Közép-Európában tucatjával szedik áldozataikat a zabolátlanul tomboló árvizek. A hatóságok, önkéntesek – és természetesen a politikusok – tömegével töltik a homokzsákokat a gátakon, miután szeptember közepén uszkve annyi eső szakadt le egyszerre a régiónkban, amennyinek egész nyáron kellett volna.

Az okokat aligha kell magyarázni, de azért röviden emlékezzünk meg róluk: a klímaváltozással nemcsak a bolygó átlaghőmérséklete emelkedik, de felborulnak azok a rendszerek is, amelyek többek között a csapadék – viszonylag – egyenletesebb eloszlását garantálták a mérsékelt égövben, és amelyek évszázadokon keresztül meghatározták klimatikus viszonyainkat. Magyarán az aszályos időszakok, a hosszú, száraz és forró nyarak mellett fel kell készülnünk a monszun-szerű esőzésekre is amellett, hogy az elmúlt években megszokott módon egyre inkább eltűnik a tavasz és az ősz, és mindinkább helytállónak tűnik száraz és esős évszakként hivatkozni az évszakokra. 

Az „évtized árvize” is rávilágít: immáron semmi sem folyik a megszokott medrében. Ahhoz pedig, hogy mindez ne érjen minket hideg zuhanyként, a tengernyi homok nem lesz elég.

Akkor még jó ötletnek tűnt

A Duna szabályozása évezredes múltra tekint vissza. Azonban – ahogy az Ihrig Dénes szerkesztésében megjelent, A magyar vízszabályozás története szakirodalmi gyűjteményben olvashatjuk, igazán a XVIII-XIX. században történtek a legnagyobb, központilag szervezett lépések. Ekkoriban (az ipari forradalom kezdetén járunk) merőben mások voltak régiónk klimatikus viszonyai, de a folyószabályozás elsődleges céljai ugyanazok voltak, amiért a mai napig karbantartják a rendszert:

• a folyó hajózhatóbbá tétele, elsősorban kereskedelmi célokra;
• a települések árvízvédelme, aminek fontosságára az 1838-as, tragikus következményekkel járó nagy dunai árvíz is rámutatott;
• és nem utolsó sorban új mezőgazdasági területek kialakítása, többek között az ekkoriban felfutó exportigények kiszolgálására.

Ironikus módon épp ez utóbbi, a mezőgazdaság szenvedi meg napjainkban leginkább a – többé-kevésbé hatékony – árvízvédelmet.

Azt talán senkinek sem kell bemutatni, milyen károkat – és látványos, posztapokaliptikus jeleneteket – köszönhettünk az idei szárazságnak, de még a 2022-es aszályra is emlékezhetünk. Ezek a nyarak nem csak a magyar Mad Max forgatásához teremtették meg az ideális díszletet, de jóformán az ország élelembiztonságát is fenyegették, ami már jóval súlyosabb probléma.

Bizonyos tekintetben ugyan kétségkívül szükséges és fontos az árvízvédelem – azt senki sem tagadhatja, hogy a településeket és lakóikat meg kell óvni a rájuk zúduló vizektől. Azonban a mezőgazdaság aszályvédelme legalább ilyen fontos lenne.

Ehhez pedig épp az lenne az egyik legfontosabb eszköz, hogy megtaláljuk a szabályozás terén az optimális (vagy ahhoz legalább közelebbi) egyensúlyt, vagyis a folyóknak visszaadjuk az árterük legalább egy részét.

Elméletekkel tele a padlás, a hűtő meg üres

„A szemléletváltás a vízügyi ágazatban már jó ideje megtörtént. A vízügyi szakemberek a VÍZÜGY rendelkezésére (!!!!) álló területeken a lehetőségeikhez képest a legtöbb vizet visszatartják. Legfőbb stratégiai célunk a vizet a tájba juttatni! Folyamatos az új lehetőségek felkutatása, a meglévők kiaknázása.

Higgyék el, minden vízügyi szakember tudja: a 24.órában vagyunk”

– írja nagyon helyesen a Vízügy.

Napjainkban mégis – bár a fenti gondolat is egyre inkább beszivárog a mainstreambe – az uralkodó szemlélet továbbra is az árvizek mihamarabbi leeresztését propagálja, mint ahogy az a mostani árvizet illető kormányzati kommunikációból is kiderül.

Hiába ismerjük – ismerik egészen magas szinteken is – a jó elméletet, vagy legalábbis a vízmegtartás fontosságát, ha nem, vagy csak alig ültetik a gyakorlatba, mikor eljön az ideje. Pedig ezektől a vizektől nem megszabadulni kellene, hanem használni: hagyni, hogy szétterüljenek az ártereken, visszapótolva a nyári extrém szárazság során elveszett talajvizet.

A folyószabályozások részleges visszafordítása, amellett, hogy segíthetne a biodiverzitás megóvásában, még csak nem is járna a gazdálkodás kiszorulásával az érintett területekről, csak más szemléletet és módszereket kíván. Kétségtelen, hogy az ipari forradalom idején elterjedt mélyekés – és az elmúlt évszázadban rohamosan elterjedt nagytáblás – gazdálkodással fel kellene hagyni, de lehetővé tenné a korábban évszázadokon át művelt, és jóval fenntarthatóbb ártéri gazdálkodást, avagy fokgazdálkodást, vagyis nagyvíz esetén a folyók medrének bevágásain kifolyó víz által táplált lápok, mocsarak hasznosítását.

„A korábbi elképzelésekkel szemben mára nem az a feladat, hogy magas gátak közé szorítva gyorsan elvezessük Magyarország területéről az esővizet, hanem hogy hogyan tudjuk bővíz idején betárazni, azaz megőrizni a csapadékot, és azzal az év további részében gazdálkodni”

– állapította meg szintén nagyon helyesen Nagy István agrárminiszter még két évvel ezelőtt (és azóta is rendszeresen, mikor alkalma nyílik rá). Eközben a fenntartható gazdálkodás fontosságát is több fórumon említette az elmúlt években, bár utóbbi tekintetében igencsak óvatosan szokott fogalmazni, és még ez sem túl hiteles attól a kormánytól, amelyik bő évtizede erőszakkal számolta fel az ország akkoriban talán legnagyobb hatású öko-mintagazdaságát.

Pedig az ártéri mellett a mezőgazdaság általános átalakítását sem úszhatjuk meg.

A korábban említett nagytáblás, nagyipari mezőgazdaság és a „zöld forradalom” mellékhatásai és a talajrétegeket átforgató mélyekés művelés ugyanis nemcsak ökológiai szempontból, de mint napjainkban a vak is láthatja, a megforgatott talaj sebesebb kiszáradásának is köszönhetően tájjellegében is sivataggá teszi az ilyesfajta gazdálkodás alá vont földeket. De ha mindezt tudjuk, miért nincs meg az akarat a változásra?

Míg alul a víznek árja, azért a rövidtávú profitérdek az úr

A jelenlegi rendszer fenntartásához nagyon komoly gazdasági érdekek fűződnek, ráadásul túlnyomórészt sajnos a NER holdudvarába tartozó új földesurak érdekei, akiknek a jelenlegi kurzus aligha szándékozik keresztbe tenni. Napjainkban még mindig jövedelmezőbb több ezer hektárokat felszántani és vegyszerekkel fenntartani, vagy akár növelni a monokultúrás táblák hozamát. És ez rövid távon az is marad. Az csak hab a tortán, hogy a mezőgazdasági ösztönző támogatások mellett a jogszabályok értelmében az aszály- és vízkárokat is megtéríti a kormány a költségvetés terhére.

Vagyis elsősorban politikai és rosszul felfogott gazdasági okok fenyegetik a hosszú távon is fenntartható és biztonságos élelmiszerellátást.

Persze közrejátszanak a fent említett torz birtokszerkezet és a technológiai befektetések megtérülési ideje által szabott kényszerpályák is. Ugyanakkor a felelős, jövőálló agrárpolitika épp az lenne, hogy ahol csak lehet, a vízmegtartó megoldásokkal megtámadott, diverz és ökológiai szempontból fenntartható mezőgazdálkodást ösztönözze, és ennek teremtse meg a lehetőségeit ott, ahol be tud avatkozni, például a folyamszabályozás módjával.

Ma a gazdálkodóktól a gumicsizmában pózoló politikusokig szinte mindenki attól tart, hogy ha nem vigyázunk, a Duna zúgva, bőgve töri át a gátot. Holott a jövőnk érdekében épp, hogy segíteniük kellene a megbéklyózott folyónak.

Mert ha nem így teszünk, az elkövetkezendő években bizonyára még jobban befürdünk.