Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

1789 és 1793

Korunkban, amikor már a felvilágosodásnak és az emberi jogoknak is egyre rosszabb a híre, mit mondhatnánk a nagy francia forradalomról, mely ma 231 éve vette kezdetét? Nem csak arról van szó, hogy a Forradalom története a teljes érdektelenség és tudatlanság homályába vész (noha baloldaliaknak 1917 mellett aligha van nagyobb dátum a történelemben, mint 1793), hanem arról is, hogy minden idők egyik legfontosabb történelmi eseményéből alig maradt más, mint a terror és a guillotine

Túl azon, hogy a forradalom története ismeretesen a XX. század politikai katasztrófáihoz kötődött (jakobinizmus/bolsevizmus, Robespierre/Lenin vagy Sztálin), a történelmi esemény elválasztódott a „demokrácia” (a képviseleti kormányzat) valamiféle illuzórikus felfogásától. A forradalom a korlátozhatatlan népszuverenitás, az abszolút politika, az elvek és eszmék uralma, a nép kulturális forradalma, az állampolgári erényen alapuló forradalmi igazságszolgáltatás diktatúrája képében jelent meg: ez minden, amitől a mai langyos „demokraták” irtóznak.

Korabeli illusztráció az 1789. október 5-i asszonyok menetéről (Wikimedia Commons)

A bicentenárium híres történészi vitájában jutott uralomra (termesztésen nem függetlenül a korabeli politikai képlettől: a liberális demokráciában így vagy úgy, de a történelem végét látó elképzelésektől) a képlet a „szabadságot megalapozó” 1789 és a „démoni, sőt totalitárius” 1793 közti megkülönböztetésről – azaz a forradalom 1792-ben „kisiklott” (ez a híres dérapage).

Mondanunk sem kell, hogy abban a pillanatban, amikor a nép istenigazában belépett a forradalom színpadára.

Noha már a kezdetek kezdetétől igaz, hogy a nép nélkül aligha lett volna forradalom, gondoljunk magára a Bastille elfoglalására (amely megakadályozta a királyt, hogy erővel tegyen rendet), az októberi asszonyok menetére (amikor az ország politikai központja Versailles-ból Párizsba került, annak minden óriási következményével, vidéken a „nagy félelem” korszaka (amely nagy szerepet játszott a feudalizmus lebontásában), és így tovább.

Az ún. revizionistáknak persze nagyon is volt fontos hozzájárulásuk a forradalom történetéhez: az 1789 előtti burzsoázia aligha volt tőkés osztály, az 1789 és 1791 közti időszak pedig valóban inkább az elitek forradalma volt, mint a valamiféle burzsoá osztályharc a nemesség ellen. Sok tekintetben a vitázó felek a tőkés rendszer és a polgárság osztályuralma egymással való azonosításából indultak ki, ez igaz volt mindkét oldalra: azaz a „marxistákra” és a „revizionistákra” is. Jól tudjuk, hogy ebben maga Marx sem volt teljesen ártatlan, a leginkább olvasott munkája mégis „A kommunista kiáltvány”.

Ahogy mondani szokás: nem a burzsoázia csinálta a forradalmat – hanem a forradalom hozta létre a burzsoáziát. Végeredményében az „első” forradalom két legmeghatározóbb pillanata valóban a tőkés rendszernek tört utat: elsősorban a feudális privilégiumok és a földesúri terhek megszüntetése, másodsorban a hivatalok vásárlásnak megszüntetése révén.

A nép belép a forradalom színpadára: Sans-culotte-ok fegyverben. Jean-Baptiste Lesueur, 1793/1794 (Kép: Wikimedia Commons)

Másrészről az is igaz, hogy ezzel végeredményben az ancien régime elitjének két legfontosabb rétege vesztette el privilégiumait: a nemesség és a hivatali burzsoázia. És persze az elitek forradalmának a vezetői mégiscsak baron Duport, marquis La Fayette, comte Lameth vagy Mirabeau voltak, míg a forradalom következményeként az új politikusi gárda már polgárokból állt.

Ez a két nagy forradalmi változás megszüntette a parasztok feletti földesúri gazdaságon kívüli kényszert (ez a tőkés átalakulás legfontosabb pillanata, ez hozza létre a „szabad”, azaz tisztán áruvá váló munkaerőt), és teljesen átalakította az ancien régime legfontosabb társadalmi mobilizációs csatornáját. Eddig szükség volt hivatalra ahhoz, hogy valaki ranghoz jusson – az új rendszerben rang kellett ahhoz, hogy valaki hivatalba kerüljön. A rangot pedig úgy hívták: tulajdon (még a legalapvetőbb „ranghoz”, az aktív választópolgári státuszhoz is tulajdonosnak kellett lenni a cenzusos rendszerben).

Mindenesetre az ancien régime bizony véget ért: kialakult egy decentralizált, a pénz arisztokráciája hatalma alatt álló, erősen népellenes, liberális, de antidemokratikus rendszer – hát igen: sok tekintetben valami ilyesmiben élünk ma is.

Nem véletlen, hogy „1789” a mai liberálisok körében még mindig népszerű.

„Nincsen semmi, ami jobban hasonlítana egymásra, mint a XVI. Lajos és a Lajos Fülöp alatti francia társadalom” – írja a híres liberális történész, azaz a francia forradalom lényegében felesleges volt, kicsúszása a forradalmi burzsoázia és a nép „inattendu” (váratlan) szövetségének tragikus eredménye csupán. Vagy a revizionizmus igazi megalapozójának könyvcímével: a forradalom egy mítosz csupán.

Pedig a forradalom – ahogy mondani szokás – azért mítosznak elég durva lett volna.

„Polgártársak, ti forradalmat akartok forradalom nélkül?”

Az Alkotmányozó és a Törvényhozó Nemzetgyűlés (1789 -1792) vezetőinek lényegében két céljuk volt: a királyi hatalom korlátok közé szorítása és nép távoltartása a politikai hatalomba való beleszólástól. Nem csak a cenzusos választójoggal, hanem szinte minden területen a sajtószabadságtól a petíciós jogon át a munkahelyi egyesülésig, vagy éppen a népi társaságok (sociétés populaires) politikai korlátozásáig.

A nemzetgyűlés 1790. február 4-i ülése a Tuilerákban. Gravure (kép: Wikimedia Commons)

A háború gyorsította fel a harmadik rendben már eddig is meglevő törésvonalakat, hiszen a finanszírozásra két lehetőség állt rendelkezésre: az ellenforradalom megadóztatása, és – az infláció révén – a népé. Az ellenforradalom megadóztatása az egyház és az emigránsok javainak a konfiskálását jelentette, előbbi 4 milliárd, utóbbi 3 milliárd frankra rúgott, óriási összegek voltak ezek – azaz magasan a forradalom liberális korszakában történt a tulajdonviszonyok legradikálisabb átalakítása. Ezek a javak szolgáltak az ún. asszignáták fedezetéül, melyeket a konfiskált, immár nemzeti javak (biens nationaux) eladásával párhuzamosan ki kívántak vinni a forgalomból, az állami kötvény azonban papírpénzzé vált, másrészt rohamosan inflálódott.

Elsősorban ennek volt köszönhető az élelmiszerek hatalmas drágulása: a nép is megfizette a burzsoázia tulajdonszerzését. Mindez a burzsoázia nagy részét a forradalom ügyéhez kötötte – a probléma az volt, hogy mindeközben a nép éhezett.

Főleg Párizsban volt súlyos a helyzet: a nép nem látta az összefüggést az árak emelkedése és a papírpénz túlzott mennyisége között, felelősöket keresett: a harácsolókat, az árdrágítókat, a spekulánsokat, az ellenforradalmárokat. A megoldást az ún. taxationban látta, azaz az árak állami maximálásában.

1792 nyarának elején úgy tűnt, hogy heteken belül mindennek vége lehet: a külső ellenségen túl, a forradalmat a katonai diktatúra veszélye fenyegette (Dumouriez majd La Fayette révén), a király hazaárulásban tevékenykedett, a Gironde kormánya inkább tartott a néptől, mint a királytól és az áruló hadvezéreitől, vidéken royalista felkelések bontakoztak ki: nyilvánvaló volt, hogy a háborús vereség elsöpri az egész forradalmat.

A Valmy csatában a franciák döntő vereséget mértek a porosz csapatokra. Emile-Jean-Horace Vernet, 1826 (forrás: The National Gallery, London)

Ilyenkor szoktak a forradalmakban történni a csodák: ez általában nép beavatkozását jelenti. Az augusztus tizedikei népfelkelés, a Tuileriák, vagyis a király, illetve a törvényhozás székhelyének elfoglalása, a király elmozdítása. Az ellenforradalmi veszélyből pár nap alatt a királyság bukása lett, az elitek forradalmának vége – vagy az eliteknek: „a forradalom kicsúszása”.

Mindenesetre alapvetően változott meg a forradalom képe: Párizs népe a törvényhozás fontos befolyásolójává vált. A „törvényes” községtanácsot felváltotta az 1792. augusztusi forradalmi napokban a felkelő kommün (Commune insurrectionnel), amely Párizs legradikálisabb sans-culotte szekcióit tömörítette. A párizsi nép kikényszerítette a szekciók üléseinek állandóvá tételét, a szekciók képviselőiből létrejött párizsi Kommün irányító tanácsa pedig lényegében a szekciók állandó felügyelete alatt állt. A felfegyverzett sans-culotte szekciók komoly erőt jelentettek, a párizsi Nemzetőrséget pedig a Kommün irányította. Kialakult a képlet, melyet a későbbi forradalmak „kettős hatalomnak” neveznek. A népi közvetlen demokrácia intézményei és a képviseleti törvényhozás között – azzal a lényeges különbséggel, hogy mint látni fogjuk (és ez a forradalom történetek egyik alapvonala), a népi (sans-culotte) mozgalom nem nyújtotta ki kezét a hatalom felé, sok tekinteteben autonóm volt, önállóan cselekedett, de mindvégig támogatta a képviseleti törvényhozás egy frakcióját: a Hegypártot. Társadalmi téren (nyilván kissé sematikusan) ezt nevezhetjük a sans-culotte-ok és a „forradalmi burzsoázia” szövetségének.

A Tuilerák ostroma 1792 augusztusában. Francois Pascal Simon, Baron Gerard (kép: Wikimedia Commons)

Az immár általános választójog alapján létrejött új törvényhozás, a híres-neves Konvent, alighanem minden idők legkiválóbb törvényhozása volt nagy korszakában, azaz 1792 és 1794 között. Képviseleti szerv volt és még azt sem lehet nagyon elmondani róla, hogy a nép különösebben képviselve lett volna (leginkább a forradalom helyi vezetői, funkcionáriusai, bírák, ügyvédek, a nemzetőrség, a klubok helyi elitje alkották tagjait), és mégis: aligha volt valaha olyan törvényhozás, melyben a nép (átvitt és gyakorlati értelemben is) inkább hallatta volna a hangját.

A szekciók rendszeresen küldtek delegációkat a Konventbe, ez gyakran formális dolog volt (ahol hitet tettek a „forradalmi eszmék és elvek” mellett stb.), de az is előfordult, hogy a párizsi nép nyomása alapvető döntéseket kényszerített ki a törvényhozásból. De szebben szólnak nálunk a nagy Victor Hugo szavai:

„A Konventben a nép otthon volt. Nincs különösebb, mint a Konvent politikai tribünjei, ott a nép valóban szuverén volt… A Konvent inkább a forradalom volt, mint a Köztársaság… A Konvent tribünjein a forradalom tegezte a törvényhozást, elképesztő szimbiózis volt ez. A Konvent volt a nemzet gyűlése, a tribünökön az univerzális nép jelenléte volt érezhető. A nép tanú volt és időközönként bíró, szívesen tapsolt és szívesen mart, közbeszólt és félbeszakított. Az antik tragédiák kórusa volt, meghatározta a fennálló helyzetek filozófiáját, irányította a színpadra való ki- és belépést, segítségére sietett azoknak, akiket elhagyott a memóriájuk, felszólított mindenkit a szerepek, az elvek, a szavak, célok tiszteletben tartására. Hatalmas dráma volt, ahol az események voltak a szereplők és a nép a súgó.”

Közben szinte azonnal megindul a nagy harc a Gironde és a Hegypárt (a két csoport között „terült el” a Síkság, vagy kevésbé udvariasan: a Mocsár – mely egyébként a Konvent abszolút többségét alkotta) között. Lényeges volt, hogy a Gironde képviselői szinte mindannyian vidékiek voltak (noha persze nem feltétlenül Gironde megyéből), míg a Hegypárt nagy neveit (Robespierre, Danton, Marat, Desmoulins, Saint-Just, Billaud-Varenne, Collot d’Herbois…) a forradalmi, „sans-culotte” Párizs küldte a Konventbe.

„Életben tartani a szegényeket”

Az egyre durvuló konfliktus (mindkét oldalon, még a később Danton oldalán kivégzett újságíró „jó Camille”, Desmoulins is külföldi ügynököknek, royalistáknak, Franciaország felosztását tervezőknek nevezte a Gironde-ot – ebből persze egy szó sem volt igaz) örök kérdése:

politikai perpatvar volt ez vagy szociális alapú konfliktus két társadalmi felfogás között?

Az igazság valahol félúton volt.

A Konventben a balszárnyon foglalt helyet a Hegypárt, jobbon a Girondisták, középen a legnagyobb frakció, a „Mocsár”. A kép XIV. Lajos elítélését örökíti meg. (forrás: Wikimedia Commons)

A Hegypárt képviselői nem kevésbé voltak társadalmilag „burzsoák” (mentalitásuk, nyelvezetük, akár az öltözködésük, társadalmi hátterük, elveik nem különböztek a girondistákétól), sőt a gazdasági liberalizmus hívei voltak. (A kor uralkodó paradigmája a fiziokratizmus volt, tulajdonképpen például a gabona szabad ára forradalmi vívmány volt: az ancien régime gyakran nagyon is beavatkozott az árakba, éppen, hogy elkerülje az éhezést.) Azonban a forradalom megmentése érdekében hajlandónak voltak (hangsúlyosan, bevallottan: ideiglenesen – a Hegypárt antiliberalizmusának még a szótára is liberális volt) engedni a sans-culotte követeléseknek. A vidékre küldött képviselők révén talán jobban is látták, mi a helyzet az országban, ahogy egy képviselőjük szólt visszatérvén a Konventbe: „Vidéken a gazdagok gyűlölik a forradalmat, a nép pedig kenyeret akar. Mindenképpen életben kell tartani a szegényeket, ha azt akarjátok, hogy segítsenek nektek véghez vinni a forradalmat!”

Elsősorban Párizsban a sans-culotte mozgalom lényegében folyamatos felkelésközeli állapotban volt már 1793 tavaszán, a Kommünbe és a Konventbe a szekciók megállás nélkül juttatták el a követeléseiket: „Ha van élelem Párizsban: osszatok szét. Ha nincs: mondjátok meg, hogy mi ennek az oka. Szerettessétek meg velünk a forradalmat: nem ígéreteket akarunk, hanem valódi cselekvést”.

A Hegypárt igazi sebészeti beavatkozásra szánta el magát: megszabadulni a Gironde-tól a nép nyomása révén, de közben nem engedni a sans-culotte közvetlen demokráciára irányuló nyomásának.

A dolog nem volt kockázat nélküli, de végül is siker koronázta a dolgot: az 1793-as júniusi népfelkelés a törvényhozás egyik frakcióját juttatta a hatalomba – a másik frakció eliminálása révén.

A girondisták őrizetbe vétele 1973 június 2-án. Ismeretlen szerző. (forrás: Wikimedia Commons)

A felkelő népnek és a sans-culotte Kommünnek (noha ideiglenesen ők voltak a helyzet urai) szüksége volt a Hegypártra és a Konventre, hiszen a vidéket képviselő törvényhozás nélkül nem lehetett kormányozni az országot (ezt nem is annyira különböző körülmények között a párizsi kommün kísérelte meg 80 évvel később: tragikus következményekkel); a Hegypártnak pedig szüksége volt a Kommün „nyomására” (nagyon finoman szólva: a felfegyverzett párizsi nép ágyúkat szegezett a Konventre és követelte a girondisták kiadását…), hogy meggyőzze a „Mocsár” képviselőit, és ezzel törvényesítse a felkelést.

Míg a jakobinus klub az országos hálózata miatt volt jelentős és tudta eljátszani a forradalmi eszmék terjesztőjének a szerepét, a másik híres klub, a Cordeliers (a „túlzók”, ultraforradalmárok) amellett, hogy jóval népibb, populárisabb jellegű volt (újságírok, politizáltabb sans-culotte-ok, a szekciók „személyzete” voltak tagjai), inkább „akciócsoport” volt. A célja tulajdonképpen a hatalom ellenőrzése és felügyelete volt, a leleplezés, a nép mozgalmának a szervezése. A Cordeliers klub nagy erejét a sans-culotte szekcióhoz és népi társaságokhoz való közvetlen kapcsolat jelentette: tagjaik nagy része a szekciók adminisztrációjából került ki. Pierre Gaspard Chaumette révén lényegében ők irányították a párizsi Kommün tanácsát is. Az ultraforradalmárok voltak a forradalom népi adminisztrációjának képviselői.

A sans-culotte forradalom

Az 1793 júniusa és decembere közti események a forradalom történetének a vakfoltját jelentik a mai napig. A sans-culotte osztályharc nagy krónikásának példátlanul szép munkája, Daniel Guérin alapkönyve hasonló helyzetben van, mint a mi nemzeti partrimóniumunk (1848/49) hasonló szellemű remekműve, Szabó Ervin könyve (Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban). Mindenki tudja, hogy igaz, de jobb róla nem beszélni. A baloldal szempontjából ledöntené a jakobinus (a Gironde bukása után hívhatjuk így) mítoszt, a liberális jobboldal nézőpontjából pedig a „totalitárius irányt vett forradalom” képét.

Sans-culotte felkelés Párizsban 1793 júniuus elején. Jelenet a Tuileriák előtt. (kép: Wikimedia Commons)

Osztályharc volt-e a sans-culotte-ok társadalmi háborúja, vagy ahogy a korban mondták: „a szegények háborúja a gazdagok ellen”? Szigorú értelemben nem: osztályok csak a tőkés rendszerben vannak. Ha a tulajdonviszonyok a döntőek (márpedig az osztályoknál ez a helyzet), akkor a sans-culotte-ok nem voltak osztály: többnyire tulajdonosok voltak, kétharmaduk műhelytulajdonos vagy kiskereskedő (maradék részük munkás a műhelyekben, inas, művész, tanár, „szellemi szabadfoglalkozású”). Mindenesetre volt egy társadalmi réteg, amely szociális státuszában, mentalitásában, társadalmi ideáljaiban, demokrácia-felfogásában alapvetően különbözött a forradalmi burzsoáziától. A Jacques Hébert által alapított Le Père Duchêsne nevű „túlzó” lap 1793-as leírásával:

„(…) sans-culotte-nak nevezzük a legnagyobb létszámú, legszegényebb osztályból kikerült embereket”, „a bátor sans-culotte az, aki napról napra él saját keze munkájából, aki esténként megjelenik szekciójában, hogy teljes erejével támogassa azokat a javaslatokat, amelyeket jónak lát”.

Eszméik alapja a népszuverenitás felfogásának legalapvetőbb formája volt, mely szerint a nép közvetlenül, konkrétan, a mindennapokban gyakorolja hatalmát – ennek voltak az eszközei a sans-culotte szekciók. Ezek az állandóan gyűlésező szekciók ellenőrzik, befolyásolják, de akár vissza is hívhatják a jogalkotó képviselőket, számukra a képviselői sérthetetlenségi jog „gyűlöletes privilégium” volt.

A Gironde bukása után a mozgalom nem állt meg, Párizsban egymást érik a felfordulások, ráadásul a „túlzó” Kommün is a mozgalom mellé állt. A megalakuló „nagy”, jakobinus Közjóléti Bizottság (valljuk be, kormány sem sok volt komolyabb ennél: Robespierre, Saint-Just, Couthon – a politikaiak, majd szeptemberben Billaud-Varenne és az ultraforradalmárokhoz közel álló Collot d’Herbois; a technokraták: Barère, Lindet, Carnot) kezdetben ingadozik a sans-culotte program végrehajtását illetően (a gazdasági liberalizmust illetően maga a tántoríthatatlan Saint-Just is igen mérsékelt), de szeptemberben, amikor a nép, a sans-culotte szekciók és a Kommün, újra megjelenik a Konventben, végül bedobja a törülközőt. Ármaximálás (az ún. elsődleges szükségletekre, de ez is érint harminc alapterméket), a papírpénz kötelezővé tétele (fix árfolyamon lehet mással is fizetni, de csak úgy), a bérek maximalizálása (az árak az 1790-es árak egy harmadával növelve, a fizetések a felével), a „gyanúsak” elleni törvény és egyáltalán: „a terror napirendre tűzése” a forradalmi törvények betartatása érdekében (ennek hatékonnyá tétele érdekében még tavasszal létrejött a forradalmi törvényszék). Októberben létrejön az élelmezésügyi bizottság, amely az egész országra kiterjedő hatáskörrel ellenőrzi a maximumtörvényeket, megalakul az ún. forradalmi hadsereg, a legelkötelezettebb sans-culotte-okat felfegyverezve a gyanúsak, azaz a szabotálók megrendszabályozására.

A Nemzeti Gárda tagjai letartóztatnak egy royalistát. Jules Girardet. (Forrás: Wikimedia Commons)

Nehezen lehet túlbecsülni annak a ténynek a jelentőségét, hogy 1793 nyarán-őszén a forradalmi sans-culotte szekciók befolyását törvény intézményesítette. Túl azon, hogy a szekciók a párizsi nép hivatalos önkormányzatát jelentették 1792 augusztusától, a szekciók választották a forradalmi törvényszékek bíráit, 1793 márciusában létrejöttek helyi forradalmi bizottságok (comités révolutionnaires). Ezek a szekciók által választott forradalmi bizottságok valóban a forradalom és a sans-culotte mozgalom élcsapati voltak: a legelkötelezettebbeket tömörítették, akik ráadásul egy idő után fizetést is kaptak mindezért.

A bizottságok lényegében valamiféle párhuzamos rendőrséget jelentettek: fontos hatáskörük volt az ún. certificat du civisme kiadása (ezen „állampolgári igazolás” nélkül senki sem vállalhatott hivatalt), összeállították a „gyanúsak” listáját, házkutatásokat tartottak a harácsolóknál, letartóztatásokat hajtottak végre a forradalmi törvényszék számára.

A Konvent megpróbálta legalábbis határok közé szorítani a mozgalmat, ezért megszüntette a szekciók állandó ülésezését és heti két napra szorította aktivitásukat. A sans-culotte-ok a törvény kijátszására hozták létre a szekciók által választott népi társaságokat (sociétés populaires), amelyek túl azon, hogy állandóan üléseztek, valóban a nép legaktívabb, „legforróbb” részét tömörítették, mely fokozatosan átvette az irányítást a szekciók felett is. Lényegében a „kettős hatalom” részeként ezek a népi társaságok párhuzamos önkormányzati hatalmat jelentettek. A párizsi sans-culotte mozgalom volt természetesen a legjelentősebb, de a jelenség nagyon is létezett vidéken is. A küldöttségeik, petícióik állandó kapcsolatot jelentettek a Konventtel – a törvényhozás folyamatos befolyásolását. A sans-culotte mozgalom 1793 szeptemberétől lényegében képes volt arra, hogy (a hegypárti forradalmi burzsoázia gyakran szinte kényszerként jelentkező befolyásolásával) gyakorlatba ültesse programját: ha nem is az élvezetek, az élet szépségeinek egyenlőségét (l’égalité des jouissances), de a nép nélkülözésének a végét; ha nem is a vagyonok határok közé szorítását (erre a Konvent és a forradalmi burzsoázia sosem volt hajlandó), de a gazdagok féken tartását; a sans-culotte-okra jellemző politikai, társadalmi és morális elvek, ha nem is kötelezővé tételét, de polgárjoggal felruházását.

Sans-Culotte-ok ikonikus fríg sapkájukban és trikolórban (forrás: Wikimedia Commons)

A tőzsde 1793 júniusában bezárt, a Konvent súlyos büntetésekkel fenyegetett mindenkit, aki az élelmiszerek kétféle (asszignátákban vagy nemespénzben kifejezett) árával spekulált. A legendákkal szemben a dirigista (sőt, a legtisztább kényszeren alapuló, a sans-culotte „terror” nem csak politikai ügy volt, hanem sok tekintetben a gazdasági kényszer hatékony eszköze: a forradalmi törvényszék leginkább a harácsolók ellen lépett fel, a forradalmi hadsereg pedig vidéken ugyanezért tartott házkutatásokat, a helyi sans-culotte forradalmi bizottságok is leginkább a gazdasági törvények betartásával foglalkoztak) távolról sem volt sikertelen, sőt. Az asszignáták zuhanása nem csak megállt, hanem visszájára fordult; a nép élelmezése a forradalom kezdete óta (vagy talán ki tudja, mióta…) először biztosított volt.

De a sans-culotte forradalom nem csak ezt jelentette: a forradalmi burzsoáziával szövetségben (ahol pár hónapon keresztül az előbbiek legalábbis egyenrangú felek voltak) a leszámolást az ancien régime civilizációjával, azaz a szó legszélesebb értelmében vett „kulturális” (azaz az egész civilizációt érintő) forradalmat.

„Jézus, az igazi sans-culotte, aki a papok kezétől veszett el”

Mindebben az első lépés a monarchia közterületi jeleinek a teljes megsemmisítése volt: bizony nem csak szobrok dőltek le (például Párizsban nem csak XVI. Lajosé, hanem a „jó” IV. Henriké is: a sans-culotte-ok tényleg nem akartak „forradalmat forradalom nélkül”…), királyi sírokat dúltak fel, nemesi kastélyok archívumait eresztették szélnek. De már a színházakból is eltűntek a királyi udvarban játszódó darabok. 1793 őszére a monarchia még rossz emlék sem maradt.

De az igazi ellenállhatatlan, hatalmas vihart mégiscsak a dekrisztianizációs mozgalom jelentette. Kirobbantásában talán a Cordeliers-klub politikai érdekei szerepet játszottak (tulajdonképpen Hébert és társai a népi mozgalom révén kívántak részt a hatalomból), de aligha kétséges: egy olyan hatalmas népi mozgalomról volt szól, amely „pár hét alatt tizennyolc század tévedéseit tette semmissé”.

Simon Chenard énekes sans-culotte-ként. Boilly, Louis Leopold (forrás: PBS learning media)

A nép akciója nem nélkülözte a logikát: az ancien régime-ből még egy intézmény volt talpon, az arisztokrácia és a királyság régi szövetségese: az egyház. (A forradalom létrehozta az alkotmányos egyházat, azaz lényegében államvallássá tette a katolicizmust.) Az 1793 szeptemberében kibontakozó mozgalom valóban szinte vulkanikus erejű kitörés volt: néhány hét alatt Párizsból (ahol maga az önkormányzat, azaz a Kommün és a sans-culotte szekciók is támogatták a kampányt) eltűnt a katolikus kultusz – de a mozgalom gyorsan terjedt vidéken is. Alighanem egyedülálló jelenség zajlott le ekkor Franciaországban:

a papok ünnepélyesen megházasodtak (maga Párizs érseke jelentette be a Konvent előtt, hogy „észhez tért” és lemondott papi mivoltáról), a nép felgyújtotta, lerombolta a kultusz szobrait, a misekellékeket, a szent könyveket.

A jelenségeknek alig tagadhatóan volt némi népi orgiasztikus jellege, de a kampány nem volt frivol: nagyon is volt mélység benne. Az évszázados szolgasággal való leszámolás mélysége.

A vidéki települések küldöttei százával jelentek meg a Kommün előtt, hogy ünnepélyesen tudtul adják az inkább döbbent képviselőknek: leszámoltak a (kor szóhasználatával) fanatizmussal. A Konvent a képviselők többségét tekintve alighanem inkább undorral, mint egyetértve figyelte az eseményeket – és kellőképpen megrémülve a kampány erejétől, lendületétől és kiterjedtségétől, lényegében áldását adta a dologra, azzal, hogy nem kellett a törvényhozás beleegyezése, hogy egy település megszabaduljon a vallástól.

Magukat a templomokat nem rombolták le: az értéktárgyak a nemzet tulajdonában mentek át, a harangokból ágyút öntöttek, az épületeket pedig más közösségi célokra használták fel. A kampány csúcspontja talán a deszakralizált párizsi Notre-Dame-ban, az „Ész templomában” tartott ünnepség volt, ahol az oltár helyén a filozófia allegóriája, Szűz Mária helyett pedig egy fiatal hölgy képében a Liberté allegórikus alakja kapott szerepet. Az egyházi ünnepeket felváltották a patrióta, népi ünnepségek, a katolikus szenteket a forradalom hősei és mártírjai (leginkább a júliusban meggyilkolt Marat).

A dekrisztianizációs mozgalom elér egy templomot 1794-ben. Jacques François Joseph Swebach-Desfontaines. (forrás: Wikimedia Commons)

A dekrisztianizáció egy szélesebb kulturális forradalom része volt, melynek a célja a társadalom „regenerálása” volt, azaz teljesen új alapokon való felépítése. Ez, noha a népi mozgalomra nagyon is támaszkodott, elsősorban nem sans-culotte ügy volt (bár a népi mozgalom ösztönös egalitarizmusa nagyon is a részét képezte) – a forradalmi burzsoázia legnagyobb alakjai voltak az inspirálói.

Végül is a cél aligha lehetett volna ambiciózusabb: „jobbá tenni az embereket a törvényeiknél”, azaz, hogy a honpolgári erénynek a belső meggyőződés legyen az alapja. A cél a forradalom „vezetése” volt az erkölcsökbe: szinte ösztönszerűvé tenni a jó követését és a rossz elutasítását (tulajdonképpen a Legfőbb Lény ünnepe, mint „polgári vallás” erre szolgált): végeredményében a híres „erény” nem volt más, mint „az egyenlőség szeretete”.

Az egyenlőségre törő nép jó, erényes, nagylelkű, türelmes, az emberiség, az általános érdek szószólója – sőt: a nép erényessége teszi lehetővé, hogy a nép szuverenitása gyakorlása által visszahozza az erényt az emberi közösségekbe.

Ehhez a nép nevelésének számtalan eszközét igénybe vették a sajtótól (a magas analfabétizmus miatt nyilvános felolvasások is voltak), a népi ünnepeken, a színházon (a korban nagyon is volt „elkötelezett népi színház”, hogy egy másik kor szavait használjuk: az előadások a Carmagnole-lal kezdődtek, majd a didaktikus darabok után a nép együtt táncolt a színészekkel) át a művészetekig (ahol a nép kollektív hőse volt a legtöbbször megformált alak). Mindez valamiféle felülről jött népnevelés lett volna (persze valamennyire az is volt, noha minden igazi köztársaság bizonyos mértékben „erényterror” – egyébiránt a mai világunknak sem ártana némi honpolgári erény), ha nem állt volna mögötte a francia nép egy jó része honpolgári mobilizációjának talán a történelemben példátlan intenzitása.

A kulturális forradalomnak igazi népi támogatása volt – a sans-culotte-hegypárti szövetség sok tekintetben valóban sikerrel üzent hadat egy ezeréves tradíciónak. Ez elképesztő dolog – és ez váltott ki igazi gyűlöletet és bosszúvágyat a kortársakból, de (máig) az utókorból is.

A Legfőbb Lény ünnepe 1974-ben Párizsban. Pierre-Antoine Demachy

Végül is a fentieken túl is, olyan események történtek, mint a keresztény Gergely-naptár kihajítása: és nem valamiféle forradalmár, népnevelő elit ügye volt ez, hanem a társadalomé (nem véletlen, hogy a naptár egészen Bonaparte koronázásáig érvényben maradt): egy hatalmas nép ezentúl máshogy számolta a napokat, mint a keresztény civilizáció (a dekrisztianizációnak is fontos eleme volt a vasárnap eltűnése). Vagy mit mondjunk arról, hogy mintegy háromezer településnek változott meg a neve – ezt senki sem erőltette felülről, a helyi szekciók, forradalmi bizottságok, patrióták ügye volt. Eltűntek a volt földtulajdonos nemesek, a királyok (sok település nevében ott volt a „roi” szó a valaha volt tulajdonosról), tömegével jelent meg a településnevekben a Peuple (nép), a Montagne (Hegypárt), a sans-culottes kifejezés (talán a leghíresebb, hogy a Montmartre-ból Mont-Marat lett). Még a keresztnevek is félelmetes változás jeleit hordozták, ennek köszönhetjük Anaxagoras Chaumette-t és persze Gracchus Babeuf-t, de népszerű volt a patrióta hős, Mutius Scaevola és a zsarnokölő Brutus is. A korábban sematikus, a nép passzív részvételére épülő forradalmi ünnepet is megszállta a nép – és populárissá tette azok komolyságát és addig üres szimbolikáját: a forradalmi dalok mellett az ünnepek fontos kelléke volt az „állampolgári eskü”, ahol tömegek tettek hitet a forradalom értékei mellett és esküdtek a megvédésére. Sok tekintetben a tegeződéssel, a hangsúlyos egalitarizmussal (Michelet írja valahol, hogy az apja gyerekként akkor értette meg, hogy véget ért a forradalom, amikor Thermidor után egy kocsis „Maître”-nek szólította gazdag utasát…), a forradalom eszméi megjelentek az otthonokban, a dekorációkban, de még a kártyalapokban is (nem volt többé király vagy „valet”).

Egy szó mint száz: a nép nem csak a politikai hatalom egy részét gyakorolta, hanem oly befolyással bírt, hogy képes volt magát a társadalmat az egalitarizmus elvei mentén komolyan átalakítani (természetesen ez nem volt független attól, hogy a Hegypárt alatt a hivatalos ideológia is ezt segítette). Az elit és a nép között talán sohasem volt kisebb a távolság, mint a nagy sans-culotte idők alatt.

Bizony megtörtént, amelytől kicsiny lelkek úgy tartanak: az eszmék és az elvek betörtek a mindennapokba.

Az ezeréves civilizáció leggazdagabb leghíresebb, legfontosabb, legkiterjedtebb kulturális hatással bíró népe valami egészen gigantikus vállalkozásba fogott.

Sokan meg is rémültek ettől – a legnagyobb baj az volt, hogy a közvetlen szövetségesek is.

Sans-culotte lándzsával. Jean-Baptiste és Pierre-Etienne Lesueur. (forrás: Muséé Carnavalet , Párizs)

A jakobinus diktatúra, majd Thermidor

November végére komolyan remegett a léc, alighanem a Hegypárt vezetőinek a fejében is megfordult: lehet, hogy a Gironde-nak volt igaza? Hogy a sans-culotte-okkal való összefogás tényleg „anarchiához” vezet? A jakobinusok ellentámadása a számukra legbotrányosabb sans-culotte dolog ellen indult meg: a dekrisztianizációs kampányt Robespierre (aki az események fősodrába és Párizsba visszatért Danton messzemenő támogatására is számíthatott a népi mozgalommal szemben) a legkeményebb szavakkal ítélte el (a leghíresebb: „az ateizmus arisztokrata”), Danton is a Konventen belüli „istentagadó maszkabálok” beszüntetésére szólít fel. A Konvent is a dekrisztianizáció befejezését követelte, a megijedt ultraforradalmárok (noha Hébert lapja és Chaumette Kommünje elsődleges szerepet játszott a kampányban) meghátráltak. Végül, legalábbis hosszútávon és vidéken valóban a katolikus egyház került ki győztesen a dologból (végül is még több, mint egy évszázadig Franciaország hivatalosan is katolikus ország maradt), de nem is ez volt a legfontosabb: a Hegypárt és a Danton körüli „indulgensek”, mérsékeltek új szövetsége mélyütést vitt be a sans-culotte mozgalomnak, megtörte annak lendületét, innentől kezdve a nép defenzívába szorult. A sans-culotte-okkal (vagy az ultraforradalmárokkal) szimpatizáló történészek egyenesen erre a pontra teszik a forradalom nagy fordulatát: innentől kezdődik a forradalom lassú hátrálása.

1792. júniuus 20-án XIV. Lajosra a sans-culotte-ok által viselt fríg sapkát adtak, majd a király a forradalom győzelmére mondott köszöntőt. (forrás: Wikimedia Commons)

1793 december valóban fordulópont: decemberben megindul a központi hatalom (azaz Saint-Just elnevezésével: a „forradalmi kormányzat”), azaz a Közjóléti Bizottság folyamatos megerősödése – kevésbé az ellenforradalommal, mint inkább a népi mozgalommal szemben.

A hagyományos történészi félreértéssel szemben az 1794-es év nem a „jakobinus diktatúra” betetőzése, hanem tulajdonképpen kezdete, a népi mozgalom megtörése és egy újfajta diktatúra bevezetése (és egyébként innen a Robespierre/Lenin, jakobinusok/bolsevikok analógia is).

Nem sok jót jelentett, hogy már ősszel elhalasztották az esedékes önkormányzati választásokat, Danton, a mérsékelt Danton pedig egyre nagyobb hangon követelt erősebb kormányzatot (azaz nyilvánvaló volt, hogy a célpont: a sans-culotte mozgalom). A decemberi rendeletekkel lényegében felszámolták a helyi önkormányzatokat, a Bizottság által kinevezett ún. agent national lett felelős a törvények betartásáért (maga Chaumette is a párizsi Kommün élén a Bizottság alkalmazottja lett). A helyi forradalmi bizottságok a Közbiztonsági Bizottság hatásköre alá kerülnek, azaz ezentúl kinevezték, nem megválasztották őket. Minden településnek megtiltják, hogy közvetlen kapcsolatba lépjen más településekkel – a párizsi Kommün tett kísérletet erre – ez ugyanis a közvetlen demokratikus formák országos hálózattá válásával kísértett. (Azaz az ultraforradalmárok voltak az igazi föderalisták, nem a girondisták.)

A forradalmi hadseregbe bevezetik a katonai fegyelmet, a magasabb rendű elöljárók választását megtiltják; a még fennálló kormány teljesen háttérbe szorul (elsősorban a hadügyminisztériumban volt komoly bázisa a Cordeliers-nek), lényegében a két Bizottság végrehajtó szervévé válik; a megyékben felállított forradalmi hadseregeket felszámolják; a Konvent által vidékre küldött képviselők hatalmát megnyirbálják (1793 tavaszától a vidékre és a hadsereghez küldött képviselőknek alapvető szerepe volt a forradalom megmentésében) az agents nationaux-k javára, ezzel szemben a Bizottság különleges küldötteinek a hatalma korlátlanná válik (ekkor kerül Saint-Just Strasbourgba, ahol a legendákkal szemben a mérsékeltek mellé áll és legyűri a helyi népi mozgalmat: „Saint-Just győzött, a szabadság elveszett”, hirdették a város falai).

Nyilvánvalóvá vált a sans-culotte mozgalom politikai gyengesége, amikor korábbi szövetségeseivel, a forradalmi burzsoáziával került szembe: a sans-culotte demokrácia csak ebben a szövetségben volt életképes.

Mindezek a jelenségek együtt okozhatták, hogy a forradalmi kormányzatnak sikerült felszámolnia a sans-culotte mozgalmat, de legalábbis „megfagyasztani a forradalmat”.

A Népjóléti Bizottság. Ismeretlen szerző. (kép: Wikimedia Commons)

A bevett történészi elbeszélésekkel szemben a „jakobinus gazdasági kényszer” valójában sans-culotte program volt, hiszen utóbbi mozgalom bukásával ért véget. Az ármaximálás gyakorlatilag megszűnik, az asszignátákat újra szabadon lehet átváltani, nincsen többé fellépés a harácsolók ellen, a kereskedelem ismét teljesen szabaddá vált, a forradalmi terror pedig lassan az újra éhező nép ellen fordult.

Bizony Thermidor elkezdődött már Thermidor előtt.

Robespierre és társai bukásához vezető ismert utat már nem meséljük el: sokan az összeesküvők közül (az ultraforradalmárok maradványai, a Robespierre baloldali ellenzéke a két Bizottságban) azt hitték, mindez csupán egy palotaforradalom lesz – Thermidor lett, az ellenforradalom diadala.

A sans-culotte-okat az aranyifjúság és a muscadinek hirtelen bátorrá váló bandái űzték Párizs utcáin, fehérterror tombolt vidéken, a nép éhezett, az emberek nem születtek többé egyenlőnek, a közügyek újra a gazdagok privilégiumai lettek: a nép elhallgatott egy fél évszázadra.

A sans-culotte mozgalmat és a Hegypártot a forradalom utolsó szakaszában már csak egy dolog kötötte össze: a vérpad. Egymás után léptek fel oda, mert mindennel együtt ugyanannak az ügynek voltak a képviselői. Robespierre, Saint-Just, Couthon, Billaud-Varenne, Collot d’Herbois, a Konvent vidéki hegypárti képviselői, a helyi jakobinusok, igazi patrióták, nagy emberek voltak, a nép őszinte barátai. És egyúttal persze a nép közvetlen hatalomgyakorlásának meghiúsítói: az erényes nép a szemükben helyettesítődött a nevében és érdekében hatalmat gyakorlókkal, egy diktatúrával, amely (alighanem őszintén) nem látta magát diktatúrának.

Robespierre kivégzése 1794.július 28án. Ismeretlen szerző. (forrás: Wikimedia Commons)

A minket ma is kormányzó ilyen vagy olyan színű thermidoriak gyalázatként emlegetik ezt a nagy korszakot, a nagy francia forradalom népi éveit. Mi azonban őrizzük meg jó emlékezetünkben a korszakot, ahol a legkomolyabban gondolták, hogy „a nincstelenek a föld hatalmasai, akiknek joguk van úrként szólni minden kormányzathoz”, hogy „a szabadság csak fantom, az egyenlőség csak fantom, a Köztársaság csak fantom, ha nélkülözés a hatalmasok karmában tartja az embereket” – és hogy „a társadalom célja a közös boldogság.”

A szöveg hosszabb verziója a Rednews oldalon olvasható.

Címlapkép: Wikimedia Commons