Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Egészséges szeretnék lenni – egy incesztustúlélő és segítője beszélgetése a közös terápiás munkáról

Sokan tudják, hogy gyerekkorban szexuális abúzust elszenvedni komoly traumákat okoz, amivel aztán a túlélők hosszú időn keresztül küzdenek. A gyerek éveken keresztül él együtt egy bántalmazóval, mintha egy aknamezőn kellene folyamatosan közlekednie: nem tudni mi biztonságos, és mi veszélyes. Az az ember, akitől az élete függ, és akiről mindenki azt mondja, hogy szereti őt, amikor senki nem látja, rendszeresen megerőszakolja.

Erről persze nem szabad beszélni senkinek, még csak látszania sem szabad a feldúltságnak. Milyen hatása lesz egy ilyen traumának az azt elszenvedő áldozatra? Hogyan lehet ezt egyáltalán feldolgozni? A következőkben egy incesztustúlélő és segítője írnak a közös munkájuk legnehezebb és felemelő pillanatairól azért, hogy más túlélők és más segítők is meríthessenek erőt: van út a nehézségeken keresztül.

Túlélő: A folyamat elején számomra a legnagyobb nehézséget magának a ténynek az elfogadása jelentette, hogy valóban szexuális abúzus áldozata voltam, és az elkövető az apám volt. A felnövésem során úgy küzdöttem meg a traumával, hogy éveken át öntudatlanul teljesen kizártam a fejemből ezeket az élményeket, emlékeket, gyakorlatilag amnéziában szenvedtem. Ez alatt az idő alatt is küzdöttem tünetekkel, illetve gyanakodtam, hogy ért szexuális abúzus, de nem volt semmilyen emlékem.

Miután egy trigger esemény hatására az első emlékem visszajött, kb. másfél évig a legszörnyűbb kétségek között vergődtem. Egyik nap elhittem, hogy valóban visszaélés áldozata vagyok, másik nap kételkedtem magamban, és mindenféle más magyarázatot kerestem: azt gondoltam, hogy bizonyára megőrültem; az emlékeket és ezt az egészet csak kitalálom, hogy törődést kapjak; vagy egyszerűen csak alapvetően rossz és hazug vagyok; minden tünetemnek valami más-más oka lehet, ezek nem függnek össze.

Számtalan telefonbeszélgetésre emlékszem veled, amikor kétségbe voltam esve emiatt. Kérdezted tőlem, hogy lehetséges-e szerintem, hogy a megőrülésem csak ebben az egyetlen dologban jelentkezik, és például a munkámban ugyanúgy el tudom látni a feladataimat, mint eddig, a magánéletemben stabilan helyt tudok állni, az emberi kapcsolataimban fel sem merül, hogy labilis lennék, vagy bármi pszichés betegségben szenvednék? Persze, ez nem lehetséges, ezt én is tudom.

Vagy azt kérted, hogy soroljam fel, hogy milyen „előnyöket” tapasztalok most, hogy visszaemlékeztem arra, hogy abúzus ért? Mi az, ami miatt „megérheti” nekem ezt „kitalálni”? Nyilván nem tudtam ilyen előnyökkel előállni. Máskor azt kérdezted, hogy milyen más magyarázatot tudok elképzelni ezekre az emlékekre és a tünetekre, de egyszerűen nem tudtam más logikus magyarázatot találni.

Ezektől a kérdésektől és attól, hogy ezek alapján valószínűleg sem őrült nem vagyok, se nem képzelgek, átmenetileg egy kicsit megnyugodtam – aztán kezdődött az egész elölről. Végül, idővel, sikerült egy hosszú listát összeállítanom a bizonyítékokról, és mára már nem kérdőjelezem meg az emlékeimet és az abúzus tényét.

Fotó: Jeremy Lishner / Unsplash

Segítő: Amikor elkezdtük a közös munkát a szexuális abúzus témáján, megvolt az az előnyöm, hogy már sokat olvastam róla, és dolgoztam már segítőként más túlélőkkel. Voltak ismereteim a gyerekek és felnőttek ellen elkövetett szexuális visszaélések társadalmi kontextusáról; a gyerekek helyzetéről a szexuális visszaélést elkövető felnőtthöz képest. A szexuális erőszak elkövetők jellemző társadalmi és személyes státuszáról és körülményeiről; az elkövetők módszereiről; az áldozat gyermek (vagy felnőtt) környezetében levő „kívülálló” felnőttek és intézmények tipikus reakcióiról. A jellemző vagy ritkább tünetekről, a túlélők tudatos vagy nem tudatos megküzdési stratégiáiról – és kifejezetten az emlékezésről és annak esetleges kezdeti hiányáról is.

A szexuális visszaélés jelenségét kutató tudományos területeken mára már világos és széles körben elismert, hogy a szexuális abúzus túlélőinél nem ritka a részleges vagy teljes felejtés, és hogy a traumákról szóló emlékek visszatértének részlegessége és időbeli töredezettsége nem vonja kétségbe azok megbízhatóságát. Az ilyen emlékek túlnyomó többségükben megbízhatóak, főleg, ha a személy nem szenved valamely súlyos pszichiátriai betegségben (eltekintve azoktól az esetektől, ahol egy betegséget megállapító diagnózis nem tárta fel a gyerekkori traumát, amire sajnos igen sok példa adódik).

Nyilvánvalóvá vált, hogy a szexuális abúzusról szóló ún. „hamis emlék szindróma” – amivel az 1990-es évek elejétől próbálták meg hitelteleníteni a gyerekkori szexuális visszaélések áldozatait – mint általános és automatikus magyarázat az ilyen emlékek felszínre törésére, egy tarthatatlan hazugság, melyet mostanra minden magára valamit is adó szakember elvetett. Mára neurobiológiai kutatások sokasága áll rendelkezésre a traumás emlékezet megértésére, és a pszichológia is sokat fejlődött a szexuális abúzus áldozatokra gyakorolt hatásainak – a trauma és főleg a komplex poszt-traumás (vagy fejlődési traumás) tünetek – megértésben és kezelésében. A később visszatérő emlékek létjogosultsága már régen nem vonható kétségbe. Így számomra nem volt meglepő, érthetetlen vagy hihetetlen az emlékek fokozatos felszínre kerülése.

Túlélő: A második nehézséggel akkor találtam szembe magam, mikor az emlékek előtt átszakadt a gát. Emlékbetöréseim voltak a villamoson utazva; attól, hogy a munkahelyemen leült mellém a kollégám; hogy láttam egy bizonyos féle farmernadrágot; vagy egyszer, amikor a huzat megmozgatta az ajtót; és még sorolhatnám. Többször úgy kellett végigcsinálnom megbeszéléseket, hogy közben a megerőszakolásom képei türemkedtek az agyamba. Volt, hogy egy baráti összejövetelről kellett hazamennem, mert a hirtelen rámtörő emlékektől rosszul lettem.

Az emlékek csak nem akartak abbamaradni, voltak hetek, amikor napi két új emlék-darab tárult elém. Amit az elején gondoltam, hogy kb. mi és mikor történhetett, az fokozatosan kiegészült: az elszenvedett erőszak sokkal súlyosabb volt, mint ahogy elsőre hittem. Újra meg újra azt hittem, hogy már ez a vége, már láttam a legrosszabbat, már nem lesz több emlék. És az emlékek csak jöttek és jöttek. Ebben az időszakban az segített a legtöbbet, hogy biztattál, hogy oka van annak, hogy egy-egy emlék pont így és pont most jön elő: az emlékek információt hordoznak a számomra, ami segíteni fog a jelenlegi tüneteim kezelésében. Az emlékeknek tényleg mindig volt olyan aspektusa, ami érthetővé és ezáltal számomra kezelhetőbbé tett egy korábban értelmetlen fóbiát (például pánik az orvosi vizsgálatok miatt), félelmet (például egy konkrét helytől), fizikai tüneteket – vagy oldódott a szégyenérzetem.

Segítő: Azt tapasztaltuk, hogy az, hogy egy adott emlékből minden felszínre került-e már, ami fontos, illetve hogy mennyire sikerül megtalálni, hogy mi a fontos belőle, valójában a hozzá szorosan kapcsolódó tünetek csökkenéséből mérhető. Ha javul a helyzet, akkor az emlék felbukkanásának értelme világossá válik. Ha nem javul, akkor még van olyan részlet, ami nem került a tudatos emlékezés felszínére, vagy csak később jöttünk rá, hogy melyik a jelentős elem benne, mert más, például szörnyűbb részletek elvitték a figyelmünket.

Mindig rád hagyatkoztam annak megítélésben, hogy megtaláltuk-e a lényeget. A tested jelzett, ha igen: a feszültség enyhülésével, azzal, hogy fel tudtál nézni, hogy tudtál lélegezni. És ki is mondtad: most jobb. Azon kaptam magam, hogy mikor ezt hallottam, én is tudtam egy mélyebbet lélegezni.

Számomra érthető volt, hogy újra és újra felmerül a kétkedés. Nem ismerek olyan gyerekkori bántalmazás túlélőt, aki célzatosan szeretne rosszat gondolni a szülőjéről. Olyat igen, aki ugyan dühös a bántalmazó szülőjére, de valójában mégsem gondolja, hogy a szülő lett volna hibás. És olyat is, aki sok feldolgozó munka után eljut oda, hogy rosszat (is) gondol róla, de ezt a veszteséget mindenki szívesebben megspórolná magának, ha lehet.

A súlyos bántalmazást elkövető szülőről csak annak az árán lehet nem gondolni semmi rosszat, ha az ember önmagát veszíti el.

Talán egyetlen beszélgetésünk sem volt, amikor ne csengett volna vissza a fülembe, amit a szexuális abúzust már kifejezetten megcélzó első találkozónkon mondtál: „a célom ezzel a munkával az, hogy egészséges legyek… egész-séges … egész… ha érted, mire gondolok”. Érteni véltem, és nem tudnék rá jobb megfogalmazást.

Fotó: Simon Watkinson / Unsplash

Túlélő: Főleg abban az időszakban, amikor sűrűn jöttek az emlékek, egy másik nehézség is felütötte a fejét. Az emlékek gyakran nagyon nehéz érzelmi állapotba kerítettek, és ami a legnehezebb volt, folyamatosan veszélyben éreztem magam. Amikor egy emlékről hamar tudtam veled beszélni, akkor megnyugodtam. De ha az derült ki, hogy csak másnap tudunk beszélni, esetleg még az előző ügyfeleddel beszéltél, amikor hívtalak telefonon, akkor elárasztott a kétségbeesés és a düh irántad. Te is ugyanolyan szenvtelen nézőjévé váltál a szenvedésemnek, mint azok a felnőttek, akik gyerekkoromban félrenéztek. Hiába tudtam, hogy tényleg mindent elkövetsz, hogy támogass és a rendelkezésemre állj, ha elfelejtetted felhangosítani a telefonodat, amikorra megbeszéltük, és csak 15 perc múlva hívtál vissza, akkor már úgy éreztem, hogy elárultál, hogy nem számítok neked, hogy egyedül vagyok, és meg fogok halni.

Ezen a témán volt a legnehezebb dolgoznom, a végtelen magány- és elárultságérzésen. Ami segített, hogy egyrészt tudatosan tudtam, hogy mellettem állsz, és ezt számos helyzetben meg is tapasztaltam. Másrészt a saját magamba vetett növekvő hit, hogy most már én is meg tudok oldani helyzeteket, már nem vagyok egy kiszolgáltatott gyerek.

Segítő: Minden emlék és minden, a kapcsolatunkban felmerülő nehézség hozott valami új tudást vagy új megtanulnivalót a szexuális abúzus és az azt körülvevő elhallgattató környezet jellemzőiről, a rád gyakorolt következményekről, a jelenlegi nehézségeid okairól – és magamról is.

Hogyan tudlak szeretettel megtartani téged, aki tudod, hogy nem vagyok veszélyes, és mégis épp rettegsz tőlem, mert valamilyen szóhasználatom, cselekedetem vagy egy hosszabbra nyúlt gondolkodásom visszavetett a múltba?

Hogyan „jövünk vissza” abból, ha egy valódi kérdésem a legszörnyűbb kiszolgáltatottság érzését idézi fel benned: ha az életveszélyt és a megerőszakolás veszélyét rejtő számonkérésnek és hibáztatásnak hallod? Mindig sikerül-e nyugodtnak maradni egy olyan helyzetben, amikor a másik életveszélyben érzi magát?

Hogyan lehet őszinte emberi kapcsolatot kialakítani valakivel, aki egyszerre szeretné teljesen rám bízni magát és legfájóbb titkait, ugyanakkor újra és újra teszteli, hogy jó kezekbe tette-e ezeket megőrzésre?

Hogyan tudom hitelesen megmutatni neked, hogy elbírom a fájdalmad, nem kell engem kímélned, hogy biztosítsd a kitartásomat – de mindezt azzal a céllal, hogy lásd, te is elbírod, és nem kell örökre a fájdalomban rekedned, ahol csak akkor lehet életben maradni, ha mindig ott vagyok?

És mégis, hogyan lehet a legfurább időpontokban is ott lenni, számos dogmatikus szabályt sutba dobva, elhárítva kollégák és családtagok aggodalmait a „határtartási problémáimról”, de mégis reflektálva a határokra, és tudatosan ellenőrizni, hogy még tudom, hogy mit csinálok, vagy már csak a tehetetlenség visz előre?

Tudom, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a dilemmákkal, minden felelős segítőnek meg kell velük küzdeni. Sokat jelentett, hogy a kifejezetten súlyos szexuális abúzusról szóló szakirodalom is abban támogatott, hogy a legfontosabb emberségesnek maradni. Sokat segített az is, hogy te magad is széles körben kutattál és olvastál, és az általad legjobbnak, leghasznosabbnak ítélt könyveket megosztottad velem. A túlélők leírásai sokszor egybecsengtek a te folyamataiddal és a közös munkánk folyamatával is.

Segített az a mély meggyőződésem, hogy senki nem szenved szándékosan. Hogy ha nem tudja abbahagyni a szenvedést, annak konkrét oka van, és nem nyugodhatok addig, amíg meg nem találjuk a konkrét okot. Ez különösen igaz volt a velem kapcsolatos problémákra; amikor bármilyen oknál fogva megingott bennem az amúgy tudatosan nagyfokú bizalmad. Mélyen bíztam abban, hogy ha megtaláljuk a pontos forrását az aktuálisan feltörő végtelen magányérzésednek, akkor egyrészt én is lehetek tökéletlen, de megbízható, másrészt te is átéled majd a saját megtámogatásod erősödő élményét.

Túlélő: Felemelőnek azokat a pillanatokat mondanám, amikor egy beszélgetés hatására kisebb szégyent éreztem, mint korábban. Ez mindig hatalmas megkönnyebbülés volt. Először csak le tudtam írni, aztán ki is tudtam mondani olyan dolgokat, amikre korábban, szörnyűségük miatt, visszaemlékezni is képtelen voltam. Felemelő volt megtapasztalni, hogy most már nem csak hogy tudok róla, hogy vannak szükségleteim, hanem időről időre képes vagyok másoktól kérni, ha valamit szeretnék.

Ami a beszélgetések során a legtöbbet adta nekem az az, hogy úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Amikor tapasztalom a törődésedet, az empátiádat és azt, hogy te is minden idegszáladdal azon vagy, hogy egy egyelőre érthetetlen és félelmetes érzés- és emlékcsomagot szétszálazzunk, akkor tudom magam egy tehetetlen áldozat helyett bátor kalandornak érezni, aki nekimegy egy embert próbáló feladatnak.

Segítő: Utólag visszanézve ez a folyamat életem egyik legnagyobb tanulási folyamata volt. A segítőnek elvileg az a dolga, hogy amennyire tud, tisztában legyen saját „témáival”, ezek jól megdolgozottak legyenek, és azokra, amelyek munka közben merülnek fel, neki magának is legyen jó segítője. És hogy jól értsen ahhoz a témához, amivel hozzá fordulnak. Az én tapasztalatom az, hogy a bántalmazás vagy súlyos elhanyagolás miatt elszenvedett traumákból könnyebb úgy kigyógyulni, hogy a hatalmi helyzetre is reflektál a segítő.

Az empatikus segítés (és persze a trauma elismerése) rendkívül sokat segít, de mivel az általános megközelítések főként az ügyfélre/kliensre/páciensre fókuszálnak, nem feltétlenül foglalkoznak az elkövetővel (vagy elkövetőkkel) és a tágabb társadalmi folyamatokkal és kontextussal. Csakhogy minden érintett próbálja megkeresni az értelmet abban, ami vele történt. És az egykori áldozat számára gyógyító értelmezés alig lehetséges a bántalmazásról, súlyos elhanyagolásról szóló ismeretek nélkül, melyek valójában az elkövetőre fókuszálnak, és őt teszik felelőssé a történtekért, hiszen ő határozta meg a történéseket.

Úgy gondoltam a közös munkánk elején, hogy elég sokat tudok a témáról ahhoz, hogy hasznos lehessek. Valójában az derült ki, hogy elég sokat tudtam róla ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhessük a közös munkát. Felemelő volt megélni egy-egy áttörést. Amikor rájöttünk egy-egy tünet valódi okára, és akkor szinte elpárologtak, mert végre át lehetett élni, hogy most már tényleg nem a múlt van. Felemelő volt átélni a bizalmat, amiért meg lehet, és meg kell dolgozni. De a legfelemelőbb azt átélni, hogy egyre kevesebb és kevesebb szükség van rám.

Közös olvasmányaink, melyeket hasznosnak találtunk

Magyarul:

  • Judith Herman: Trauma és gyógyulás
  • Bessel van der Kolk: A test mindent számon tart
  • Máté Gábor: A test lázadása
  • Susan Forward: Mérgező szülők
  • Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása

Angolul:

  • Judith Herman: Father Daughter Incest
  • Janina Fisher: Healing the Fragmented Selves of Trauma Survivors
  • Pete Walker: Complex PTSD from Surviving to Thriving
  • Jennifer J. Freyd: Blind to Betrayal
  • Ellen Bass, Laura Davis: The Courage to Heal
  • Olga R. Trujillo: Sum of my Parts
  • Carolyn Spring: Unshame
  • Michelle Stevens: Scared Selfless
  • Wendy Maltz: The Sexual Healing Journey
  • Michael Salter: Organised Abuse

Hasznos magyar nyelvű honlapok:

16 Akciónap keretében a NANE Egyesület és az együttműködő szervezetek idén 16 Facebook-eseményben mutatják be a nőkkel szembeni visszaélések látható és kevésbé látható formáit.

December 8-án este 8-kor kerül sor a Szexuális erőszak és incesztus a párkapcsolati erőszak kontextusában című beszélgetésre, amelyet a Facebookon lehet majd követni.

Kiemelt kép: Martin Courreges / Unsplash