Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ennél az is jobb lett volna, ha azt mondják: Nem tudunk segíteni, nem értünk hozzá!

A történetem sajnos nem rendhagyó, még csak nem is különleges. Teljesen hétköznapi és átlagosnak mondható, nem elszigetelt eset.

9 évvel ezelőtt döntöttem úgy, hogy elhagyom a férjemet, az akkor még csak 1 éves közös gyerekünk apját. Elegem lett a „büdös kurva” megszólításból, hogy elveszi a kocsikulcsot, a bankkártyámat, a telefonom, az életem. Tudtam, hogy Dorkának sem tesz jót, ha azt látja, hallja, hogy üvöltözik velem az apja, mert nem elég meleg a vacsora, én meg minden alkalommal gyomorgörcsöt kapok, amikor hallom, hogy zörren a kulcs a zárban.

Kihasználva, hogy férjem elment dolgozni, elköltöztünk váratlanul, egy autónyi cuccal. Nem volt lehetőség máshogy elmenni, óriási balhé lett volna. Abból pedig már pont elég volt. Amikor érzékelte az apa, hogy ezúttal komoly az elhatározásom – ellentétben a korábbiakkal, amikor mindig meg tudott győzni, hogy minden jó lesz, csak menjek vissza –, esküdözött égre-földre, hogy megváltozik, még a csillagokat is lehozza nekem az égről.

Addigra azonban már olyan sokszor megalázott, átvert, hogy nem hittem benne, hogy valaha is más lesz. És persze féltettem a gyerekeimet (korábbi kapcsolatomból még 2 nagyobb fiam élt velünk), nem akartam, hogy üvöltözésben, félelemben kelljen felnőniük, és azt sem, hogy ilyen példát lássanak maguk előtt a párkapcsolatok működéséről, a nőkhöz való viszonyulásról. Mert ami természetesnek tűnik, nem biztos, hogy jó. Éreztem, hogy nagyon távol kerültem magamtól, és ha nem lépek, elvesztem.

Egyszer, amikor hosszabb időre elutazott, a szomszédok megkérdezték, hogy elástam-e, mert olyan csönd van. Ezek szerint hallották – csoda lett volna, ha nem, olyan hangerővel ordított -; mégsem érezték úgy, hogy tenniük kell valamit. Ma már nehéz megítélni, hogy az akkori helyzetemben hogyan reagáltam volna rá, ha felajánlják segítségüket, de azt hiszem, jól jött volna a tudat, hogy van valaki, akire számíthatok vészhelyzetben.

Amikor véglegessé vált a döntésem, próbáltam emberhez méltón, egyenlő félként kommunikálni vele, üljünk le, beszéljük meg, hogyan tudjuk rendezni az életünket immár külön-külön, de mégis egy közös ponttal, a gyerekkel kapcsolatosan. Úgy gondoltam, hogy ő az apja, neki is joga van a gyerekhez (már akkor is csak az volt, mert érzelmi kapcsolatot nem sikerült kialakítani, hiszen mit is tudna kezdeni egy újszülöttel?).

Korlátlan kapcsolattartást javasoltam, elsősorban a gyerek igényeit figyelembe véve. Munkarendjére tekintettel felajánlottam, hogy minden hétvégén legyenek együtt. Mivel Dorka anyatejes táplálást kapott, az elején én is mentem a gyerekkel, mert egyszerűen nem lehetett máshogy megoldani. Aztán ahogy elmaradt a szoptatás, úgy maradtam el én is.

Gondosan ellátta a gyereket. Főzött, mosott rá, programokra vitte, csak éppen az érzelmi igényeit hanyagolta el. Aztán szépen, finoman kitolta a láthatási időt, és egyszer csak úgy alakult, hogy már minden csütörtöktől hétfő délutánig nála volt Dorka. Péntekre és hétfőre is programot szervezett a gyereknek, én meg úgy voltam vele, miért fosztanám meg a lányomat a lehetőségektől, és különben is az apjával tölti az időt. Utóbb a bíróságon, nagy megdöbbenésemre ezt úgy adta elő, hogy én lemondtam a lányomról.

Mikor rájött, hogy belőlünk tényleg nem lesz már egy pár soha, támadásba lendült. Elsőként elindította a válópert. Így kerültünk a bíróságra. 6 éven keresztül vívtuk a csatát. Nem szaladt fel a bírónő szemöldöke akkor sem, amikor kizárólagos felügyeletet kért az apa, noha ezidáig én neveltem a kislányunkat, és semmi jel nem mutatott az alkalmatlanságomra. A bírónő saját bevallása szerint egy hétig nem aludt az ítélethozatal előtt, annyira megviselte a mi perünk, és annyira nem volt biztos a helyes döntésben.

Pedig olyan tanúkkal bizonyítottam, hogy bántalmazó az apa, akik közvetlenül elszenvedték tőle ugyanazt, mint én.

Mégis dilemmázott a bírónő. Neki vajon miért nem volt egyértelmű, mi történik? Miért nem volt egyértelmű, hogy a bántalmazó férjem a kizárólagos felügyeletet épp azért akarja, hogy ezzel engem semmisítsen meg? Miért nem volt egyértelmű, hogy egy bántalmazó esetében fel sem merülhet a kizárólagos gyermekfelügyelet?

Az egyik kirendelt igazságügyi pszichológus szakértő, állásinterjúk során használt teszten keresztül próbálta kideríteni, vajon bántalmazta-e az apa a gyereket vagy engem. A másik úgy nyilatkozott, hogy a szavahihetőség vizsgálata az ő módszereivel nem lehetséges, és nem tartozik a kompetenciájába, hogy megállapítsa nálam a poszttraumás stressz zavart. Amikor a bántalmazásról kérdeztük a tárgyaláson, elővett egy kinyomtatott lapot, és onnan olvasott fel különböző definíciókat. Azt mondta, nem tud elképzelni olyan veszekedést, ahol az egyik fél veszekszik, a másik pedig nem. „Ha bántalmazásról van szó, akkor az kölcsönös”. Ez a szakértő, miután szembesítettük a bíróságon a szakvéleményének képtelenségével, visszaadta a szakértői engedélyét.

Három, szakmailag elismert igazságügyi szakértő közül egy sem rendelkezett tudással a családon belüli erőszak jelenségéről, gyakorlatilag laikusként jártak el a vizsgálatok során, és ennek következtében tudás helyett saját előítéleteik határozták meg elsősorban a véleményüket.

De nem csak a véleményük volt lehangoló, maga a vizsgálat is traumatizáló élmény volt. Folyamatosan azt éreztették, hogy nekem fogalmam sincs, miről beszélek, és különben is labilis az életvezetésem, mert nem viseltem el, hogy megalázzanak nap, mint nap, inkább ott hagytam a partneremet.

Én ezt becsülendő, a gyerekeim érdekét képviselő lépésnek véltem, ők felelőtlenségnek értékelték. Ekkor már két nagy gyereket neveltem egyedül, Dorkán kívül, tisztességgel. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ezeken az embereken múlik, hogy felnevelhetem-e a lányomat vagy sem. Összeomlott minden, reménytelennek látszott, hogy valaki érti egyáltalán, mi történik.

A bíróság által elrendelt mediáció egy egyszemélyes performansz volt. Sem én, sem a mediátor nem nagyon jutottunk szóhoz, két órán keresztül. A mediátor ugyan engem is kérdezett, de nem volt lehetőségem válaszolni, mert az apa már mondta is a saját verzióját, fröcsögve, ordítva. Két óra tehetetlen bőgés sem tűnt fel a mediátornak. Mondjuk legalább ő nem okozott kárt, csak simán eredménytelennek ítélte a mediálást.

Teszem hozzá, bántalmazó kapcsolatokban tilos mediátort alkalmazni a szakirodalom és a nemzetközi ajánlások szerint is, pont a fent leírtak miatt. A mediáció ugyanis kizárólag egyenrangú felek között lehet eredményre vezető. Arról nem is szólva, hogy önkéntes és nem kötelező alapon működik.

Erre az egész folyamatra igaz, hogy az intézményes segítők és szakértők, döntéshozók – épp azért, mert szinte laikusként jártak el -, képtelenek voltak vállalni a felelősséget annak kimondásért, hogy ez egy bántalmazó kapcsolat. Egymásnak adogatták a labdát, azaz minket. De még ha érezték is, hogy valami nem stimmel, képtelenek voltak meghozni a döntést, amely egyenrangú felek helyett áldozatként és bántalmazóként azonosított volna be bennünket, nekünk védelmet nyújtva, a férjemet pedig megakadályozva abban, hogy még több kárt tegyen.

Közben feljelentést tettem férjem ellen zaklatás miatt.

A nyomozás azonban megállapította, hogy mivel mindennapos volt nálunk az életveszélyes fenyegetés, az obszcén, trágár kommunikáció, így az nem volt alkalmas megfélemlítésre, félelemkeltésre.

A napi 100-150 üzenet és 60-70 telefonhívás sem merítette ki szerintük a zaklatás fogalmát. Csak mert közös a gyerek, aki miatt muszáj volt kapcsolatot tartania a szülőknek egymással, mert ha nem válaszolok az üzenetre, akkor viszont nem vagyok együttműködő. Igaz, a napi 150 üzenet egyike sem szólt a gyerekről, ahogy azt a rendőrök is olvashatták, de ez senkit sem érdekelt. Ez a kör a nyomozás megszüntetésével lezárult.

Még egyszer kértem rendőri segítséget, amikor az apa egy láthatásról nem hozta vissza a gyereket. Mikor férjem házához értünk, a rendőrök azt kérdezték tőlem: „Ugye, nem fognak verekedni?” Intézkedésük nyomán megnézhettem, hogy alszik a kislány odabent, majd el kellett hagynom a házat. A két rendőr az apa szavát kérte, hogy másnap visszahozza a gyereket. Nem hozta, csak egy hét múlva.

Az ún. gyermekvédelmi rendszer (ami csak a nevében az) már az elejétől jelen volt ügyünkben: magam jelentkeztem a Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatnál, hogy segítséget kérjek. Akkor még naivan azt gondoltam, ez a munkájuk, értenek hozzá. Hamar szertefoszlott a beléjük vetett hitem. Segítség helyett csak elviselhetetlen terheket raktak rám, felemésztették erőforrásaimat. Úgy tűnt, nem tudták, kinek higgyenek, hisz én ezt mondtam, a férjem pedig a szöges ellentétét annak. Mivel ez teljesen lebénította őket, inkább semmit nem tettek a védelmünkben.

A gyámügy lelkesen vont eljárás alá minden egyes apai bejelentésre, feljelentésre. Ugyan minden alkalommal bebizonyosodott, hogy valótlant állított a bejelentő, de egyszer sem bírságolták meg a hatóság félrevezetéséért. Engem viszont heti rendszerességgel citáltak a különböző szervek elé, éjszakákba nyúlóan írtam a beadványokat, emellett fizettem az ügyvédi képviseletet.

A kerületi családsegítő a közös konfliktusról, a szülők közti kommunikáció problémájáról beszélt, miközben egyértelmű volt, hogy itt bántalmazásról van szó. Lejátszottam nekik egy hangfelvételt, ahol éppen megfenyeget az apuka, hogy egy életlen bozótvágó bárddal fogja elvágni a torkom. A családsegítő 2 perc után leállíttatta a hangfelvételt, mondván, hogy ő ezt nem bírja hallgatni.

Mégis képtelenek voltak a felelősséget a bántalmazóra helyezni, és elismerni, hogy az apa viselkedése veszélyezteti a gyereket. Folyamatosan a SZÜLŐK felelősségéről, a SZÜLŐK konfliktusáról, a SZÜLŐK közti veszekedésekről, vitákról beszéltek. Miközben ők nem segítettek, engem egyfolytában nyomasztottak, hogy tegyek már valamit, mert Dorka egyre rosszabbul van. Pszichológustól, neurológuson át, pszichiáterig több szakembernél jártunk, de egy sem volt kompetens családon belüli erőszak által traumatizált gyerekek kezelésében.

Dorka egyre-másra kapta a diagnózisokat a pszichiátriai betegségeken át a tanulási zavarig, de egyik szakember sem vette számításba azt a lehetőséget, hogy állapota összefüggést mutathat a kéthetente rákényszerített apai láthatással, mely egyre elviselhetetlenebb lett számára, s sorra produkálta a pszichoszomatikus tüneteket a közelgő hétvége előtt.

Az elsőfokú bíróság végül nekem ítélte Dorkát, de természetesen ezt a döntést az apa megfellebbezte. A másodfokú törvényszék nem pusztán helyben hagyta ezt a döntést, de ítélete indoklásában részletesen kitért a volt férjem bántalmazó magatartásának ecsetelésére. Gyakorlatilag papírom lett róla, hogy az apa bántalmazó, mégsem lett jobb a helyzetem a gyermekvédelem útvesztőjében.

Az apa meghosszabbított kezeként működtek az intézmények, rajtuk keresztül folytatta  a bántalmazást. Hetente új bejelentést tett, eljárást indított ellenünk. Ahol lehetett, feljelentett. Kb. 20-50 embert mozgatott a közigazgatásban a különböző beadványaival 8 éven keresztül. A vége felé, amikor már nem voltak illúzióim, már csak abban bíztam, ha nem is értenek a bántalmazáshoz, legalább emberségre, empátiára számíthatok. Fölösleges volt. A szakértelem mellett ennek is híján voltak.

A legijesztőbb az egészben az volt, hogy nem azért lett vége a kálváriánknak, mert a velünk foglalkozó hatóságok, szervek elkezdték szakszerűen kezelni az ügyünket, hanem mert az apa beleunt az eljárásokba. Ha úgy dönt, újrakezdi, minden elölről indul, és lelkesen asszisztálnak tovább a „gyermekvédelmi szakemberek” a mi leigázásunkhoz.

A sokszor kimerítő és embertelen eljárásokat két civil szervezet kimeríthetetlen támogatásával voltam képes csak végigvinni. A PATENT munkatársai segítettek a jogi útvesztőben, a NANE Egyesület pedig rengeteg információval, szakirodalommal láttak el a bántalmazásról és annak hatásairól – ebből juttattam a velünk foglalkozó szociális dolgozóknak is! Ezúton is hálás köszönet nekik, hogy túléltük!

A történet egyes elemeit, így a szereplők nevét megváltoztattuk, a szerző és családja biztonsága érdekében.

16 Akciónap keretében a NANE Egyesület és az együttműködő szervezetek idén 16 Facebook-eseményben mutatják be a nőkkel szembeni visszaélések látható és kevésbé látható formáit, hogy megkönnyítsék azok felismerését, és az ellenük való fellépést.

november 25. és december 10. között rendezett programokat a 16akcionap.org oldalon is lehet követni.

A Gyerekek a bántalmazó kapcsolatban – kerekasztal-beszélgetés és könyvbeharangozó eseményre december 1-én, este 8-kor kerül sor.

Az idei Akciónapokra megjelent cikkeinket itt olvashatod.

Ha támogatásra van szüksége, mert Önt vagy ismerőseit bántalmazás vagy szexuális erőszak érte, itt talál részletes információkat.

A NANE Egyesület segélyvonala bántalmazott és szexuális erőszakot átélt nőknek: 06 80 505 101 (hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18-22; szerda 10-12 óráig; ingyenesen hívható mobilról is).

Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) telefonszáma: 06 80 20 55 20 (ingyenesen hívható napi 24 órában, abban az esetben hívja, ha menekülnie kell otthonról vagy krízisszállást keres.)

A PATENT Egyesület jogsegély-szolgálata: 06 70 220 2505 (szerdánként 16-18 óráig és csütörtökönként 10-12 óráig, e-mailen: jog@patent.org.hu)

A biztonságos internethasználatról itt olvashat bővebben.

Kiemelt kép: Flickr.