Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hány nekifutás kell még, hogy kivesszen a szótárunkból a szerelemféltés szó?

Néhány hete meghívtak, hogy tartsak előadást egyetemistáknak a nők elleni erőszak hazai médiareprezentációjáról. Sok pozitívumot nem tudtam ugyan mondani, de az egyik közülük az volt, hogy sok, az üggyel foglalkozó szervezet sokéves munkájának köszönhetően talán kezd végre kikopni a magyar sajtóból az egyik legkárosabb kifejezés, a szerelemféltés. Valószínűleg túl optimista voltam.

Történt ugyanis, hogy tegnap este az MTI kiadott egy hírt, az alábbi címmel:

Szerelemféltés áll a múlt heti lyoni lövöldözés hátterében”

Az elmúlt hetek terrortámadásainak köszönhetően a magyar sajtóban is jelentős figyelem hárul jelenleg azokra az eseményekre, amelyek mögött felsejlik az iszlám terrorfenyegetettség képe. Így értelemszerű, hogy miután a lyoni merényletről, amivel kapcsolatban szintén felmerült ennek eshetősége, utóbb kiderült, hogy mégsem ilyen indíttatású volt, ez a tény is nagy publicitást kapott.

Mint kiderült ugyanis: az ortodox papot annak a nőnek a férje lőtte le a templom közelében, akivel viszonyt folytatott. Az elkövető beismerte tettét.

Ezt interpretálta úgy az MTI, mint szerelemféltésből elkövetett merényletet, a megfogalmazást pedig csaknem az összes (tisztelet a kivételnek!) olyan hazai lap is átvette, amely beszámolt az esetről, köztük egyébként olyanok is, amelyek máskor kifejezetten érzékenyen írnak a nők elleni erőszakról.

De mi a baj a szerelemféltés szóval?

A kérdés újra meg újra felmerül, pedig nem kell hozzá túl sok belátás, hogy megértsük, miért rendkívül káros ez a kifejezés.

Egyrészt azért, mert van egy olyan, kissé romanticizáló felhangja, ami mentegeti az elkövetőt: ja, ha szerelmes volt, akkor biztos oka volt rá, hogy féltse ezt a szerelmet. Ha szerelmes volt, és féltette a szerelmet, akkor megpróbálta megvédeni azt. És ha így védte meg…

Tényleg? Miféle érvelés az, hogy egy szerelmet erőszakkal kell megvédeni? Miféle szerelem az, ami erőszakkal védhető meg?

Valójában azonban az a helyzet, hogy aki erőszakos módon próbál egy ilyen helyzetet kezelni, az valójában nem tesz mást, mint férfiként elnyomó módon viszonyul a kapcsolatához, illetve a nőhöz, akinek döntését (jelen esetben azt, hogy viszonyt folytat, más esetben azt, hogy mondjuk elhagyja az erőszakos férfit) nem fogadja el, ehelyett erőszakkal szerez érvényt a saját akaratának. Példa: ha nem lehet övé a nő, akkor megöli, hogy másé se legyen. Hol van itt a szerelem?

És itt egy újabb probléma: amikor valaki szerelemféltésről beszél egy ilyen eset kapcsán, az lényegében nem más, mint az áldozathibáztatás egy formája (amivel szintén az elkövetőt mentegeti): minden bizonnyal a nő adott okot arra, hogy a férfi a szerelmet féltse, és ezért ragadtatta magát erőszakos cselekedetre.

Ráadásul épp az a baj ezekkel a jóformán kiirthatatlan közvélekedésekkel, hogy az áldozatokat is elbizonytalanítják (miközben bizalmuk például az intézményi segítségben amúgy is elenyésző, nem ok nélkül). Ha ugyanis a társadalom ilyen, és ehhez hasonló módokon mentegeti az elkövetőt, akkor az áldozatok érezhetik úgy, hogy problémájukkal nincs hova, kihez fordulniuk, illetve hogy valójában ők azok, akik okot adtak arra, hogy ellenük ilyen erőszakos módon lépjen fel az elkövető. Holott ez egyáltalán nincs így.

Épp ezért lenne mindennél fontosabb, hogy a nők elleni erőszakról ne eufemizmusokban, hanem a dolgokat a nevükön nevezve beszéljünk. Hogy ne mentegessük az elkövetőt, ne hibáztassuk az áldozatot, az erőszakot pedig nevezzük minden egyes esetben erőszaknak.

Persze a lyoni eset annyiban más, hogy ott nem a nőt, hanem annak szeretőjét lőtte hasba az elkövető. Ám ha jobban belegondolunk, a fentiek erre az esetre is igazak: gondoljunk bele, hogy mit takar itt a szerelemféltés szó.

Az elkövető azért lőtte hasba a papot, mert a felesége viszonyt folytatott vele, ő pedig ezt megtorolta, szerelemféltés felkiáltással. Vagyis innen nézve a nő viszonya az oka annak, hogy egy férfi egy másik férfit hasba lőtt. Ki tűnik ebben a tálalásban hibásnak az egész esetért? Ugye, hogy már nem is a lövöldöző-szerelemféltő férfi, hanem a pappal viszonyt folytató nő?

És ha innen nézzük, különösen elkeserítő, hogy szinte az összes, az üggyel foglalkozó hír ráadásul úgy kezeli a helyzetet: nem terror volt, csak szerelemféltés.

Meg lehet nyugodni, nincs itt semmi látnivaló, ugyebár. Azt viszont a szerelemféltésről író egyik lap sem teszi hozzá (tudom, mert direkt végignéztem!), hogy miért problematikus egy gyilkossági kísérletet így aposztrofálni. Többségük ráadásul a címben is így fogalmazott – bár volt, ahol például a címben a „felszarvazott” férj került fókuszba, mintha az egy negyed fokkal is jobb lenne… Nem az.

Hogy mindez kényelemből történt-e (az MTI így írta meg, könnyebb volt kimásolni, és nem fektetni bele egy percnyi pluszenergiát sem), közönyből (jó lesz így is) vagy tudatlanságból (nincs ezzel a megfogalmazással semmi baj), az nem feledtetheti a helyzet kezelésének károsságát.

A szavaknak ugyanis van súlyuk, így a sajtónak is van felelőssége abban, hogy egy társadalom miként viszonyul a mélyen belekódolt problémákhoz.

Ha ez azzal jár, hogy minimális energiát kell fektetni egy átvett hír megírásába, akkor az talán nem olyan nagy ár. Ugye?

A Mércén idén márciusban indítottuk el a nők elleni erőszakkal foglalkozó aloldalunkat, amellyel az volt a célunk, hogy a figyelem állandó fenntartásával rámutassunk arra: a nők elleni erőszak rendszerszintű probléma, aminek enyhítéséhez rendszerszintű változtatások szükségesek (minderről ebben a cikkben írtunk bővebben.) Egyben a hazai és nemzetközi ajánlások felhasználásával összefoglaltuk – elsősorban magunknak, de bárki másnak is, aki fontosnak tartja, hogy ezzel foglalkozzon –, mi milyen elvek alapján írunk a továbbiakban minden egyes alkalommal, ha nők elleni erőszakról adunk hírt. Azért, mert hiszünk abban, hogy a társadalom szemléletformálásához ezzel is hozzájárulhatunk.

Címlapkép: Mérce