Ha a nők elleni erőszak médiareprezentációja szóba kerül, a mai napig gond nélkül fel tudunk sorolni egy rakás elrettentő példát. És persze nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy a helyzet az elmúlt évtizedekben fényéveket javult, ám elég a közelmúlt néhány emlékezetes esetét felidéznünk ahhoz, hogy lássuk, bőven benne van még a relfexeinkben a létező legrosszabb hozzáállás az ilyen ügyekhez.

Érdemes előbb egy kicsit tágabb perspektívából is rápillantani a helyzetre. Elsősorban azért, mert azt, hogy hogyan gondolkodunk, hogyan reagálunk az ilyen témákra, nagymértékben befolyásolja az, hogy milyen kép jelenik meg róluk a médiában.

Az nem újdonság, hogy amennyiben egy nő erőszak áldozatává válik, a média valamilyen formában feldolgozza az ügyet. Már amennyiben van benne olyan elem, ami miatt érdemes a köz figyelmére.

Fontos kiemelni, hogy bár a rendőrség honlapján folyamatosan jelennek meg hírként olyan ügyek, amelyekben nők ellen elkövetett erőszak jelenik meg, ezeknek csak egy része kerül be a mainstream médiába. Jellemzően azok, amelyek akár brutalitásuk, akár valamely más elemük miatt (például mert az elkövető vagy az áldozat – esetleg mindketten – hírességek) bulvárhírként is „feldolgozhatóak”.

Minden más nő névtelen, arctalan áldozatként eltűnik a nagy médiazajban, ha a bántalmazás ténye nem marad meg – mint a legtöbb – a négy fal között. Nem véletlen, hogy a Néma Tanúk Menetén évről évre rengeteg olyan női áldozatról is megemlékezünk, akikről semmilyen információnk nincs, ráadásul arról sincsenek nyilvánosan elérhető, megbízható adatok, hogy pontosan hány ilyen eset történik hazánkban.

De mielőtt a jelenlegi helyzetre ráfordulnánk, érdemes felidézni az elmúlt másfél évtized néhány jelentősebb esetét, amelyek a mai napig befolyásolják azt, hogyan gondolkodunk a nők elleni erőszakról.

„Nem éppen angolkisasszonyok” és „aranyásók”

Az egyik ilyen, a mai napig a gondolkodásunkat nagymértékben befolyásoló eset 2007-ig nyúlik vissza. A „Zsanett-ügy” egy rendkívül feszült politikai pillanatban (a 2006-os rendőri túlkapások után alig néhány hónappal) került be a köztudatba. E. Zsanett 2007. május 4-én tett feljelentést, állítása szerint a hajnali órákban, igazoltatása során az 5 intézkedő rendőr közül ketten megerőszakolták, míg a többi három rendőr végignézte az esetet. Nyilván nem függetlenül a hatóságok munkáját akkoriban gyanakvással figyelő közvélemény hangulatától az ügy kezdetben egyértelműen a „brutális rendőrök” sztereotípiájára erősített rá, amelyet a média is táplált.

Csakhogy az ügyben alig 1-2 hónappal kirobbanása után totális fordulat következett be, már ami a médiareprezentációt illeti. Ennek nyitányaként először azon szakvélemények megkérdőjelezése kezdődött meg, amelyek igazolták Zsanett megerőszakolásának tényét, majd ezek mentén megkezdődött az áldozat hiteltelenítése. Jelentek meg olyan cikkek, amelyek Zsanett vallomásának „nehézkességét” emelték ki, olyanok, amelyek szerint  az áldozat „szeret szerepelni”, de olyan is, amelyből az derült ki, a nemi szervén található sérülések „akár egy vadabb aktus” következményei is lehetnek.

És miközben a bulvármédia elmerült E. Zsanett nemi szervének és életmódjának taglalásában, addig a másik oldalon fokozatosan elkezdett kialakulni a feddhetetlen, erkölcsi piedesztálra emelt rendőrök képe is.

A helyzeten rendkívül sokat rontott, hogy Magyar György, az egyik rendőr védőügyvédje (aki egyébként a mai napig rendkívül aktív az ellenzéki politikai életben) a Klubrádió egyik műsorában azt találta mondani:

„a szakértői vélemény tartalmaz olyan elemeket, amelyek szerint a hölgy nem arról híres, amiről az angolkisasszonyok”.

A sztárügyvéd utóbb ezen kijelentését „szellemesnek” és „tényállításnak” nevezte, ám a szellemes tényállítás gyakorlatilag alapot adott arra, hogy a médiában innentől E. Zsanettet kicsapongó, könnyűvérű, rivaldafényre vágyó, és ezért bármire képes nőként ábrázolják. Ami meg is történt: az áldozat magánéletéből innentől kezdve fokozatosan jelentek meg az olyan „kis színes” epizódok, amelyekkel szexuális szabadosságát kívánta leleplezni a bulvármédia.

És mit láttunk a másik oldalon? A Blikk például egész cikksorozatot készített az esetről, amiből többek közt kiderült, hogy az öt rendőr közül többnek kutyája, háromnak menyasszonya van, ők ráadásul (milyen romantikus!) egyszerre tervezik az esküvőjüket, az arák nem törődnek az alaptalan vádakkal, és kitartanak szerelmeik mellett, sőt, egyikük még azt is elárulta, hogy csak 5 hónapnyi udvarlás után feküdt le először párjával, míg egy másik szerint (akinek a kezét már a börtönből kérte meg barátja) az biztosan nem erőszakolna meg néhány perc alatt egy másik nőt, pláne, hogy a szexuális életük amúgy „rendben van”. Mindezek az állítások ráadásul úgy jelentek meg a médiatérben, hogy semmilyen reflexió nem állt mellettük.

És csak hogy érezzük, az áldozathibáztatás hogy intézményesült ennél az esetnél, emeljünk ki még egy idézetet Magyar György ügyvédtől, aki az Indexnek már úgy érvelt korábbi kijelentései mellett:

„A védelem szabad, védekezhet így is, úgy is. Az erőszakos közösüléssel kezdődő gyanúsításokról gyakran kiderül, hogy nem is volt erőszak.”

Talán nem véletlen, hogy Varró Szilvia a Magyar Narancsban 2010-ben már ezzel a felütéssel írt fontos publicisztikát az ügyről:

„Épeszű magyar nőnek E. Zsanett ügyének lezárulta után eszébe nem jut feljelentést tenni, ha megerőszakolják.”

A Zsanett-ügy valóban fényévekkel vetette vissza a nők elleni erőszakról való hazai diskurzust, bebetonozva a szexuálisan szabados, erkölcstelen nő képét, aki még öltözködésével is arra hívja fel a férfiakat (legyenek azok feddhetetlen rendőrök akár), hogy erőszakolják őt meg, hiteltelenítve az áldozatok megszólalásait, elidegenítve őket a hatósághoz való fordulástól, így kanonizálva az intézményi árulást.

Hasonlóan érdemes kiemelni Papadimitriu Athina énekesnő hírhedt esetét is, akivel Hajdú Péter készített 2010-ben rendkívül megterhelő interjút Frizbi című műsorában, amelynek bulvárfaktora kétségkívül nagy volt, emellett viszont az összes, az áldozathibáztatásra épülő toposzt is sikerült megjelenítenie.

Az esetről szóló tanulmány, amelyet Kocsis Andrea jegyez, külön kiemeli a hazai sajtó egy fontos hiányosságát: hogy az újságírók, riporterek mennyire nincsenek felkészülve arra, hogy erőszak áldozatául esett nőkkel beszélgessenek. Különben nem hangozhattak volna el olyan kérdések, mint például:

„Hol romlott ez el, ez az új szerelem?”

„De akkor miért nem mentél el, amikor kilenchónapos terhesen megvert”?

„Te adtál erre okot?”

„Féltél eljönni? Könnyen ment?”

Fontos kiemelni, hogy Papadimitriu Athina állítása szerint azért vállalta el ezt az interjút, mert fel akarta hívni a figyelmet a nők elleni erőszakra. Ám maga a beszélgetés elsősorban arra világít rá, hogy a bántalmazott nők mennyire nincsenek felkészülve arra, hogy mi vár rájuk a médiában, és egy ilyen nyilatkozat a traumák feldolgozása helyett újra traumatizálhatja az áldozatokat.

Ennek oka elsősorban az, hogy sajnálatos módon a mai napig nem beszélünk eleget arról, hogy milyen szakmai elvek mentén készíthető felelősségteljesen interjú bántalmazott nőkkel, hogyan készülhet erre fel egy újságíró, és milyen tájékoztatással készítheti fel az interjú alanyát is a beszélgetésre. Így azonban az egyetlen dolog, ami Hajdú akkori interjújából az ember fejében megmarad, az a fokozatosan, a szemünk láttára széteső, megszégyenülő, védekező pozícióba menekülő bántalmazott nő, és az őszintén értetlen, egyben sztereotipikusan áldozathibáztató és az elkövetőt mentegetni kész férfiriporter párbeszéde, ami nem csak az interjú alanyát, de bármely más, erőszakot megélt áldozatot is tovább traumatizálhat.

És ha már elkalandoztunk a celebritások világába, érdemes egy újabb olyan ügyet kiemelni, amelynek a mai napig érezzük a hatását. Damu Roland színészt 2010. november 18-án, csütörtökön vették őrizetbe erőszakos közösülés bűntettének gyanúja miatt, miután addigra már csak volt barátnője, Palácsik Tímea feljelentést tett, arra hivatkozva, hogy a férfi a lakásában cigarettacsikkeket dobott az arcába, rugdosta, megütötte, ráadásul zárt ajtó mögött, így elmenekülni sem tudott. Damunak ráadásul nem is ez volt az első ilyen ügye: 2001-ben egyszer már felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték, mert az akkori barátnőjét is bántalmazta, 2007-ben pedig egy kolléganőjét pofozta fel, mindössze azért, mert a nő beszállt az általa rendelt taxiba.

Az előzmények ellenére az ügy médiareprezentációja elrettentő volt: Damu rendre mint a megtört sztárszínész jelent meg, akit meghurcoltak, pedig csak szenvedélyes szerelmet érzett a nő iránt (akit ezen szenvedélyes szerelem okán bántalmazott, de erről nem tehet, mert csupán „heves természetű”), ráadásul az erőszak relativizálása érdekében még azt is felhozták mentségére, hogy őt is verték gyerekkorában. Volt olyan tudósítás, ami azt emelte ki, hogy nehezen viselte az üggyel járó „felhajtást”, és a tárgyalás alatt többször is elsírta magát. Mindeközben Palácsikról főként olyan anyagok jelentek meg, amelyek egyrészt azt hangsúlyozták ki, hogy nem szavahihető, másrészt sugallták, hogy alapvetően is csak az ismertség miatt járt Damuval, ráadásul felsejlett a bosszúálló, sértett nő képe is, aki azt akarta megtorolni, hogy a színész korábban feljelentette őt okirat-hamisításért. Ráadásul az üggyel foglalkozó cikkekben rendszeresen olyan illusztrációk jelentek meg, amelyeken Palácsik mosolyogva, még kapcsolatuk idején volt látható (ezzel is sulykolva azt a vélekedést, hogy a párkapcsolatukban az erőszak nem jelenhetett meg), míg Damu inkább komor, meggyötört arccal szerepelt a híradásokban, ami viszont az ártatlanul megvádolt, és a vádakba belerokkanó férfi képét vetítette az olvasók elé.

Az áldozathibáztatás ebben az esetben is erőteljesen megjelent, és itt újra egy Hajdú Péter interjút érdemes kiemelni, amelyben megint olyan kérdések hangoztak el:

„Miért nem hagyta ott az első pofonnál?”

Palácsik, aki később összeházasodott Andy Vajnával, soha többé nem mosta le magáról az „aranyásó” képet, és a mai napig elképesztő mennyiségű olyan komment jelenik meg minden egyes, vele foglalkozó bulvárhír alatt, amelyek felkapaszkodott, hazug, manipulatív nőként értékelik – de speciel találkoztam már olyan hozzászólásokkal is, amelyek szerint nagyobb pofonokra lett volna szüksége, nem verték meg eléggé, stb. Hogy az ügyből fakadó ismertségét akkoriban többek közt arra használta fel, hogy felhívja a figyelmet a bántalmazott nők helyzetére – erre viszont ma már nem emlékszik senki.

NMHH-eljárás Balázsék nemi erőszakos viccelődése miatt

„Gyerekek, milyen gólyatábor volt ez, ahol a végén valakit megerőszakolnak? Hogy van ez?”

2014. augusztus 30-án az ELTE fonyódligeti gólyatáborában megerőszakoltak egy lányt. Már másnap reggel ez volt a téma többek közt a Class FM Morning show című műsorában is, ahol a műsorvezetők ízes kacajok közepette olyan áldozathibáztató, illetve az erőszakot bagatellizáló kijelentéseket tettek, amelyek óriási felháborodást szültek. Az erőszakot „káreseménynek” titulálták, a gólyatáborokról szólva pedig utaltak arra, hogy ezek táptalajai a szabatos szexuális viselkedésnek:

„Közös vacsora, tábortűz, tánc, megerőszakolás, ez a program. (nevetés)”

Vagy itt egy rövid részlet a beszélgetésből:

„– Óvónőképző? És akkor egy óvóbácsival ment el az óvónő… óvóbácsi fiúval ment el a leendő óvónő?

– Egyébként még azt sem tudjuk, ki erőszakolt meg kit, vagy tudjuk?

– Miért, élsz a gyanúperrel, hogy a csaj a srácot? (Nevetés)

– Nem úgy, hanem hogy két diák volt, vagy volt egy óvóbácsi…?”

A nagy médiafigyelmet kiváltó műsor után annak műsorvezetői pedig tovább vágták maguk alatt a fát, ugyanis az alábbi közleményben tudatták felháborodásukat:

„Balázsék reagáltak a tegnap este megjelent rosszindulatú cikkekre, amikben szerintünk kiforgatták az elhangzottakat. A megerőszakolás nemhogy nem volt poén tárgya, hanem még a szervezők felelősségét is felvetettük! A gólyatáborok többségéről a véleményünket viszont a betelefonálók is igazolták. Úgy tűnik, hallgatóinkat szerencsére még ilyen – like- és kattintásvadász rosszindulatú firkászok sem tudják megvezetni. Mi csak azt reméljük, hogy a továbbiakban a magukat újságíróknak nevező egyének hasonlóan hangzatos szalagcímekkel írják majd meg azt is, ha adakozni kell vagy jótékonykodásra buzdítani.”

Ezt az esetet azért emelném ki az elmúlt években megjelent, nők elleni erőszakot relativizáló ügyek közül, mert a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) több állampolgári bejelentés hatására eljárást indított a rádióadó médiaszolgáltatójával szemben, méghozzá a kiskorúak védelmét célzó rendelkezések, illetve az emberi méltóság tiszteletben tartását előíró szabály vélelmezett megsértése miatt. Az ügyben született határozat pedig végül megállapította, hogy a műsorszám – bármennyire is kikérték ezt maguknak a műsorvezetők korábban – „alkalmas volt az emberi méltóság megsértésére.”

Az indoklás meglehetősen tisztán fogalmazott:

„Az emberi méltóság ugyanis azáltal sérül, hogy a nézők olyan véleményeket hallanak, amelyek alapján a jog nem egyenlő, nem általánosan érvényesülő, nem korlátozhatatlan. A műsorvezetők a súlyos társadalmi probléma kapcsán folytatott tréfás, könnyed hangvételű beszélgetéssel, viccelődéssel éppen ezzel ellentétes irányú üzenetet közvetítettek. A jogsértő „üzenet” abban merült ki, hogy a folyamatos viccelődéssel a médiaszolgáltató bagatellizálta a szexuális bűncselekményeket, továbbá a különböző gólyatáborokban állítólagosan tömegesen előforduló magatartásformák (elsősorban az elhangzottak szerint extrém mértéket öltő szexuális szabadosság, illetve a gólyatáborok atmoszférája által erőszak nélkül is szinte „kikényszerített”, nagyszámú szexuális együttlét) bemutatásakor sem volt tekintettel az emberi méltóság védelmének szempontjaira. A műsorvezetők természetesnek, elkerülhetetlennek, olykor pedig vonzónak beállítva beszéltek az ilyen magatartásformákról, ezzel pedig az elkövetett bűncselekmény súlyát is óhatatlanul csökkentették, és szinte „tárgyiasították” az ilyen táborokban részt vevő embereket. A Médiatanács mindezek alapján megállapította, hogy a műsorszám közzétételével a médiaszolgáltató az emberi méltósághoz való jog alapvető normáját hagyta figyelmen kívül, amelynek elismerése és tiszteletben tartása a társadalmi élet és együttműködés egyik fundamentuma.”

A jogsértés miatt az NMHH 500 ezer forintos bírságot szabott ki, és kötelezte a médiaszolgáltatót egy közlemény közzétételére, amelyben tájékoztatják a közönséget az elkövetett jogsértésről.

Mindezt elsősorban azért tartom fontosnak kiemelni, mert felhívja a figyelmet a tudatos médiafogyasztás szükségességére (ha olyasmit hallunk, látunk, olvasunk, ami nem oké, akkor merjünk panaszt tenni), másrészt viszont kérdés, vajon elégséges szankció-e néhány százezer forintnyi bírságot kiszabni, és közzétenni egy (nyilván nagyságrendekkel kevesebb embert elérő és érdeklő) közleményt egy elkövetett jogsértéstől? Az mindenesetre ad okot optimizmusra, hogy az NMHH kellő alapossággal vizsgálta az ügyet.

De azért ne rendezkedjünk be arra, hogy minden a legjobb úton halad. Emlékeztetőül felidéznék még néhány esetet.

A Novozánszki Fanni eltűnése, illetve meggyilkolása körüli médiafelhajtás a mai napig jól példázza azt, hogyan tudja a média manipulálni egy ilyen súlyú eset közmegítélését. Elég csak arra gondolni, hogy a bulvárcikkek címében többnyire még véletlenül sem a teljes nevén, pusztán VV Fanniként emlegetik az áldozatot, akiről egyébként akkor, amikor még csak eltűnésének gyanús körülményeiről szóltak a hírek, meglehetősen sok olyan írás született, amelyek kétes színben tüntették fel az életét.

Nem lett komolyabb ügy abból, hogy Csernus Imre sztárpszichiáter egy interjú során nem csak áldozathibáztató megjegyzéseket tett, de az interjút készítő Lilut is védekezésre kényszerítette, amikor az megpróbált rámutatni kijelentései problematikusságára.

Ugyanígy következmények nélküli, 5 perces szenzáció volt, amikor Soma mamagésa lekevert egy pofont egy főzőműsorban versenytársának, Nádai Anikónak, majd anyai gesztusként értékelte azt.

És hiába merítette ki a verbális bántalmazás tényét nemrég Rácz Jenő sztárséf barátnőjével folytatott évődése egy vetélkedőműsorban – ez is percek alatt ugrott ki a köztudatból. Ők egyébként még meg is nyerték azt a vetélkedőt.

Ezt a néhány példát csak azért villantom fel, mert amikor azzal igyekszünk nyugtatni magunkat, hogy fokozatosan azért haladunk egy olyan médiatér felé, ahol a nők elleni erőszakről kellő felelősséggel számolnak be a lapok, és kellő érzékenységgel reagálnak rájuk a különféle műsorok, akkor azért jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy az ingerküszöb folyamatos emelésével az ilyen esetek egyre kevésbé keltik fel az olvasók figyelmét, hacsak nem olyan tálalásban kerülnek eléjük, ami viszont már feszegeti az etikusság határait. Lehet, hogy számszerűen kevesebbel ilyen üggyel találkozunk, mert mondjuk valakinek éppen eszébe jut, hogy a csoportos nemi erőszakkal való menőzés felett már eljárt az idő (lásd Kabát Péter kivágott jelenetét), de még ezek is bekerülnek utólag a közbeszédbe, hiszen hírértékük van, eladhatóak, sok reakciót váltanak ki – vagyis nem elpazarolhatóak a kereskedelmi logika alapján.

És mindaddig, amíg ez a szempont fennmarad (ne legyünk naivak egy másodpercig sem: maradni fog), a kódolt szexizmus, a nők elnyomása, a bebetonozott sztereotípiák ellen is nehéz küzdeni.

Épp nemrég írtunk mi is a Mércén arról, hogy az MTI hírét gyakorlatilag változtatás nélkül vette át a mainstream sajtó színe-java, amelyben újra felbukkant az oly sokszor elmagyarázottan káros „szerelemféltés” szó. Még olyan lapokban is, amelyek egyébként máskor tudatosan és felelősen foglalkoznak a nők elleni erőszak témájával. Vagyis a reflexek és a kényelmi szempontok még mindig felül tudják írni a felelős tájékoztatást.

És ne felejtkezzünk el arról sem, hogy bár erről több nemzetközi ajánlás is született, de képtelen kikopni a hazai sajtóból a nők elleni erőszakot illusztráló képek megfélemlítő volta: ezen tematika mentén rendre befogott szájú nők, monoklis nők, fojtogatott nők, sarokban zokogó nők illusztrációi jelennek meg – ezzel is tovább fokozva a félelmet az áldozatokban.

Amikor az RTL Klub komolyan veszi a nők elleni erőszakot

De hogy mondjak pozitív példát is az elmúlt napokból: az RTL Klub nemrég indította el a Való Világ 10. évadát, amelynek egyik részében a női versenyzőknek vetkőzős táncot kellett paraván mögött bemutatniuk férfi társaiknak (messzire vezetne, hogy az ilyen szórakoztató elemei egy műsornak milyen nőképet sugároznak). Az egyik versenyző félbehagyta a táncot, majd néhány nőtársának elmesélte, hogy rossz élményeket idézett benne a produkció, ugyanis korábban erőszak áldozatává vált. Versenytársai ezután egymás közt nagy lendülettel kezdték el megbeszélni, hogy a történet minden bizonnyal kitalált, az erőszakról beszélő nő kamuzik, nem hisznek neki – majd mindezzel szembesítették is, amitől a védekezésre és magyarázkodásra kényszerített nő finoman szólva is összeomlott. Az RTL Klub annyiban felelősségteljesen járt el, hogy a műsor előtt is felhívták a figyelmet a nők elleni erőszak áldozataira, a műsorvezető pedig az adásba került részletek után is kitért arra, hogy az áldozathibáztatás elfogadhatatlan, a bántalmazott nők pedig ne féljenek segítséget kérni (ehhez a NANE elérhetőségeit is feltüntették), majd egy másnap reggeli műsorban is foglalkoztak a témával, újfent hangsúlyozva, hogy az áldozatok beszámolóinak megkérdőjelezése mennyire problematikus.

És bár ez lenne az a kiindulási alap, amire építkezni lehetne, azért jegyezzük meg: inkább egy pozitív kivétellel van dolgunk.

Persze, nincs min csodálkozni, hiszen ha belegondolunk, akkor a média olyan világot épít körénk, ami a figyelem fenntartása érdekében folyamatosan emeli az ingerküszöböt, az etikai normák háttérbe szorításával, és a szakmai szempontok szabados figyelembevételével (amennyiben ez annyit tesz: ezen szempontok akkor fontosak, ha nem ütköznek a figyelem fenntartásának előrébb való elveivel). Így viszont nehéz hinni abban, hogy valóban változik a nőkhöz, a nők elleni erőszak ábrázolásához való viszony.

Asszisztálunk egy bebetonozott világrend fennmaradásához, amelyben polgármesterek vak komondorai büntetlenül gáncsolhatnak el feleségeket, és ez utólag legfeljebb viccesnek szánt szóösszetételekben és mémekben marad fenn az emlékezetünkben.

5 soros hírekké válnak a Parlamentben nőtársaikat szexista megjegyzésekkel elhallgattatni kívánó, de az Isztambuli Egyezményt nem ratifikáló képviselők, míg nőtársaik (akik egyébként éppúgy választópolgárok felhatalmazását bíró politikusok) mikrofonját bármikor kikapcsolhatják, így némítva el őket.

Fél percig lamentálunk azon, hogy a hirado.hu szerint Biden kormányában azért sok a nő, mert amúgy is szeretnek beszélni.

Mert a toxikus maszkulinitás még mindig menő. Csak gondoljunk bele: sztárügyvéd, sztárszínész, sztárpszichiáter, sztárriporter, sztárséf. Mind olyan férfiak, akik hatalommal bírnak, így lényegében büntetlenül intézményesíthetik a nők elleni erőszak legkülönbözőbb formáit anélkül, hogy ez össztársadalmi tiltakozás váltana ki. Ha pedig ehhez hozzávesszük a médiatérben zajló versenyt az olvasó figyelméért, a minél gyorsabban, minél többeket, minél kevesebb energiabefektetéssel elérő tartalmak sem megnyugtató irányba terelik a témáról való diskurzust.

És amíg ez így van, nem nagyon tehetünk mást: emlékezzünk az elrettentő példákra, hívjuk fel a figyelmet a jelenlegi visszásságokra, és ismételjük el annyiszor, ahányszor csak tudjuk, hogy a nők elleni erőszak elfogadhatatlan, az áldozatok védelme mindenek előtt való, az elkövetők mentegetése pedig elfogadhatatlan. A sajtónak pedig igenis feladata, hogy a társadalomba kódolt előítéletek lebontásában részt vállaljon.