Visszatér az Országos Rendőr-főkapitánysághoz Garamvölgyi László, aki hosszú időn keresztül volt a rendőrség kommunikációs arca. Ám a rendőrség számos, az intézmény működését érintő fontos kérdéssel máig nem nézett szembe, és így Garamvölgyi visszatérése sem mutat intézményi változás felé – sokkal inkább ráncfelvarrásnak tűnik. De mit jelent ez a nőkre és a nők elleni erőszak áldozataira nézve?

Interjút közölt a Blikk Garamvölgyi Lászlóval annak hírére, hogy a nyugalmazott dandártábornokot felkérte az országos rendőrfőkapitány, legyen az ORFK kommunikációs főtanácsadója. Garamvölgyi újságíróként kezdte, majd tíz évig nyomozóként, 23 évig rendőrségi szóvivőként dolgozott – pályáját hosszan részletezi az interjú, mely egyébként nem fukarkodik a hízelgő megjegyzésekkel (elegáns, laza, mint egy olasz filmsztár). A rendőrromantikától tocsogó interjúból azt is megtudhatjuk, hogy Garamvölgyi szerint a közbiztonságnak, az emberközeli rendőrségnek jól működő brandnek, márkának kell lennie.

Nem akármilyen szakértőt kértek hát fel. Garamvölgyi 1992-től egészen 2013-ig töltötte be a szóvivői posztot, amelyet az ORFK kommunikációs igazgatójaként végzett az utolsó időszakban. A mostani interjúban többek között a „2006-os zavargásokat”, majd a „2007-es Zsanett-ügyet” említi azok között az „emlékezetes” esetek között, amelyek megtépázták a rendőrség renoméját.

De elég ezekről annyit mondani, hogy „sokat rontottak a rendőrség megítélésén”?

A 2006-os őszi tiltakozáshullámot aligha kell felemlegetni az olvasónak. A Gyurcsány Ferenc őszödi beszédének nyilvánosságra kerülését követő tízezres tüntetések egyik legmaradandóbb emléke a rendőri erőszak és a hatósági túlkapások sora. Az ekkor alaposan leszerepelt rendőrségnek nem fért már bele még egy botrány – részben az ezt követő arcmentésnek válhatott áldozatává 2007 tavaszán E. Zsanett, akinek ügye mindmáig a magyar igazságszolgáltatás és rendőrség egyik szégyenfoltja.

Az akkor 21 éves nő 2007 májusában tett feljelentést, állítása szerint a hajnali órákban, igazoltatása során az 5 intézkedő rendőr közül ketten megerőszakolták, másik három tanúja volt az esetnek. Ügyéről, pontosabban arról, ahogy az igazságszolgáltatás sorozatos megaláztatásoknak, újratraumatizáló szembesítéseknek és megkérdőjelezhető (pl. Rorschach-tesztre hivatkozó) „szakvéleményeknek” tette ki, Varró Szilvia tudósított a Magyar Narancson. Diószegi-Horváth Nóra később a Mércén arról is írt, hogyan igyekezett hitelteleníteni az áldozatot a bulvársajtó, miközben a gyanúsított rendőrökről nem szűntek hangoztatni, hogy kutyájukat, családjukat, menyasszonyukat szerető, megbízható emberek.

A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) kezdeményezésére független szakértői bizottság alakult, amely az eljárásban számos olyan elemet talált, amely „alapjaiban kérdőjelezi meg az eljárás tisztességes voltát”. Tamás Gáspár Miklós a Népszabadságban, Pelle János a HVG-n írta meg, hogy annak az esélye, hogy egy nő hatalmi helyzetben lévő férfiakat alaptalanul szexuális erőszakkal vádoljon, rendkívül kicsi. De ezt tudták már akkor is, ugye: Farkas Judit 2010-es Délmagyar-cikke a pótmagánvádas eljárás ítélethirdetése után (ami stílusosan nőnapra esett) dr. Virág Györgyöt, az Országos Kriminológiai Intézet akkori vezetőjét megszólaltatva azt járja körül, hányféleképpen hibázhatott a hatóság egy olyan eljárás során, amikor feltételezhető volt, hogy nők elleni erőszak történt. A szakma elvileg tudatában volt annak, hogy százból négy áldozat tesz feljelentést szexuális erőszak esetében. Nem véletlenül írta azt Varró Szilvia összegzésképpen, hogy

„épeszű magyar nőnek E. Zsanett ügyének lezárulta után eszébe nem jut feljelentést tenni, ha megerőszakolják”.

Ebben a légkörben kommunikált az ügyről Garamvölgyi László a rendőrség szóvivőjeként. A rendőrség nyilatkozataiban álrendőröket emlegetett, a hatóságok pedig következetesen hangsúlyozták a gyanúsított rendőrök esetében az ártatlanság vélelmét. Ezt a narratívát a sajtó jelentős része is átvette és tovább erősítette, miközben E. Zsanett magánéletének részleteit páratlan lelkesedéssel és alapossággal tárta fel, nem egyszer bulvárként és nem bűnügyi esetként tudósítva magáról az eljárásról is. A vasárnap megjelent Blikk-interjú ugyan joviálisan rákérdez, történt-e információcsepegtetés, Garamvölgyi azonban ennek még a lehetőségét is elutasítja.

Ennek az ügynek jövőre lesz húsz éve, és azt gondolhatnánk, ma már másként folyna le. De csupán 2022-es az a képzős szexuáliserőszak-ügy, amelyben a hatóságok lassan négy éve húzzák az időt. Jogvédő szervezetek, köztük a Patent, nem győzik hangsúlyozni, hogy a Büntető Törvénykönyv továbbra sem a beleegyezés hiányára építi a szexuális erőszak meghatározását, s ez rendszerszintű probléma. Ebben a környezetben Garamvölgyi felkérése, aki a rendőrség PR-jának megerősítéséről beszél, egyáltalán nem tűnik előremutatónak.

Sokkal inkább közvetíti azt az üzenetet a Magyarországon élő nők felé, hogy az elmúlt évek nőjogi szempontú előrelépései feláldozhatók a rendőrség kedvezőbb nyilvános megítéléséért. Borús előrevetülése egyúttal annak, hogy a nők elleni erőszakról szóló hatósági kommunikáció, bár ma sem kielégítő, még bőven tud romlani.

A rendőrségi kommunikációnak egyébként az utóbbi években is voltak mélypontjai. A kétgyermekes M. 2025 februári meggyilkolása után például a nyomozás idején a rendőrség kommunikációs munkatársai gúnyos hangnemben, Facebook-kommentekben vitatkoztak a megölt nő ismerőseivel, akik a halál körülményeinek pontosabb kivizsgálását kérték. Mint utóbb bebizonyosodott, (ellentétben a rendőrség akkori álláspontjával) M. halálát valóban idegenkezűség okozta. Az érintett munkatársakat később elbocsátották, a rendőrség sajtótájékoztatót tartott, majd együttműködést kezdeményezett a NANE és a Patent Egyesülettel. Az egyeztetések azóta is zajlanak, ami fontos lépés.

Azt is tudjuk, ezzel párhuzamosan, rendvédelmi dolgozók is megerősítették, hogy válságban van a rendőrszakma, létszámhiányra, túlterheltségre panaszkodnak. A rendőrség renoméjának biztosan nem tesz jót, hogy beérett az állami ellátórendszer szétverése: mind több közterületi problémára hívják fel a figyelmet politikusok. Ezzel párhuzamosan fokozottabb odafigyeléssel ír a sajtó nők elleni erőszakról, egyre több visszaélés lát napvilágot.

A fenti problémák enyhítéséhez és a nők elleni erőszak visszaszorításához azonban nem önmagában a rendőrség kommunikációjának rendbeszedése fog hozzájárulni – ehhez hosszú évek összehangolt intézményi munkája szükséges. A nőgyilkosságok száma egyelőre nem mutat érdemi javulást, és ez sokkal inkább befolyásolja a rendőrség társadalmi megítélését, mint bármilyen kommunikációs stratégia.

Éppen ezért különösen beszédes, hogy Garamvölgyi a rendőrségi kommunikáció feladatát a Blikknek adott interjúban így írja le: „üzleti szempontból olyan, mint egy jól működő brand, egy termék, amit a kommunikációs szolgálatnak el kell adnia”. Később „márkáról”, „emberközeli közbiztonságról”, illetve „a rendőrségi kommunikáció legjobb időszakait, tradícióit visszaidéző kommunikációról” beszél.

A rendőrségnek elsősorban nem erős márkára van szüksége, hanem pontos, alapos és korszerű nyomozói munkára; a média és a nyilvánosság átlátható tájékoztatására; valamint valódi intézményi számonkérhetőségre.

(Egyáltalán: mit értünk a rendőrség legjobb időszakai alatt?) Annak képességére van szükség, hogy a rendőrség ne csupán sikereit kommunikálja, hanem a hibáit is képes legyen elismerni, és lépéseket tenni ezek kijavítására. Önmagában nem az a gond, hogy Garamvölgyi visszatért (bár visszatérésének híre a jelek szerint rendvédelmi dolgozókban is keltett ellenérzéseket), hanem, hogy a jelek szerint egy olyan elavult rendőrségi kultúrát képvisel, amely hitelességet a kommunikáció feljavításával kíván közvetíteni, és nem átgondolt intézményi változásokkal.

És ha ez így van, nehéz azt állítani, hogy ez a visszatérés a rendőrség megújulásának irányába mutat.

Milyen lehetne egy tényleg megújult rendőrségi kommunikáció?

A nőjogi szervezetek szakmai munkája alapján megfogalmazható elvárások nem különösebben homályosak:

az átláthatóság, az áldozatközpontú megközelítés és az intézményi önreflexió lenne az alapja.

E. Zsanett ügye kapcsán nem elég azt mondani, hogy „rontotta a rendőrség megítélését”. Az adekvát kommunikációhoz valamiféleképpen a TASZ által kezdeményezett független szakértői bizottság nyilatkozata áll legközelebb. Persze ha a hatóság ezt az utat választaná, az esetnek húsz év után is lennének (kellene, hogy legyenek!) intézményi következményei a rendőrségen és az igazságszolgáltatáson belül.

A rendőrségi kommunikáció akkor lehetne valóban korszerű, ha következetesen azt közvetítené, hogy a nők és gyerekek elleni erőszak minden formáját komolyan veszik. Ez elsősorban nem a btk. szigorításáról szól (bár vannak egyértelmű hiányosságai), hanem annak hangsúlyozásáról, hogy aki zaklatás, bántalmazás, kapcsolati erőszak vagy szexuális erőszak miatt segítséget kér, azt nem küldik el, jegyzőkönyvet vesznek fel, és megteszik a szükséges lépéseket az érintett segítésére.

Ugyanilyen fontos lenne, ha a rendőrség rendszeresen elkezdene kommunikálni arról, hogy hova fordulhatnak azok a nők, akikkel szemben munkatársaik nem jártak el megfelelőképpen, s arról, hogy milyen garanciák biztosítják az ilyen esetek kivizsgálását.

Egy korszerű rendőrségi kommunikációnak része lenne annak elismerése is, hogy a rendőri intézkedés önmagában nem elég ahhoz, hogy a nők és gyerekek elleni erőszak áldozatait megmentse, áldozattá válásukat megelőzze. Összehangolt áldozatvédelmi együttműködésre van szükség a szociális, egészségügyi, gyermekvédelmi és igazságügyi intézmények között, amelynek (bár fontos), nem szabad megállnia a nőjogi szervezetekkel való egyeztetésnél.

A rendőrségi kommunikációban annak is nagyobb hangsúlyt kellene kapnia, hogy a nők és gyerekek elleni erőszaknak létezik egy végletes, halálos formája is – mi ezt nőgyilkosságnak hívjuk. A nőgyilkosságok jelentős része pedig nem előzmény nélküli, megmagyarázhatatlan tragédia: az érintettek általában többször segítséget kérnek, és a megfelelő intézményi beavatkozás sok esetben életet menthet.

Végső soron viszont nem a kommunikáció a döntő kérdés.

A rendőrség megítélését tartósan nem a márkaépítés fogja javítani, hanem az, ha működése megfelel a korszerű áldozatvédelmi követelményeknek; ha képes átláthatóan, számonkérhetően és az érintettek biztonságát szem előtt tartva eljárni.

Ezek az elvárások nem újak. Bőven több mint húsz éve hangoztak el először, és jó lenne, ha húsz év múlva nem ugyanitt tartanánk.