alkotmány nagy ideája a miniszterek és Végrehajtó Tanács elválasztása volt egymástól, így a miniszterek nem alkothattak kollegiális testületet, a Tanács szerepe pedig az volt, hogy közvetítsen a törvényhozás és a miniszterek között. Ez a Végrehajtó Tanács olyannyira alárendelt a törvényhozásnak, hogy az alkotmányjogászok a hatalommegosztás elve egyenes cáfolatának tartják az alkotmányos megoldást: lényegében a Tanács szolgaian végrehajtja a törvényhozás által alkotott törvényeket (maga természetesen semmiféle törvényhozási aktust, tehát még rendeletet sem kezdeményezhet), mely legszorosabb ellenőrzése alatt áll és felügyeli a minisztereket – akik nemcsak hogy nem alkothatnak testületet (azaz a gyakorlatban valóban nincs „kormány”), hanem tulajdonképpen az adminisztráció legfelső tisztviselői csupán (a nevük sem miniszter, hanem „agent en chef”). A minisztereket ugyan a Tanács nevezi ki, de jogkörükről a törvényhozás dönt. A végrehajtó hatalom ilyen mérvű alkotmányos lefokozása nemcsak a törvényhozás dominanciájával történt, hanem a nép felemelésével is.

Az alkotmány demokratikus irányultsága nehezen lehetne kifejezőbb: a nemzet és az aktív polgárok helyett a szuverenitás birtokosa a nép, amelynek minden állampolgár automatikusan tagja („a szuverén nép a francia citoyenek univerzalitása”). Nemcsak deklarációról van szó, hanem a nép szuverenitása közvetlen gyakorlásának lehetőségéről is, annak leszögezéséről, hogy a kijelentésnek, hogy „minden hatalom a néptől ered” nagyon is vannak következményei. Ennek elsődleges kifejeződési formái a kantonokként felálló elsőfokú választási gyűlések, melyek kétszáz-hatszáz választójoggal bíró állampolgárból állnak: ezek a népszuverenitás elsőrendű intézményei, ahol a nép gyűléseken, azaz kollektíven gyakorolja a szuverenitását.

A második elem maga a törvényhozás: megválasztása immár közvetlenül történik a fenti gyűléseken, nagyjából 40 ezer lakosra jut egy képviselő, az 1793-as alkotmány „találja fel” Franciaországban a választási körzet fogalmát (eddig listás szavazás volt) – a közvetlen, de kétfordulós választási rendszer (ahol a másodikba a két legtöbb szavazatot szerzett jelölt kerül be) is maradandónak bizonyult az ország alkotmányos rendszerében. Az egyéves mandátumra megválasztott törvényhozó hatalmat (Corps législatif) illetően az alkotmány aligha hagy kétséget, Barère a vitában elmondott szavaival: „csak egy hatalom létezik, a nemzet hatalma, amely a törvényhozó testületben ölt testet”. A törvényhozás javasol törvényeket és rendeleteket, illetve ellenőrzi a Végrehajtó Tanácsot. A Konvent, a törvényhozás, mindenhatósága sok tekintetben a Forradalom általános tendenciája volt, 1793-ban a kérdés sem a hatalmi ágak megosztása volt, hanem a népi szuverenitás közvetlen gyakorlásának problémája.

A harmadik elem egyrészről magának az alkotmánynak a népi elfogadása és az alkotmány revíziójának kizárólagos népi lehetősége: ezt a törvényhozás nem kezdeményezheti, csak maguk az elsőfokú gyűlések. Ezt nem is kötötték különösebben restriktív szabályokhoz: a megyék legalább a felében a gyűlések tizede (azaz összességében a gyűlések öt százaléka) javaslatára megindulhatott a folyamat: a Konvent összehívja az összes elsőfokú gyűlést, ha ezek többsége egyetért a revízióval, akkor összehívnak egy alkotmányozó gyűlést (a törvényhozási választások szabályai szerint), mely dönthet a revízió sorsáról.

És persze a legfontosabb és legeredetibb (mármint a mai „képviseleti demokráciák” szempontjából, hiszen mint láthattuk 1789 óta a levegőben – és a politikai gyakorlatokban – volt a kérdés): a nép közvetlen részvétele a törvényhozási folyamatban. A képviselők csupán „javasolják” a törvényeket, a törvényhozás aktusát azonban együtt gyakorolják a néppel: ennek a komoly korlátja volt, hogy mindez csak a törvényekre volt igaz (melyek körét egyébként igen szélesen szabta meg az alkotmány), a rendeletekre ez a népi „vétó” nem vonatkozott. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az elsőfokú gyűléseknek negyven napja volt egy törvény törvényhozási elfogadása után, hogy vétóval éljenek: egy-egy elsőfokú gyűlés összehívásához a tagok ötödének aláírására volt szükség, de a határozathozatalhoz már a tagok többségének. Ha az elsőfokú gyűlések legalább egy tizede a megyék felében kifogást emel a törvény ellen, akkor össze kell hívni az ország összes elsőfokú gyűlését a törvény megítéléséhez (ha ez a folyamat nem indul el, akkor a törvény automatikusan életbe lép, azaz a nép „hallgatólagosan” elfogadta).

Az alkotmány talán leghíresebb rendelkezése, a felkelés jogának kodifikálása[3] gyakorlati jelentőségénél jóval fontosabb volt szimbolikusan. Végeredményben a Forradalom, mint forradalom utólagos legitimációját jelentette: a Bastille elfoglalását, az asszonyok menetét, a második forradalomét és persze a júniusi népfelkelését is. Ennek jelentőségét nehéz volna túlbecsülni (az utókor nagyon is tisztában volt ezzel: minden valamirevaló forradalmár első számú hivatkozási pontjává lett), noha őszintén szólva a kor kontextusában inkább a forradalom népi felkelése korszakának lezárását jelentette. Hiszen túl azon, hogy éppen szembe ment azzal, amit Robespierre még ellenzékben képviselt („az elnyomásnak való ellenállást alávetni törvényekben meghatározott formáknak, az önkényuralom utolsó csele”), a lehető legkevésbé volt jogilag kidolgozott – és nehezen rejthetjük el a meggyőződésünket, hogy ez nem volt véletlen. A baloldali ellenzék 1789 óta a legkeményebben ostorozott ostromállapot törvényét valóban hatályon kívül helyezték, de az összes, minden képviseleti rendszerre jellemző, szokásos rendfenntartási szabályok életben maradtak. És persze a szkepszis legfontosabb oka:

miután alkotmányba foglalták a felkelés jogát egyetlen sikeres népfelkelés sem történt többé a Forradalomban.

Nos hát ilyen volt röviden az alkotmány, amelyről Barère szerényen így fogalmazott: „Íme az alkotmány, amelyért oly forrón fohászkodott népünk, amely miként Mózes kőtáblái, a Szent Hegyről ereszkedett alá”.

Egy alkotmány elfogadása

Erről a népszavazásról (mely mégiscsak az első modern népszavazás volt egy nagy országban) a lehető legellentmondásosabb vélemények élnek még a történészek között is. Vannak akik elsősorban az alacsony részvételi arányt húzzák alá: a nagyjából hétmillió potenciális szavazóból (21 év feletti, állandó lakhellyel bíró, nem cselédstátuszban levő férfiakról volt szó) majdnem kétmillióan szavaztak igennel (a nemek száma tízenkétezer körül volt). Ezzel kapcsolatban pár dolgot érdemes szemügyre vennünk: először is a relatív számok esetében mindez inkább az egész Forradalomra jellemző folyamatok – időleges és nem túl nagy mértékű – de mindenképpen visszafordítását jelentette. A részvételi arányok a csúcsot jelentő 1790-es önkormányzati választások (70 százalékos részvétel, igen aktív polgárok között) óta egyre romlottak, a Konvent-választásokkal már talán tíz százalék körül jártak: azaz relaltíve sokan mentek el az alkotmányra szavazni, mindenesetre annyian bizonyosan, hogy nem csak a „szervezett militánsokról” beszélhetünk, kétmillió ember már a nép egy részét jelenti.

Miért alakultak ilyen rosszul a Forradalom alatt a részvételi arányok? Ennek magyarázatát elsősorban a választási struktúrában és a választások gyakoriságában leljük meg: 1790 óta a választáson való részvétel egyéni jog volt, de azt kollektíven gyakorolták, azaz választási gyűléseken. Az ezeken a gyűléseken való részvétel jóval nagyobb elköteleződést igényelt (a kanton központjába kellett utazni, a voksolás gyakran egy egész napot, sőt élesebb helyzetekben több napot is igénybe vehetett), maga a választás is több lépcsős volt. A legalacsonyabb szinten, az ún elsőfokú választási gyűléseken (assemblées primaires) ekkor már mindenki részt vehetett, ezeken választották meg az ún. választókat (électeurs), akik a megyeszékhelyeken egy újabb választási, másodfokú gyűlésen (assemblées électorales) gyűltek össze, hogy végül megválasszák a képviselőket (mint említettük, az 1793-as alkotmány eltörölte ezt a kétlépcsős választási modellt, a képviselőket közvetlenül választották az elsőfokú gyűlések).

Az új, az 1790-es önkormányzati törvénnyel teljessé vált rendszer lényegében minden funkciót választás útján töltött be: országos képviselők, a helyi politika és adminisztráció tagjai, a Nemzetőrség tisztjei, a papok, az igazságszolgáltatás bírái, a nagyobb városok szekciói adminisztrációs felelősei… Félelmetes, de 1790-ben nagyjából egymillió választott tisztségviselő volt a 28 milliós országban! Egy példával élve: Toulon városában 1791-ben ötven választási nap volt, ami nem egyszerűen az urnákhoz való járulást jelentett, hanem választási gyűléseket. Mintegy hárommillió ember vett részt az 1790-es években legalább elsőfokú választási gyűlésen: ez nem a demokrácia valamiféle prehistóriája volt, hanem példátlan citoyen aranykor – részvételi arányok ide vagy oda. Nem csak a citoyen hozza létre a demokráciát, hanem a demokrácia is a citoyent.

Másrészről – és ez adja meg a Forradalom igen kevésszer említett, mindazonáltal alapvető jellegzetességét – ezek a választási gyűlések nem csak abban különböztek a modern kortól, hogy a választás aktusa nem individuális, hanem kollektív volt, de abban is, hogy a választási gyűlések nem csak képviselőket választottak, hanem határozatokat is hoztak, azaz üzeneteket küldtek a törvényhozásnak. Félúton voltak ezek a „panaszfüzetek” és a petíciók között, de folyamatos, vagy legalábbis igen gyakori közvetlen kapcsolatot hoztak létre a nép és a törvényhozás között.

A magyar történelem tapasztalatai talán olvasóink számára igen kevéssé vonzó képet idézhetnek fel ezekről a választási gyűlésekről, de a Forradalom alatt nem ilyen volt a helyzet: ezek idővel a politikai élet szabályozott, begyakorolt részévé váltak. Sokáig a történészek a választások „prehistóriájának” kezelték a Forradalom alatti voksolásokat (és igen kevés figyelemmel voltak irántuk), mára jóval árnyaltabb a kép: inkább a demokrácia virágkorának tűnik az 1789 utáni évtized, az eljárási módszerek különböztek ugyan az individuális modern szokásoktól, de előtörténetnek csak akkor tarthatjuk, ha igazi választásoknak csak napjaink parlamenti voksolások mechanizmusát gondoljuk.

Visszatérve az alkotmányhoz: az elsőfokú gyűlések intézményrendszere nem „utópia” volt, vagy a „közvetlen demokrácia” (azaz a demokrácia) kimériája az alkotmányról gondolkodók számára, hanem egy jól bejáratott, mindazonáltal éppen az alkotmány révén pontos szabályok közé igazítani vágyott eszköze annak, hogy a nép beleszólást kapjon a képviseleti kormányzás törvényhozásába.

Igen nagy jelentőséggel bírt az is, hogy az alkotmány Konvent-béli elfogadását követő határozatban nem csak népszavazásra hívtak fel, hanem az elfogadás után újra össze kívánták hívni az elsőfokú gyűléseket immár egy, az új alkotmány talaján álló történyhozás megválasztására. Azaz az alkotmány elfogadása a Konvent feloszlatását is jelentette.

Nem tagadhatjuk: a szavazást övező patrióta ceremóniák, a Forradalomra oly jellemző nyilvános, kollektív eskük, a folyamat ünnepélyes jellege alighanem az alkotmányról szóló döntés mellett egyfajta kollektív manifesztációk is voltak a nemzet egysége mellett. Mi úgy hisszük: alighanem ez is volt a cél. A szinte teljes egyhangúság az alkotmány mellett hozzájárult az „egységes nemzet” jakobinus képének uralomra jutásához – és ez sem volt távol a Hegypárt céljaitól.

Az alkotmány elfogadásának utolsó aktusa nem csak az ország egységét (ez 1793 augusztusában már nem teljesen fiktív: az országos gondot okozó föderalista lázadás lényegében véget ért, bár a teljes rendteremtésre – Marseille, Lyon és Toulon felkeléseinek felszámolására – csak ősszel került sor) kívánta kifejezni, hanem a közvetlen népszuverenitás és a képviseleti kormányzás sajátos elegyének a felvállalását is. Az elsőfokú gyűlések mintegy hétezer küldötte érkezett Párizsba, hogy az augusztus tizedikei felkelés első évfordulóján, az új alkotmány elfogadására rendezett nagy ünnepségre elhozza a  „szuverén” üzenetét.

Mint említettük: alighanem az alkotmány elfogadásának folyamata a konkrét politikai körülmények között talán fontosabb is volt, mint maga az alkotmány szövege. Ez a folyamat igen eredeti program volt, amelyre nem is igen találunk példát a történelemben: az alkotmány szövegének törvényhozási elfogadása után körbeküldték az országban, az elsőfokú gyűlések nem csak szavaztak, hanem véleményt és mondtak róla, sőt küldötteket választottak, akik ezeket az üzeneteket a törvényhozás elé vitték, majd mindezt egy grandiózus ünnepséggel pecsételték meg. Mindez igen sikeres volt, hiszen lényegében felszámolta a polgárháborút, de a népi szuverenitás közvetlen gyakorlásának ilyen gyakorlati és szimbolikus megerősítése és ünneplése alig tagadhatóan hozzá is járult a Forradalom későbbi radikalizálódásához.

Az 1793 augusztus tizedikei hatalmas párizsi ünnepség a Forradalom nagy ünnepeihez képest (a Föderáció ünnepe 1790-ben, majd a Legfőbb Lényé 1794-ben) a legkevésbé ismert, mindazonáltal nem kevésbé fontos. Akkor lett a „Réunion”, a regeneráció, az Egység nagy szimbolikus tanúságtétele, amikor úgy tűnt, hogy a külső és a belső bajok egyszerűen elsöprik a rendszert. Az ünnepen a Forradalom eseményeit játszották el, mintegy az alkotmánnyal szimbolikusan beteljesítve azt: a népszuverenitás és képviselői egymásra találtak a Forradalom radikális koncenpciója győzedelmével. Betetőzése volt ez „a második forradalomnak”, de egyben a legélesebb szakítás is akár magának a Forradalomnak az 1792 augusztusa előtti múltjával is.

Az alkotmányt ünnepélyesen elhelyezték a Konventben egy fa diadalívben – hogy sose kerüljön ki többé onnan.

Alkotmány és Forradalom

Egészen félelmetesen nagy taktikai siker volt az alkotmány elfogadása a Hegypárt számára – és nem kevésbé félelmetes stratégiai kihívásokat jelentett.

A „jobboldali veszély” onnan jelentkezett, hogy az alkotmány életbe léptetése a Konvent végét jelentette volna és egy új tövényhozás választását (nem kevés helyen ezért támogatták), azaz a hegypárti dominancia valószínű megkérdőjelezését. A föderalista lázadás leverésének fontos eszköze volt – miközben utat nyithatott a girondiak viszatérésének.

A „baloldali veszély” a sans-culotte követelések demokratikus legitimációját jelentette: a nép igényei immár a „salut public” programjának elválaszthatatlan részét jelentették, konszenzuális programot a nép és a Konvent között, amely a girondi időkben nagyon nem volt így (hozzátehetjük: akkoriban a Hegypárt is ellenezte ezeket). Azaz a alkotmány elfogadása nem csak „országossá tette a párizsi forradalmat” (ahogy Jaurès vette észre), hanem a népet a hegypárti alkotmány köré tömörítette, valamiféle közvetlen kapcsolatot hozott létre a népszuverenitás és a törvényhozás között, de egyúttal mint valamiféle „code de bonheur” kiterjeszthető volt szociális területekre is, utat nyitott a nép hangjának a Konventben az élelemezés kérdésől a létezéshez való jogig.

Ebben a helyzetben törvényhozási választásokat tartani alighanem valóban a gyeplő a lovak közé dobását jelenthette, nehezen tagadható, hogy majdnem bizonyosan sosem látott polgárháborúhoz vezetett volna.

Végül a megoldás kettős volt: a sans-culotte gazdasági-szociális követelések teljesítése, de egyben az alkotmány felfüggesztése – azaz a nép „győzött”, de a Konvent megtartotta a legfontosabbat: a hatalmat és a tekintélyét. Kialakult a képlet, amely a decemberben létrejött forradalmi kormányzat hatalmának alapját jelentette: a kormányzat a Konventet a népi mozgalom fenyegetésével tartotta sakkban, a népi nyomást pedig a Konvent erejével és tekintélyével fékezte meg.

A hegypárti koncenpció lényegi változáson esik át: a probléma immár nem a közvetlen népuralom és a képviseleti rendszer intézményes összehangolása (ennek a klasszikusa nem Robespierre vagy Saint-Just, hanem: Condorcet), a nép immár csupán a mandátummal bírók révén gyakorolja szuverenitását. Itt már a nép és „egészséges” képviselői valamiféle identifikációjáról van szó (morális közösségről az egyenlőség posztulálása révén, melynek a garanciája az erény, szankciója a terror), nem a népszuverenitás nép általi gyakorlásának intézményes-proceduális eszközeinek gyakorlatba ültetéséről.

A felfüggesztésben a politikai szempontok és körülmények alapvető (talán döntő) szerepet játszottak, de nem csak ezekről volt szó, hanem a Hegypárt népszuverenitás-koncepciójának megváltozásáról, vagy ha szigorúbbak vagyunk velük szemben: bizonyos álarcok lehullásáról 1793 tavasza és nyara között. Többé már nincs szó a szuverenitás közvetlen nép általi gyakorlásáról, a Hegypárt ebből 1793 nyarára kész teóriát gyárt a nép és képviselői egységéről, a nép által megalkotott Konvent és maga nép alapvető azonosságáról. Ebben a teoretikus logikában a népakarat már inkább morális kategória, a közösség üdvének a kifejeződése, melyet a mandátummal bíró képviselő reprezentál, aki immár a szó szoros értelemben inkább „kiválasztott”, mint egyszerűen szavazatokkal felhatalmazott népképviselő.

Végül „1793” nagy tanulsága az volt, hogy ha a Köztársaság megalapítását az alkotmányos rend félretételével képzeljük el, akkor a dolog vagy egyszerűen befejezhetetlen (hiszen mindig lesznek „erkölcstelenek”, azaz akik kívül állnak az egységes népen: Robespierre Thermidor-környéki zsákutcája jól mutatta mindezt), vagy alapvetően lehetetlen (a legradikálisabb demokrácia inkább a politikai intézménytelenítéséhez vezett) – azaz mind a hegypárti, mind a sans-culotte modell kudarcot vallott. Némileg egyszerűsítve a kérdést: az 1793-as alkotmány éppen ennek a két modellnek a valamiféle szintézise volt – kételyeink lehetnek az elvi működőképességével, a konkét körülmények közti alkalmazhatóságával,  az alkotmányozó valós szándékaival (de véleményünk szerint nem gondolhatjuk egyszerűen, hogy az 1793-as alkotmány csak a politikai cinizmus eszköze lett volna: alapvetően politikai harcok és körülmények eredője volt persze, de éles teoretikus küzdelmeké is), de innovatív erejét aligha tagadhatjuk.

Úgy tűnik, hogy az 1793-as alkotmány nem konkrét történelmi hagyományként és viszonyítási pontként élt tovább, hanem valamiféle demokratikus és szociális utópia első megjelenési formájaként. Nem politikai erőviszonyok és játékok eredőjeként (noha mint hosszan szóltunk róla, nem volt ezektől mentes, de ezek a történelmi emlékezetben inkább a forradalmi kormányzat és a jakobinus diktatúra címszava alá kerültek), hanem

a „daloló holnapok” szimbólumaként, inkább a jövő ígéreteként, mint hagyományként. Olyan ideologikus, sőt: utópikus, alapvetésként, amelyet „1793”, a Forradalom és a demokrácia viszonya elgondolásának minden bizonnyal legfontosabb pillanata hagyott ránk.

A konzervatív-liberális III. Köztársaság tette először a hivatalos állami ideológia és önreprezentáció szereplőjévé a Forradalmat (valójában főszereplőjévé: a Felvilágosodás és „1789” elveinek a megtestesüléseként tekintett magára a rendszer), de legkevésbé éppen az népi-jakobinus „1793”-t: az új nemzeti ünnep, július 14. „1789”-at jelentette; a „szabadság-egyenlőség-testvériség”, mint állami jelmondat „1790”-t és a Föderáció ünnepét; a Marseillaise Valmyt és „1792”-t; III. Köztársaság alkotmányának az előképe pedig a thermidori alkotmány volt, azaz az 1793-as alkotmány ellenpontja.

Nem véletlen, hogy manapság, a társadalmi szerződés lassú széthullása idején újra a III. Köztársaság – másodszorra bohózat – republikanizmusához fordulnak a trikolórral takarózó, a teljesen üressé váló szabadság-egyenlőség-testvériség-jelszavával fekvő és kelő, minden pillanatban a Marseillaise-t éneklő, a neokolonializmus, a népellenes politikák és a társadalmi hierarchiák iránt mély vonzalmat érző új thermidori politikusaink – miközben fel sem merül bennük, hogy az igazi probléma: a demokrácia konfiskálása.

Anacharsis Cloots, talán az első igazi világforradalmár, jegyezte meg, hogy száz év fog kelleni, hogy Franciaország magához térjen a Forradalom sokkja után – egyébként igaza is lett, éppen a centenárium hozta el az ország hivatalos megbékélését is a Forradalommal: vajon mennyi idő fog még kelleni, hogy a világ magához térjen „1793” tapasztalatából?

[1] – Vö. Robespierre talán legszebb beszédével (pedig őszintén szólva igen magas a mérce): „Az ember boldogságra és szabadságra született, és mindenütt rabszolga és szerencsétlen. A társadalom célja megőrzi az emberi jogokat és kifelődésüket elősegíteni, mégis mindenütt elnyomja és lealacsonyítja őket. ” (A képviseleti kormányzásról, 1793. május 10).

[2] – Sőt, egy másik híres beszédében Robespierre még tovább megy: „Minden olyan kereskedelmi spekuláció, amelyet embertársaim életét teszi kockára, nem kerekedelem, hanem útonállás és testvérgyilkosság” (A közellátásról, 1792. december 2.).

[3] – Az alkotmány szóról szóra átveszi a Robespierre-féle nyilatkozat megfogalmazását: „Az elnyomásnak való ellenszegülés következménye az emberi és polgári jogoknak. Az egész társadalmat sújtja az elnyomás, ha csak egy tagját is represszió éri. Ha a társadalom egész elnyomják, elnyomják minden tagját. Ha a kormány megsérti a nép jogait, a felkelés  – az egész nép vagy a nép bármely része számára – a legszentebb jog és kötelesség. A bármely rész („chaque portion du peuple”) nyilvánvalóan a párizsi népfelkelések utólagos legitmációját is szolgálta, azaz a nép egy része a felkelésben tulajdonképpen „helyettesíthette” a nép egészét.