A hazai politikai burleszk egyik remekműve született szerdán azzal, hogy Keresztes László Lóránt a kiszáradt Tisza medrébe hívta össze az általa elnökölt parlamenti bizottságot, hogy a víz tájban tartásáról faggassák a kormány – természetesen távol maradó – tagjait.
Habár az „erős kép” fogalma Bangóné Borbély Ildikó 2018. decemberi tévészékházi szerepvállalása óta némileg elcsépeltté vált az ellenzéki politizálásban, szerdán mégiscsak valami hasonlóval rukkolt elő az ex-LMP-s Keresztes László Lóránt, a parlamenti Fenntartható Fejlődés Bizottsága elnöke. Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is súlyos aszály és az államilag (legalábbis anyagi háttér tekintetében) szinte teljesen elhanyagolt vízmegtartási stratégia kudarca következtében drasztikusan leapadt Tisza medrébe szervezett soron kívüli bizottsági ülésről készült döbbenetes felvételek tényleg sok mindent megmutatnak.
Egyfelől arról mesélnek a nagykörűi kikötőnél készült képek, hogy az állami szerepvállalás – a nyáron ugyancsak pőre valóságában mutatkozó egészségügy és vasút mellett – fundamentális területeken, mint az agrárium és a vízgazdálkodás olyan üres, akár a folyómeder. Egyúttal érdekes kettősséget is hordoz: az előre borítékolható határozatképtelenség – vagyis a kormánypárti szereplők távolmaradása az üléstől – sokadszorra is rámutatott az Országgyűlés kvázi jelentéktelenségére a Fidesz rendszerében, ugyanakkor Keresztesnek mégis sikerült a bizottsági ülés fórumából hasznos eszközt kovácsolnia ahhoz, hogy tükröt tartson a kormány teljesítményének. A Tisza fenekén összetolt hosszú tárgyalóasztal – ami biztosan az elmúlt évek politikai jelképeinek élmezőnyébe emelkedett – tulajdonképpen azt szimbolizálta: amíg csak szóbeli ígéretek hangzanak el a folyó vizének megtartására, cselekvés híján rövid úton juthatunk el odáig, hogy a kiszáradt meder középen beszélgessünk róla tovább.
Noha a performansznak is beillő ülésre a kormány és a kormányzó párt képviselői (beleértve Nagy István agrárminisztert Lantos Csaba vízügyekért is felelős energiaügyi minisztert) fideszes szempontból kézenfekvőnek tűnő kommunikációs megfontolásokból nem mentek el, azt nem lehet állítani, hogy összességében érdektelenséget mutatnának a téma iránt, sokkal inkább a kellő erélyesség hiányzik a fellépésükből. Nagy István például közösségimédia-felületein következetesen gyászos-panaszos hangnemben számolt be a nyár folyamán az aszálykárokról a mezőgazdaságban, majd jelentette be szeptember elején, hogy közel 400 ezer hektáron okozott kárt a szárazság. A posztokból ugyanakkor többnyire éppen az a nem jelentéktelen kontextus hiányzott, hogy a terület első számú felelősként akár hatalmában is állhatna tenni valamit az ügy érdekében. A tárcavezető már két éve is úgy beszélt az aszály problémájáról, mint amiről társadalmi egyeztetés szükséges – ami egyébként persze igaz –, és mintha az egyik lehetséges megoldásnak (a Tisza fenékküszöbe megemelésének) elvi meggyőződésből lennének kerékkötői azok, akik szerint nem szabad a folyó vizéhez hozzányúlni. Ebben persze lehet igazság, de azóta sem látszik konklúziója ennek a társadalmi egyeztetésnek, miközben sorra mennek tönkre a gazdálkodók, mert lassan elfogy a víz alóluk.
Se pénz, se elköteleződés
Ahogyan Szabó Rebeka, a folyómederben tartott ülésen is résztvevő párbeszédes képviselő, a Fenntartható Fejlődés Bizottsága alelnöke nemrég beadott írásbeli kérdésében taglalja: bár az elmúlt években született számos szakmai anyag, amely amelyben megfogalmazódik az elsivatagosodás megállítását célzó irány, a változó természeti adottságokhoz jobban igazodó tájgazdálkodás megvalósítása,
„jelenleg mégis főként kárenyhítést és sporadikus kormányzati beavatkozásokat látunk – például helyenként záportározók építését vagy éppen egy EU-s támogatásból indított szemléletformáló kampányt a vízmegtartó gazdálkodásról –, miközben a válság súlyát tükröző forrásallokáció és hosszú távú kormányzati elköteleződés továbbra is várat magára.”
Mindezek mellett a kormány idén tavasszal a korábbi határozatait felülírva három, már beígért, forráshiány miatt összesen 400 milliárd forintnyi(!) beruházást halasztott el, amelyekkel a sivataggá váló Duna–Tisza-közi Homokhátság területén több helyen pótolták volna a hiányzó víz egy részét, elsősorban átemelők és szivattyúk beiktatásával. Az egyik ilyen projekthez két éve már lezavartak egy 1,8 milliárdos közbeszerzést (amelyet nem olyan meglepő módon részben Mészáros Lőrinc érdekeltsége nyert el) a Homokhátság aszályvédelméhez szükséges infrastruktúra – amely a Tiszából vinné a vizet a homokháti földekre – befejezésére, 2022 februárjában azonban a kormány úgy döntött: mégsincs pénz a beruházásra, ezért egy határozattal felfüggesztették a azt. Azóta többször is kormányhatározatba foglalták a vízpótlási rendszer megépítését , és az ahhoz szükséges mintegy 2 milliárd forint elkülönítését, ám a pénzt a gazdák azóta sem látták, a munka nem folytatódott.
Ugyanezzel az azóta is egy helyben toporgó kormányprojekttel függ össze, hogy Mihálffy Béla, a Homokhátság egy részét lefedő Csongrád-Csanád megye 2. számú választókerületében egyéniben megválasztott KDNP-s honatya nemrég aláírásgyűjtést kezdeményezett azért, hogy a vízpótlás ügye „erősebb hangot kapjon”, ami egy ciklusok óta szinte folyamatosan kétharmados felhatalmazással kormányzó párt képviselőjétől már-már paródiába hajló megmozdulás. Ahogyan a Szeged.hu felidézi, Mihálffy időpontot kért az állami beruházások urától, Lázár János minisztertől, de a képviselő későbbi beszámolójából csak annyi derült ki, hogy találkoztak, az nem, hogy jutottak-e valamire. Az aláírásgyűjtés bejelentése pedig arra enged következtetni, hogy a megbeszélés eredménytelen volt, miközben a gazdálkodók, sőt a helyi csatornarendszer befejezésében leginkább érdekelt Mórahalom fideszes polgármesterének türelme is fogytán.
Kulcsár László gazdálkodó, a Zöld Gerilla Mozgalom vezetője, a Keresztes László Lóránt által összehívott ülés vendégelőadója ugyanakkor arra is rámutatott: még ha kormány kínos fordulatot vevő, összesen 1800 milliárd értékű (KEHOP-forrásokra támaszkodó), nagy vízpótlási terve – amit ő csak „pénztemetőnek” hívott – az eredeti szándék szerint haladt is volna, az ökológiai szempontból messze nem bizonyult volna valódi megoldásnak. Szerinte ugyanis csak pár száz hektárnyi terület vízellátását javíthatná, és egyszerűen mára alig maradt hozzá elegendő víz a tájban, ahogyan azt a kiszáradt Tisza-meder is illusztrálta:
az áradásokkal érkező vizeket nem engedjük az egykori ártérbe, hanem kiengedjük a határokon. Éppen ezért a víz pótlásához új módszerekre és szemléletváltásra lenne szükség.
Akik tényleg cselekszenek
Amíg a Szabó Rebeka által is hiányolt, „a válság súlyát tükröző forrásallokáció és hosszú távú kormányzati elköteleződés” nem érkezik meg, addig magukra vannak hagyatva a homokhátságiak. Láttuk ezt a Qubit önkéntes homokhátsági vízőrzőket bemutató riportjában, akik központi megoldás híján igyekeztek maguk megtartani a vizet. Ők ásók és vödrök segítségével földgátat emeltek, hogy a felhalmozódott kevés víz ne hagyja el a tájat a csatornahálózaton keresztül. Hasonló munkát végez a Dongér–Kelőér Vize Egyesület is, deszkagátak segítségével igyekeznek megtartani minden csepp, esetlegesen felhalmozódott vizet. Ugyancsak ezzel céllal vágott bele a munkába az egykori LMP-s képviselő, Vágó Gábor, aki Baks község közelében dolgozik helyi vidékfejlesztőkkel és vízügyi szakemberekkel közösen egy élő tó létrehozásán.
A Tisza fenekén tartott ülésen Kereszetes László Lóránt megemlítette azt is, hogy bár két miniszter kapott csak meghívót, valójában négyen-öten is eljöhettek volna, annyira szét van szórva a vízgalkodás felelőssége a kormányzatban. Ennek ékes példája, hogy – persze uniós támogatásból – éppen a Belügyminisztérium szárnyai alatt indult a legígéretesebb olyan, a vizek elraktározásának szemléletét erősítő program, amelyhez a kormánynak legalább névlegesen valamicske köze is van: a WWF Magyarország közreműködésével indultak 2020-ban helyi, vízgazdálkodási problémák megoldását célzó mikroprojektek. Ugyancsak a civilek nevéhez fűződik, hogy idén a Tisza árhullámát követően jelentős mennyiségű vizet engedtek át a beregi tározó kapuján a környező csatornák vízrendszerébe. Ezek tulajdonképpeni nyarat csinálni nem tudó fecskékként igyekeznek jó példákat mutatni, ám országos méretű kormányzati stratégia nem lett belőlük.
